8. fejezet

Sziasztok!

Csak meghoztam végre a friss fejit :)

Köszönöm a kommenteket az előzőhöz :)

Remélem ide is kapok majd párat ;)

Ja és még valami, kíváncsi vagyok a véleményetekre az új fejlécről. Hamarosan megint új lesz, (ami sokkal jobb) de ahhoz még jobban ki kell bontakoznia a történetnek :)
Egyébként a fejléc idézet saját ^.^

Jó olvasást! 

8. fejezet

"A kíváncsiság nem bűn, de a ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk."

Nyakig bebújtam a tragacsunkba, hogy megtaláljam a tollam - nem sok sikerrel. Megnéztem mindenhol, de sehol sem találtam.

- Megvan már? – türelmetlenkedett Roxy. - A fiúk felének már áll a farka, ahogy itt pucsítasz.

- Dugják a porszívóba – reagáltam az előbbi megjegyzésére.

Elképesztő, hogy mennyire ki vannak éhezve az itteni fiúk. Meglátnak egy női feneket és már nem bírnak magukkal…

Az ülés alatt láttam valamit, ami tisztán csillogott a sok retek közt. Sejtettem, hogy az lesz a tollam, de nem volt gusztusom benyúlni érte.

Billy-ék kitisztították az autót mielőtt nekünk adták volna, de úgy tűnik néhol elfelejtették. Dohos szag volt, ami keveredett a dohánnyal és hallal. Valamint felfedeztem egy régi rozsdás horgászkampót.

Istenem, ha találok itt egy halmúmiát, sikítok!

- Hé Rox! – kiáltottam ki.

- Mi van?

- Finnyás vagy? – gonosz kis vigyor terült szét a számon. Inkább ő mint én…

- Mert? Megtaláltad a kocsi régi tulajának, nagyanyjának az omladozó holttestét?

Naná, tele van omlósz nagyikkal.

- Túl sok filmet nézel – jegyeztem meg, és kimásztam a kocsiból bent hagyva a tollat.

Megfordulva rájöttem, hogy Roxy nem túlzott. Vagy tíz fiú állt pár méterre tőlünk és mind engem figyelt.

- Mi a franc? – Azt sejtettem, hogy legalább egy valaki figyel, de ez már túlzás!

- Figyi cicuskám nem akarsz még kicsit visszamászni?

Egyáltalán nem jöttem zavarba, sőt kicsit inkább dühített. Minek néz ez engem? Egy kis kurvának?!

- Na idefigyelj cicuskám! – gúnyos hangsúllyal ejtettem ki az utolsó szót és pár lépést közelebb léptem. – Még egy kibaszott szó, és kitépem a nyelved, aztán egyesével nyalatom ki vele minden itt bámészkodó haverod seggét! Vili?

A srác egyáltalán nem ijedt meg a fenyegetéstől. Ahhoz túl sokan kezdtek összegyűlni, és beégett volna. Mivel volt közönsége felbátorodott és megragadott a csípőmnél fogva, majd ugyanazzal a lendülettel szorosan magárhoz húzott.

- Jobb dolgokra is használhatnám a nyelvem – Elkezdett röhögni saját disznóságán, majd hátranézett, hogy meggyőződjön róla mindenki hallotta-e.

Csakhogy arról elfeledkezett, hogy az apám rendőr, ebből lehet következtetni, hogy meg tudom védeni magam. Tudom, hogyan lehet a leghatásosabban semlegesíteni egy fiút.

Egy határozott mozdulattal megmarkoltam a golyóit, amitől egyből megmerevedett, majd szorítottam és csavartam rajta egy nagyot.

A fiú felordított fájdalmában, elengedte a derekam és a földre rogyott. A szeme könnyes volt a kíntól, amit én nagyon is élveztem.

A háttérből hallatszott pár „uhhh” ahogyan a többi fiú elképzelte micsoda élmény lehet.

Lehajoltam hozzá és még utólag hozzátettem:

- Tudod a cicuska gyönge állat, de meg tudja védeni magát. – És még csak nem is használtam a karmaimat.

- Te rohadt kis ribanc! – nyögte, de mozdulni sem tudott.

Jelen pillanatban leszartam, hogy leribancozott. Csak élveztem, hogy végre kipróbálhattam a bénító fogásomat. Most legalább ebben a suliban is megtanulják, hogy velem nem lehet szórakozni. Ha én nem akarok valamit, akkor nem lesz!

Elegánsan átléptem a görnyedt srácot, s mentem is volna befelé, de a szemem megakadt a nővéremen, aki épp Cullenék felé tartott. 

Ez fura… nem is tudtam, hogy ismeri őket. Habár ki beszél… pár mondatot beszéltem Edwarddal. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Valami baj lesz.

Amíg ezen, gondolkodtam észre se vettem, hogy a lábam tudatomon kívül már el is indult feléjük. Gyorsabban szedtem a lábamat, mint Bella így pár másodperccel utána már én is odaértem.

- Sziasztok! – köszöntem nagy mosollyal.

- Alison? Hát te mit keresel itt? – Bella kérdése váratlanul ért. Eszembe se jutott, hogy valami kifogást kellene keresnem, hogy idejöttem. Aztán eszembejutott az előbbi incidens és kinyögtem, ami elsőnek a nyelvemre jött.  

- Én csak szólni akartam, hogy mára lelépek. Ha valaki keres mond, hogy rosszul lettem és hazamentem.

- De ha elviszed a kocsit én, hogy megyek haza?

- Mit tudom én! Találj ki valamit – hagytam rá, de aztán észrevettem, hogy kevesebben vagyunk, mint voltunk. Edward Cullen távolodó alakját láttam, amint épp az erdő felé tart. – Most mennem kell, hívd fel apát, ha nagyon nincs aki fuvarozna vagy gyalogolj – az utolsó szót már szinte kiáltottam ugyanis „üldözőbe vettem” Edwardot. Valami nekem nagyon nem stimmelt, és a csökönyös agyammal bemeséltem magamnak, hogy előlem menekül.

A parkoló felénél megszólalt a csengő, a diákok pedig, mint az éhes kutya etetéskor megrohamozták a bejáratot. Ezzel megnehezítették a dolgom. Nem elég, hogy árral szemben kell tolakodnom, de még ráadásul Edwardot is elvesztettem szem elől.

Az utolsó diák is elment mellettem és a parkolóban vészjóslóan nagy csönd lett. Nem mintha ettől megijedtem volna. Nem olyan fajta vagyok én, aki a takaró alá bújik, ha hall valami zajt, hanem inkább – ha kicsit parázva is – de utánajár.

Edward Cullen eltűnése rejtély számomra. Az csillogó ezüst Volvo még mindig ott parkolt a helyén. Egy centit se mozdult.

A parkoló teljesen üres, de nekem mégis olyan érzésem volt mintha valaki figyelne. Ettől az érzéstől a hideg futkosott a hátamon, de ugyanakkor kíváncsivá is tett.

Az erdő felől reccsenést hallottam. Mintha eltört volna egy faág. A fejem reflexszerűen arra kaptam. Magamban már eldöntöttem, hogy bemegyek, legalább az erdő széléig ahonnan még látszik a suli, de a lábam szívesebben maradt volna egyhelyben.

Még egyszer körbenéztem, magam körül, egy teljes fordulatot megtéve a testesemmel. Valahol legbelül reméltem, hogy csak valaki szórakozik velem és előbújik az egyik kocsi mögül, de még mindig nem volt sehol senki. Aztán a pillantásom ismét az erdőre tévedt, ahol meg is akadt. Egyre erősödött bennem a késztetés, hogy menjek. Induljak! Van ott valami… vagy valaki.

Végül erőt vettem magamon és egyik lábam a másik után emelgetve lassan elkezdtem sétálni, majd egyre gyorsítottam a tempón, de nem mentem át szaladásba. Az erdő szélénél az első fa előtt azonban újra megtorpantam. Hatalmas fák voltak odabenn, de szerencsére nem annyira sűrűn még itt az elején, hogy ne találnék ki belőle.

Gyerünk Alison! Menni fog! Ha már belekezdtél fejezd is be! – bíztattam magam, vettem egy nagy levegőt és beléptem az első két fa közé. Innentől már egyszerűbben ment. Nem siettem, inkább csak csoszogtam, forogtam is párat és szemügyre vettem a fák hatalmas koronáját. A nagyvárosban nem látni ilyet. Volt valami mágikus ebben az erdőben. Valami, ami nagyon is vonzott. Furcsa érzés volt, mert biztonságban éreztem magam, de valahol tudatalatt mégis féltem.

A táj magával ragadott pedig engem nem szoktak meghatni az ilyesmik. De most mégis olyan kellemes volt. Körülöttem minden olyan csendes és nyugodt volt. A páfrányok susogtak a lábam mellett, ahogy haladtam egyre beljebb. A fejem felett sok kis lyukon át szűrődött be csak a fény, mégis világos volt. A fák lombkoronáján csicseregtek a madarak és pár mókushangot is ki lehetett venni.

Aztán, mint derült égből villámcsapás egy erős dobbanás ébresztett fel csodálatomból. Mintha egy kő zuhant volna le mögöttem. Kis híján sikítottam ijedtemben, azonnal hátrafordultam és rájöttem ,hogy nem vagyok egyedül.

- Miért követtél? – kérdezte.