2012. március 15., csütörtök

19. fejezet

Hali :)
Tudom... késtem, nem is lett valami eseménydús, de sorry lázasan csak ennyire telik :/
Mindenesetre örülnék pár kominak... és igyekszem válaszolni is rájuk :)
Jó olvasást :)


19. fejezet
"Haverságtól az igaz barátságig hosszú az út."


Bella Swan:

Ahogy beléptem a szobába (talán Jacobéba) meglepő látvány fogadott. Alison és Jacob egy ágyban, egymás karjaiban. Próbáltam nem belelátni semmit a jelentbe, sőt el sem akartam képzelni mi történhetett egész éjszaka. Komolyan.
- Bella? Te meg mit keresel itt? – lepődött meg Alison és kibújt a mellette ülő fiú öleléséből.
- Én csak… nem jöttél haza és apa…
- Banyek! Teljesen elfelejtettem! Mit gondolhat?! – meglepődött pillantását köztem és Jacob közt váltogatva.
- Már reggel van? – Úgy tűnik Jake sincs teljesen képben az idő múlásáról.
Kezdtem kínosnak érezni, hogy csak ott ácsorgok mint valami idióta, ezért szerettem volna minél előbb hazafelé tartani a zajos kocsinkban – lehetőleg a húgommal.
- Nézzétek, én igazán nem akarok zavarni, de mennünk kéne.
- Persze! Tényleg! Siessünk. Te jó ég apa ki fog nyírni! – Alisonnak még csak most esnek le a dolgok.
Kipattant az ágyból, magára rángatta a cipőjét és én megkönnyebbülten láttam, hogy a saját ruhája van rajta. Igaz kicsit sáros, de ez most nem olyan fontos.
- Hol a kabátom? – nézett körbe.
Jacob kiszedett valami sáros, koszos rongyot az ágy alól, amiről utólag állapítottam meg, hogy ruha. Kíváncsi voltam mitől lehet ennyire koszos minden ruhadarabja.
- Siessünk! – ragadta meg a karom, de az ajtóból még visszafordult. – Veled még nem végeztem! – figyelmeztette.
Jacob elmosolyodott.
- Ahogy akarod – hagyta rá.
- Felhívtam Charlie-t. Mondtam, hogy hamarosan indultok – közölte Billy és félreállt a tolószékével utat engedve nekünk.
Alisonnal sokat mondóan összenéztek, majd kiléptünk az ajtón. Már alig vártam hogy beüljünk az autóba és kifaggassam Alisont.
- Add a kabátod! – parancsolt rám. Kérdőn néztem rá. – Add már ide! Nem mehetek be ilyen koszosan! Mit gondolna apu?
Engedelmesen odaadtam neki. Felvette majd begyömöszölte az ülések mögé a sajátját.
- És most elmondanád mit csináltál egész éjjel Blackéknél? – tértem a lényegre.
- Nem – felelte tömören, és a haját kezdte igazgatni a visszapillantó tükörben.
- És apának mit fogsz mondani?
- Hogy eldumáltuk az időt, este pedig féltem hazajönni.
Ez a legbénább kifogás, amit csak hallottam. De ő tudja. Volt időm kitapasztalni, hogy jobb ha ilyenekbe nem szólok bele.
- Egyébként ma vacsoravendégeink lesznek – világosítottam fel.
- Kik?
- Johnsék. Új lakók. Mr. Johns régebben apának a munkatársa volt, de ők is ideköltöztek.
- Ők se tudtak fenntartani egy nagy házat? – érdeklődött.
- Nekik nem ezzel volt a gond. Habár… csak annyit tudok, hogy Mr. Johns attól félt, hogy egy nagyvárosban túlságosan elkényelmesednek a lányai, tehát úgy gondolta egy vidéki kis város épp megfelelően nyugodt lesz, és nincs annyi bevásárlóközpont se. Egyébként van egy velünk egyidős lánya, meg egy kisebb is.
- És gondolom, apa szeretné ha mi elszórakoztatnánk a lányokat vacsi után, míg ők a meccset tárgyalják ki.
- Olyasmi.
- Klassz! Két elkényeztetett, beképzelt kis fruska. Asszem passzolom.
- Kösz – húztam el a szám.
Közben megérkeztünk. Apa kilométerekkel arrébb hallhatta hogy jövünk, és mire megérkeztünk már kint várt. Mikor kiszálltunk kezdtem érezni a dzsekim hiányát. A csípős hideg szél és az eső átjárta a testem. Befutottunk a házba. Apa félreállt és közben egy „hol a fenében voltál?” kérdés kíséretében félreállt.
- Bocsi apuci, sétálgattunk a parton aztán elmentünk Jake-ékhez és olyan hirtelen besötétedett… - nézett rá boci szemekkel. Hát persze… A nagy kerek szemek és az „apuci” mindig meglágyítsa Charlie szívét.
- És mond csak hol aludtál abban a pici házban? – Charlie próbált szigorú maradni, de ebbe a kérdésbe picit belepirult.
- Jacob szobájában. Átadta az ágyát ő meg a földön aludt.
Charlie intett egyet miszerint mehet. Megtudta, amit akart. Alison kettesével szedte a lépcsőket fel a szobánkig…
Közeledett az este. Felvettem a világoskék hosszú ujjú felsőm és egy sima farmert. A hajamat pedig egy hajpánttal fogtam fel, így készütem az estére. Nem úgy, mint Alison… Az ágyon ült és a zenelejátszóját hallgatta, egy sima fekete pólóban (közepén egy nagy fehér koponyacsontokkal) és egy laza ülepes melegítőnadrág, a haja pedig kócosan meredt mindenfelé. Szép kis bemutatkozás lesz… Apa még mindig a rendőrruhájában volt, a nappaliban ült. Gyorsan megnéztem a vacsit. Minden oké, már majdnem kész. Kicsit rendbetettem a házat (feleslegesen, mert Alison unta magát, lejött a nappaliba és amerre járt hagyta maga után a szemetet)
- Nem zavar, hogy most takarítottam össze? – tártam szét a karom.
- Nem – rántotta meg a vállát és eldobott még egy csokipapírt.
- Alli!(ejtsd:Eli) – szólt rá apu - csak ő becézi így.
- Rendben, jó leszek – ígérte,és felvéve a papírt megcélozta a kukát. A dobás sajna mellé ment Alison pedig egy amolyan „én megpróbáltam” vállrándítással lerendezte. – Mikor is jönnek a vendégeink?
- Bármelyik pillanatban jöhetnek – Vettem fel a papírt és kidobtam.
És mintha csak végszóra történt volna megszólalt a csengő, apu pedig rohant ajtót nyitni.
Az előétel sütőtökkrémleves, a főétel citromos csirke volt desszertnek pedig sütöttem egy kis diós kalácsot. Szerencsére mindenkinek ízlett, így elkönyveltem magamnak, hogy megérte egész nap főzni. Mr. Johns vagyis Leo (az első kérése az volt, hogy tegezzük), nagyon rendes és rendkívül humoros ember. Apuval itt is munkatársak lesznek, ugyanis a rendőrségen kapott állást ő is. Hiába, egyikőjük sem tud elszakadni a szakmától… Ami a lányait illeti, nem nagyon szólaltak meg a vacsora közben – ahogy én sem. Azt megtudtam, hogy a nagyobbik Annie (velünk egy idős), a kisebb pedig Carter (hat éves). Alison azonban velünk ellentétben nagyon is elemében volt. Végtelenül tetszett neki, hogy Leo ilyen vicces és minden poénján röhögött, vagy épp kiegészítette azokat. Egyszóval ők ketten élvezték a legjobban.
Vacsora után berámoltam a mosogatóba, gondoltam majd később elmosom a piszkos edényeket. Közben a többiek kimentek a nappaliba.
- Annie, miért nem mentek fel Bellával a szobába. Segíthetne, hogy hol tartanak abban a sok tankönyvben. És mesélhetne a suliról is – vetette fel az ötletet Charlie.
- Szívesen segítek – mosolyogtam. Annie kedvesen visszamosolygott és feljött velem a szobába. Alisonnak esze ágában sem volt velünk tartani és a suliról beszélni. Tökéletesen érezte magát Leo társaságában.
Azonban amikor felértünk leesett az állam. A szoba egyik felében még a szokottnál is nagyobb rumli volt – naná, hogy Alison oldalán. De örültem, hogy nálam szép rend van, csak kicsit kellemetlen volt Annie előtt.
- Ne haragudj, a húgom kicsit rendetlen – mentegetőztem, miközben lesöpörtem az ágyról a szennyes ruhákat.
- Semmi baj, az én húgom is ilyen néha – mosolygott rám kedvesen.
- Előszedem a füzeteim.
- Oké. – Lehuppant az immár üres ágyra, én pedig összeszedtem a füzeteimet.
Némán néztem, ahogyan tanulmányozza őket.
- Ha le vagy maradva valamiből szívesen segítek… - ajánlottam mikor úgy láttam befejezte.
- Azt hiszem erre nem lesz szükség, de azért köszönöm – mosolygott. – A régi sulimban még előrébb is jártunk.
- Oh, rendben.
Csendben ült, amíg elpakoltam a füzeteimet. Igazából csak ledobtam az asztalra. Nem akartam pakolászni amíg vendégünk van.
- És… milyen a suli? – kérdezte.
- Hát… a tanárok tűrhetőek, van köztük kedves és utálatos is.  A diákok szintúgy.
- Szóval csak a szokásos – somolygott.
- Kb.
Egész jól elbeszélgettünk. Szóbakerült a suli mellett mindkettőnk régi élete, és a költözést is kitárgyaltuk. Komolyan még csak most ismertem meg, de úgy érzem mintha az egyik legjobb és legrégebbi barátnőmmel beszélnék. Egy csomó közös dolog van bennünk, ugyanaz az érdeklődési körünk és nagyjából az ízlésünk is (persze nem a ruhákban, ő ugyanis csodaszépen öltözködik és divatosan).
Kopogtattak az ajtón és pár pillanat múlva Leo feje tűnt fel.
- Hahó csajszik. Annie mennünk kéne.
- Persze – bólintott. – Örülök, hogy megismertelek, hétfőn találkozunk – mosolygott.
- Én is – viszonoztam a mosolyát.
Lekísértem őket a nappaliba, - Alison valami fura kézfogás-kombinációval búcsúzott Leo-tól. Úgy tűnik ők nagy jóba lettek - majd integettem mikor az autójukkal elhajtottak.
- Istenem, mekkora karakter ez a pali! – röhögött. – Te miért nem tudsz ilyen lenni? – nézett felvont szemöldökkel apára.
- Ó, szóval azt mondod, én nem vagyok vicces? - Apu felkapta és ledobta a kanapéra lefogva a kezeit. Mint egy kisgyereket úgy csikizte és követelte, hogy ezt vonja vissza.
- Oké, oké visszavonom csak engedj már el! – kiáltotta Alison a könnyeit törölgetve – Szörnyeteg vagy! – mondta, de még mindig nevetett.
- Helyes, most irány házit írni! – parancsolt rá apa tettetett szigorral, mikor úgy gondolta kiszórakozták magukat és a lépcső felé mutatott.
- Mit? – vonta fel a szemöldökét Alison, mint aki még életében nem hallotta ezt a szót.
- Tudod jól! Ha kész vagy hozd le és leellenőrzöm!
Nem válaszolt csak csintalanul kinyújtotta a nyelvét és felszaladt a lépcsőn.
Hát igen. Vannak ilyen percek mikor mindkettejükből előbújik a gyerek. Ilyenkor úgy érzem én vagyok az egyetlen normális ebben a családban.
- Isteni volt a vacsora Bells – simította meg a hajam, miközben én a játékuk után pakoltam vissza a párnákat.
- Jó éjt apu – mondtam, jelezve hogy nem kell megvárnia míg én pakolok, nyugodtan mehet lefeküdni.
- Neked is – adott egy jóéjt puszit a halántékomra és felment a lépcsőn. Miután végeztem a takarítással, követtem a példáját és eltettem magam holnapra. Míg álomba nem merültem azon agyaltam, hogy holnap mennyi házit kell még megírnom – a húgoméval együtt. 

2012. március 4., vasárnap

Késés :/

Sziasztok :$


Megint csúszott a friss, de tényleg nagyon elfoglalt vagyok... :/ 
Csak holnap (hétfőn) 3 TZ-t írok és ráadásul kezdődik a suli hét. (tudjátok... osztályverseny, vetélkedők, előadások stb.) És én szokásomhoz hívem mindenben benne vagyok. (még éneklek is :D - no comment xD) Szóval még kevesebb az időm mint elvileg lenne. 
Viszont még két oldal és kész lenne a fejezet... szóval talán a héten valamelyik nap felteszem, legkésőbb szombaton. 
Tudom... most azt kérdezitek "te hülye miért nem írod akkor most?" Nos azért mert mint említettem egy korábbi bejegyzésben buktam matekból és holnap az egyik TZ matek lesz :s... tehát tanulnom kell ezerrel (a célom tartani a stabil kettest) :D
A másik ok pedig hogy ti sem erőltettétek meg magatokat a komikkal... összesen 3(!!!) komi érkezett - ebből egy az enyém :|  Szóval örülnél még egy párnak... Őszintén szólva eszembejutott az is hogy komihatárt vezessek be... legalább időt is nyernék, de attól félek hogy akkor soha többé nem kéne frissítenem ahogy az aktivitásotokat nézem... meg nem is vagyok oda a komihatárokért szóval elvetettem. 
A harmadik ok pedig egy könyv. Elkezdtem olvasni a Szent Johanna Gimit. Nyilván már egy csomóan olvastátok szóval megérthetitek hogy nehezen lehet letenni. Legalábbis nekem. Sajna nagyon bele tudom élni magam a könyvekbe (de ebbe különösen)... Ha Reni sír én is... ha Reni nevet én is... És fura vagy nem de nekem Ricsi egyre jobban tetszik mint Cortez.. :$ De azért még maradok Corteznél :)... aki miatt megint rossz a kedvem mert összejött Vikivel... szóval matek után rohanok is tovább olvasni :)


A lényeg: - hamarosan friss
                  - nem lesz komihatár (de örülnék ha írnátok még)
                  - A Szent Johanna Gimi nagyon jó könyv ajánlom mindenkinek :D (ha valakinek megjött hozzá a kedve az első 5 részt el tudom küldeni e-mailbe :)
Selly

2012. február 19., vasárnap

Visszatértem :D + 18. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom hónapokig eltűntem, de van mentségem.
Megbuktam matekból!!! Ügyes vagyok mi? Pikkelt rám a tanár és el se magyarázott semmit, csak csináljad! Ő tudja hogy kell, úgyhogy neked is tudnod kell! -.-
Szóval majdnem minden délutánomat matektanárnál töltöm, és a géphasználatot is korlátozták.
Deee a jó hír, hogy kaptunk új tanárt akinél 3-as lett a dogám (1 ponton múlt a 4-es - juhúú ilyen szerencsés is csak én lehetek)
A másik jó hír (ami titeket inkább érint) hogy csináltam új dizit :)

Na de nem untatlak titeket :) Sikerült összehoznom egy fejezetet és remélem nem haragszotok hogy ennyit hiányoztam :/
Aki már nem emlékezte az olvasson vissza egy kicsit :D
És lécci írjátok le a véleményeteket az új diziről és a fejiről is :)

Köszi :)
Jó olvasást :)
Selly

18. fejezet

"A titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek"




Bella Swan:

Reggel mikor felkeltem reflexszerűen megfordultam, remélve nem vagyok egyedül az ágyban.  Utáltam Alisonnal aludni, de most mégis bármit megadtam volna azért, hogy itt szuszogjon mellettem és morogjon, hogy nem akar felkelni.
Az ágy azonban üres volt…
Mély levegőt vettem és remegő gyomorral mentem le a konyhába.
- Apa? – lepődtem meg. – Te nem dolgozol?
Charlie ott ült az asztalnál, és üres tekintettel bámult maga elé. Mikor felnézett akkora karikák voltak a szeme alatt mintha egész éjjel nem aludt volna.
- Nem jött haza… - Az előbbi kérdésemet eleresztette a füle mellett.
Nagyot nyeltem. Ez az egész pont olyan, mint régen. Mikor apával egész estéket virrasztottunk végig Alisonra várva. Ugyanilyen aggódó tekintettel vártuk, hogy hazaérjen végre, vagy épp a rendőrség telefonját. Igen, párszor megesett, hogy egy-egy buli után bevitték őket…
- Hívtad Billy-t?
- Nem veszi fel a telefont.
- Akkor… Miért nem mész el érte?
- Még nem lehet – felelte. – Azt mondtam a munkahelyemen, hogy beteg vagyok. Ha meglátnak az az állásomba is kerülhet. Várnom kell addig, amíg tiszta nem lesz a levegő.
Láttam rajta, hogy az idegei a tetőn táncoltak, így nekem kellett cselekednem.
- Merre laknak Billy-ék?
Charlie felnézett. Tűnődve. Úgy láttam egy kicsit azon is izgul, hogy talán én is ott maradok, de aztán beugrott neki hogy én a „jó” lánya vagyok és a lehető legegyszerűbben elmondta az útirányt.
Felsiettem a szobámba, felöltöztem, rendbehoztam magam és kocsiba pattantam.
Mikorra megérkeztem már egészen hozzászokott a fülem a motor bömböléséhez, és az ablaktörlő nyikorgásához.
Kipattantam a kocsiból s mivel nem hoztam magammal esernyőt gyorsan felszaladtam a kis házikó ajtajához, nehogy elázzak.
Bentről neszezést hallottam - ezek szerint itthon vannak. Kopogtattam. Semmi válasz, bentről susogásokat hallottam. Újra kopogtattam. Megint semmi. Elnéztem az ablakhoz. Egy alakot láttam elmenni előtte. Kezdett kicsit dühíteni, hogy nem nyitnak ajtót, pedig nyilvánvaló, hogy van valaki odabent. A harmadik kísérletem miszerint jól nevelten kopogok, mielőtt berontanék már kicsit erőteljesebbre sikerült. Bele is sajdult a kezem, de bevált. Az ajtó kinyílt.
- Szervusz, Bella.
- Szia Billy. Alisont keresem.
- Gyere be. – Kitárta az ajtót és félregurult a székével.
Alig tettem pár lépést bent, de máris az aprócska nappali másik végében voltam.
- Bent vannak a szobában – mutatott az egyik ajtóra.

Alison Swan:

Kezdtem magamhoz térni. Első gondolatom az volt, hogy hol vagyok, aztán mit egy robbanás törtek fel az emlékek. Jake, a farkasok, az ember, és… Jacob… halott. A szememet szúrták a könnyek, önkéntelenül is sikítottam, és kapálóztam. Erős karok szorítását éreztem magam körül. Egyszerre próbáltak lefogni és megnyugtatni.
- Alison! Alison nyugi! Mindent megmagyarázok… - hangzott az ígéret egy hangon, ami már nem szólhat. Meghaltam? Ez lenne a halál? Abbahagytam a mocorgást, egy pillanatra lefagytam, míg ez átfutott az agyamon. Jacobra néztem kerek szemekkel. Nem igazán meglepődtem, vagy megijedtem… ez az érzés valahogy a kettőnek a furcsa keveréke volt. De semmiképpen sem jó. Még mindig potyogtak a könnyeim, amíg körbenéztem. Egy kis szobában voltam. Az ágy szinte minden helyet beterített, a falat se festették át egy ideje, és egy kis lámpa pislogott az asztalon.
Nem tudtam megszólalni. Rengeteg kérdésem lett volna -, de egyszerűen nem találtam a hangomat. Jacobot néztem. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő az. A saját szememmel láttam, ahogyan beszalad az erdőbe ahol a farkasok csatáztak. És mikor utánamentem… már nem volt sehol… A szívem összeszorult, ahogyan újra eszembe jutott. Egy újabb adag krokodilkönny zúdult végig az arcomon.
Jacob két forró keze közé fogta az arcom, s szinte kényszerített, hogy nézzek a szemébe.
- Alison… Minden oké?
Hogy oké-e? Valószínűleg meghaltunk és azt kérdezi minden oké-e? Bár… itt vagyok egy meleg kis szobában, Jacobbal. Azt hiszem ez a halál egyik jobb módja. Apától még szívesen elbúcsúztam volna és… talán még Bellától is.
- Alison! – Enyhén megrázta a vállam. Ekkor jöttem rá, hogy talán válaszra vár. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a hangom, kiszáradt torkom mélyén.
- Jake… - sóhajtottam.
Jacob szeme felcsillant, s szorosan mellkasára vont.
- Ah, hál’ istennek hogy jól vagy! Már kezdtem azt hinni, hogy bediliztél! Nézd, sajnálom hogy ez történt, én nem akartam hogy így tudd meg… - félbehagyta a mondatot, mikor meglátta az értetlen arcomat. Kb. így nézhetek matekórán is. De talán még a matekból is többet értek, mint ebből… Ha meghaltam hogyan dilizhetek be? És mit tudtam meg? Hogy milyen a mennyország? Nos, a magam részéről másnak képzeltem… Talán kicsit fehérebbnek. Vagy teljesen fehérnek. Tele angyalokkal.
- Fehérebbnek hittem – motyogtam gondolataimat.
- Micsodát? – Jacobon látszott, hogy komolyan fontolóra vette nem bolondultam-e meg mégis.
- A mennyországot.
- Mennyország? – Elmosolyodott. - Alison! Életben vagyunk – simított végig az arcomon.
Életben? Az nem lehet! Hiszen… azok a nagy farkasok! És Jake nem volt sehol mikor odaértem…! A fejem kavargott a sok gondolattól, amik sehogy sem függtek össze.  A valóság ellent mondott az emlékeimnek.
- De a farkasok… - dadogtam értetlenül.
- Túléltük mindketten. A farkasok biztosan csak egy kicsit összekaptak.
Ízlelgettem a magyarázatát. Én valahogy teljesen másra emlékeztem. Üvöltések, dulakodás, és Jacob, ahogyan eltűnik alakja a fák sűrűjében, a kiáltása, ami s szívem szakította ketté, az emberféleség, akinek látszólag természetfeletti ereje volt és aki nem élte túl a farkasokkal való találkozást. Bárhogy is néztem nekem ez többnek tűnt, mint egy kis összecsapás!
- Jacob ne nézz már hülyének! Tudom mit láttam! Az igazat akarom hallani!
Ahogy újra és újra átfuttattam az agyamon a történteket egyre nagyobb baromságnak tűnt Jake magyarázata. Ez kellőképpen feldühített. Miért nem mondja el mi történt valójában? Ennyire sem bízik bennem? Ha már nyakig belekevert akkor egy kis őszinteséget azért megérdemelnék!
- Ez az igazság! Honnan kéne tudnom, hogy mi történt ott? – Ő is dühösebb lett, de úgy éreztem ez nem nekem szól. Folytattam a vitát. Elhatároztam, hogy nem állok le, amíg nem hallom az igazat!
- Talán onnan, hogy odamentél! – nyújtottam ez az utolsó szót gúnyosan.
- Csak megnéztem, hogy mi van!
- És mi volt? Min kaptak össze a farkasok? 
- Honnan kéne tudnom? Nem látok a fejükbe!
Hah, most megfogtam! Biztossá vált számomra hogy egy szava se igaz. Csakhogy nem olyan könnyű engem palira venni!
- Talán onnan, hogy megnézted! Belekavarodsz a saját hazugságaidba!
Felpattant az ágyról dühösen fújt egyet és a fejét fogta.
- Jake… Miért nem mondod el az igazat? – A hangom most lágy és kedves volt. Leálltam a vitával látván a mérgét.
- Mert nem lehet! Egyszerűen nem mondhatom el! Bármenyire is szeretném, nem tehetem! – kiáltotta a plafonba.
A dühe nem csillapodott, én pedig egyre erősebben éreztem, hogy ez tényleg nem nekem szól. Sokkal inkább a titoknak, vagy annak, aki miatt nem mondhatja el a titkot.
Bevillant egy beszélgetés, ami bár ma volt, távolinak tűnt, mint az égbolt. Amikor arra voltam kíváncsi miért kellett elmennem mikor a garázsba voltunk. Akkor is egy farkasüvöltés szakította félbe a találkánkat. És a magyarázat is az volt, hogy nem mondhatja el, mert ez nem csak az ő titka.
Akárhogy is néztem a farkasok és a hatalmas titok között szoros összefüggés van. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mi…
Jacob visszaült mellém az ágyra.
- Ne haragudj – simította meg a karom. Részemről egy pillanatig se haragudtam. Most minden gondolatomat elfoglalja, hogy mi az összefüggés, ami talán a titok nyitja lehet. Á hol van ilyenkor Bella? Ő amilyen okos egyből rájönne! Talán ha lenne egy kicsit több dolog, amiből kiindulhatnék…
- És mi lenne, ha nem is mondanád el a titkot? Csak… - kerestem a megfelelő szavakat. – Csak megpróbálnál rávezetni?
Ezen eltöprengett. Ha beleegyezik már csak az a kérdés veszem-e a lapot, és rájövök-e. Remélhetőleg igen.
- Hmm… ez működhet. De… - itt elhallgatott, a fejét lehajtotta.
- De? – követeltem a fojtatást.
- Félek, teljesen más lenne a véleményed rólam, ha ez kiderülne. Talán még félnél is.
Ahogy a szemembe nézett láttam rajta, hogy komolyan aggódik.
- Király! Még eggyel több tudnivaló. Félnék tőled – mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy bármi is legyen az, én soha nem fogok félni tőle. Főleg amíg ilyen kis cuki a pofija. Elmosolyodott ő is. Az aggodalom pedig egyre csak tűnt el az arcáról.
- Mi lenne, ha a mesélnél kicsit a legendáinkról? – Türelmesen és érdeklődve vártam, hogy folytassa. – Az öregek úgy tartják, a mi törzsünk a farkasoktól származik. A farkasgén öröklődik, és akik ezt hordozzák azok képesek átváltozni amikor csak akarnak.
- Szóval az őseitek kedvükre változhattak át farkassá, amikor csak akartak?
- Igen.
- És ez a gén öröklődik?
- Állítólag.
- Szóval a törzsetekbe vannak emberek… akik még most is képesek átváltozni ha úgy akarják?
Bólintott. Még mindig nem értek semmit. Mi köze Jacobnak ahhoz, hogy néhány ember át tud változni farkassá…?
És ekkor koppant valami hatalmas abba az üres fejembe. A szemem kikerekedett, ahogy egyre jobban állt össze a kép. Ez nem legenda! És Jacob hordozza a gént! A hatalmas farkas… Jacob volt…!


2011. december 4., vasárnap

17. fejezet

Sziasztok! 
Bocsi hogy késtem de itt a feji :D 
Ez most kicsit izgibb mint szokott :) Mikulás ajándéka nektek :)
Remélem tetszeni fog ^^  És köszönöm a komikat az előző fejihez :)


Jó olvasást! 


17. fejezet

"Van valaki aki valahogy mindig rosszkor van rossz helyen - Én!"





Alison Swan:




Egy darabig még sétálgattunk Jacobbal a parton, kézen fogva. A csókot már nem erőltettük. Egyikünk sem hozta szóba, azóta mióta megzavartak. És ez talán nem is baj. Bár az tény, hogy nagyon, nagyon kedvelem Jake-t azért nem kéne elsietni a dolgot. Előbb jobban meg szeretném ismerni.
- Lassan sötétedik – állapította meg. - Hazaviszlek.
Bólintottam.
Egy pillanatig még gyönyörködtem a gyönyörű naplementében. A lemenő nap utolsó sugarai ragyogó pirosasra festették a tengert, és a felhőket. Mesébe illő látvány volt, amitől nehezen búcsúztam el.
Visszacammogtunk a motorhoz. Jake felállította, majd felült, és engem is felsegített maga mögé. Szorosan átkaroltam hátulról és izmos hátába fúrtam a fejem.
- Jól ülsz?
- Tökéletesen – duruzsoltam.  
Jacob teste megrándult, ahogyan berúgta a motort. Viszont mikor gázt adott volna, újra félbeszakította kettőnk együttlétét egy farkasüvöltés. Ezúttal viszont nem olyan volt, mint eddig. A múltkor inkább olyan figyelmeztető volt. Tekintélyt parancsoló. Most meg… mintha baj lenne. Akár egy sziréna, ami hatalmas veszélyt jelez. Az üvöltés félbeszakadt, de nem úgy mintha a farkas befejezte volna. Olyan volt mintha levadászták volna. A vége átment nyüszítésbe majd semmivé lett. Azután egy hangos morgás. A fák lombkoronájának hajladozásából meg lehetett ítélni merre lehet. Ijedtemre nem is messze tőlünk. Épp csak annyira, hogy a fák törzse között ne lássuk.
Jacob teste megmerevedett. Az arca szinte megfagyott. Feszülten figyelte az eseményeket. Mintha várta volna a következő vonyítást, amivel a farkas jelzi, jól van. A várt üvöltés azonban elmaradt. Helyette morgás, nyüszítés és vad dulakodás hangja hallatszott.
Nekem jól jött volna egy másik bugyi. Szó szerint annyira megijedtem, hogy félni is elfelejtettem. Ezzel szemben érdekelt, hogy mi folyik ott. Talán két farkas összeblhézott egy darab húson? Vagy megtámadtak valakit? El sem tudtam képzelni mi folyhat ott, de abban biztos voltam, hogy vér folyik.
Jake lepattant a motorról, olyan szélsebesen, hogy kis híján hátrazuhantam.
- Alison! – két keze közé fogta az arcom és mélyen figyelmeztetően a szemembe nézett. – Itt kell maradnod! Érted? Bármi történjék is nem mozdulhatsz innen! Értetted?
- Mi? – csak ennyit bírtam kinyögni. Itt akar hagyni? Hova megy? Pont most kéne gyorsan gázt adni és elhúzni amilyen gyorsan csak lehet! Normális ez?!
- Csak maradj! Kérlek! Megígéred?
Újabb fájdalmas üvöltés hallatszott, amit egy éles reccsenő hang kísért. Mindketten arrafelé néztünk. A fák lombkoronáján tisztán látszott, ahogyan kiválik egy jókora darab, majd eldől még pár ágat magával rántva.
- Maradj! – parancsolta. Meg sem várva a válaszomat bevetette megát az erdő sűrűjébe.
- Jake! – kiáltottam utána kétségbeesetten.
Amint eltűnt a fák között újabb üvöltés hallatszott. De ez nem ugyanaz volt, mint az előbb. Ez egy másik hang. Magam is meglepődtem, hogy meg tudom különböztetni a farkas hangokat, de esküdni mertem volna rá, hogy ez nem ugyanaz, mint ez előbb. A szemem, akár a villám cikázott a fák között, egy magas barna bőrű fiút keresve – feleslegesen. Jacob nem mutatkozott. A dulakodás hangjai egyre erősödtek a szívem pedig egyre hevesebben vert. El sem tudtam képzelni mi történhet ott Jake-kel. Vagy hogy egyáltalán miért ment oda…
Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el. Nem tudtam mit tegyek. Megígértem, hogy itt maradok. De mi lesz akkor, ha a farkasok közelebb jönnek? Megint ugyanaz, mint a múltkor. Valósággal kiszolgáltat nekik.
Gondolataimat egy kiáltás szakította félbe, és ezzel együtt a szívemet is. Ezt a hangot tisztán felismertem.
Mit sem törődve az ígéretemmel vagy a veszéllyel bevetettem magam az erdőbe egyenesen a farkasok közé. Ez az előbbi kiáltás még sokkal fájdalmasabb volt, mint az korábbi farkasé. Ez egy ember volt. Méghozzá Jacob. Egyik felem örült, hogy legalább életben van, viszont a másik majd belehalt, hogy így kell hallania.    
A fák ágai belecsapódtak az arcomba és párszor meg is botlottam, a nagy rohanásban. Nem törődtem semmivel. Valami hajtott előre. Tudni akartam mi folyik ott! Mi ez a nagy tülekedés, és hogy Jacob hova tűnt. Hogy mi történt vele. Lehet, hogy bajban van. Megsérült. Vagy a farkasok már darabjaira tépték. És én? Mit tudnék tenni? Talán desszertnek jó leszek. Vagy ha mázlim van már jóllaktak és engem békén hagynak. De bármi is történjék, odamegyek!
A hangok és nyüszítések egyre közelebbről jöttek, innen tudtam, hogy jó felé megyek. A fák eltűntek előlem, és egy apró réten találtam magam. Valamikor gyönyörű lehetett, de most a zöldellő füvet nagy földkupacok és csúszásnyomok tarkították. A körülötte lévő fáknak hiányos volt a törzsük, az ágaikról nem is beszélve. A rétet egy óriási fatörzs felezte meg. Nyilván az, aminek a kidőlését még a partról is láttam. De amitől földbegyökerezett a lábam és pár másodpercre leállt a szívem, az a fa körül volt. Hirtelen nem is tudtam eldönteni mit látok. Úgy néztek ki, mint a farkasok. Ugyanúgy vicsorogtak és morogtak ugyanúgy néztek ki de… az képtelenség, hogy egy farkas ekkorára megnőjön! Hiszen ezek… nagyobbak, mint egy ló! Igaz hogy nem nézek sok természetfilmet, de abban biztos vagyok, hogy ekkorára nem nőhetnek! Lehet, hogy mutánsok vagy… nem tudom, de nem lehetnek farkasok!
Az egyik koromfekete volt a másik pedig vörösesbarna. És csak ekkor vettem észre, hogy nem csak hárman vagyunk. Egy ember is volt ott. Legalábbis azt hittem ember. Egészen addig, míg fel nem kapta a fekete „farkast” és át nem dobta a rét túloldalára.  Ennyi furcsa dolgot még életemben nem láttam.
A vörösesbarna farkas észrevett engem. Nem tudtam eldönteni mit látok a szemeiben. Ijedtség, düh, meglepődöttség? Azt hiszem mindhárom.
Az „ember” követte a tekintetét. Sötétvörös szeme megcsillant, és felém rontott. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig láttam. A vöröses farkas gyorsan reagált és mielőtt elkapott volna az ember kb. fél méterrel előttem félrelökte. A közelségétől és a hirtelen szellőből, amit magával hozott hátraestem, de nem volt erőm elszaladni. Ahhoz túlságosan sokkoltak az események. Az ember a rét másik oldalán landolt, messze tőlem. A fekete farkasról már majdnem el is feledkeztem, mikor kiugrott a fák közül és olyat tett, amitől sok álmatlan éjszakám lesz. Az ember reagálni sem tudott olyan hirtelen jött, és egyetlen gyors fogmozdulattal letépte az ember fejét. A vöröses farkas ment segíteni neki, és ha a feje nem lett volna elég, még a végtagjait is különválasztották a testétől és jó messze egymástól eldobálták, a négy égtáj felé. A fekete farkas csak ekkor vett észre engem. A fogai még feljebb csúsztak az álkapcsáról és rám vicsorgott. A szemeiben égett a tűz, és támadóállásba guggolt velem szemben.
Tudtam, hogy itt lesz a végem. Nagyot nyeltem és próbáltam beletörődni a sorsomba. Ha tudnék, sem lenne időm elfutni. Talán ezek életem utolsó gondolatai. Vajon mi lesz velem? Megtalálják a holttestemet? Megyek Jacob után? Ami őt illeti teljesen biztos voltam benne, hogy ezt nem élhette túl. Kellene egy utolsó mondat, csak a drámai hatás kedvéért. De nem jut eszembe semmi. A legutolsó hangos szavam az volt, hogy „Jake”. Ha most nem szólalok meg, akkor ez marad az utolsó szavam. Nem is rossz…
A vöröses farkas rámordult a feketére, ezzel kizökkenve azt. A fekete dühösen arrébb lökte a vörösest hatalmas fejével. A vörös azonban nem hagyta magát. Belekapott a másik nyakába. A fekete fülsüketítően morgott, amit a vörös viszonzott. Úgy tűnt mintha veszekednének. Néha egymás felé kaptak, de egyik se harapta meg a másikat.
A rét körül megrezzentek a fák és még vagy öt hatalmas farkas lépett ki az árnyékukból, a két vitázó közé.
Az én gyenge elmém eddig bírta. Most végleg feladta a szolgálatot. Ez nap túl sok volt. A szemem lecsukódott és éreztem, ahogyan a fejem koppan a nedves fűben…



Bella Swan

Későre járt már és Alsonnak hűlt helye. Charlie még nem ért haza, de bármelyik pillanatban megjöhet. Hogy fogom elmondani, hogy elhagytam a húgomat?!
A biztonság kedvéért a kedvencét fűztem: Hagymás- tejfölös húst Swan nagyi receptje alapján. Tele hassal jobban fogadja a rossz híreket, és talán elnézőbb lesz az éjjel betoppanó Alisonnal is.
Régebben sokszor előfordult, hogy Alison nem jött haza csak késő este vagy esetleg hajnalban, de az más volt. Akkor eléggé rossz társaságba keveredett. Drogoztak, ittak, buliztak. Apa semmit sem tehetett. Alison azzal fenyegetőzött, hogyha tiltani meri, akkor haza se fog jönni többet. Apa tudta, hogy nem Alison lenne az egyetlen, aki elszökött otthonról abban a bandában, így inkább hallgatott. Nem akarta elveszíteni a lányát.
A konyhaablakból láttam Charlie autójának fényszóróit. Kimentem a nappaliba hogy fogadjam őt.
- Szia Bells – köszönt mikor meglátott.
- Szia apu, milyen napod volt?
- Egész jó, nyugis. Most nem volt semmi balhé. – Beleszimatolt a levegőbe. – Hmm csak nem a nagyi receptje?
- De igen. Csak neked – mosolyogtam és betessékeltem a konyhába.
Ledobta magát a kis konyhaszékre, én meg kiszedtem neki egy tányérral a főztömből.
Úgy tűnik, eddig működik a terv. Szóba se hozta Alisont.
- Istenien néz ki – dicsérte mikor letettem elé az asztalra.
Szedtem egy adagot magamnak is és leültem vele szemben.
- Képzeld új lakók jöttek a városba. Johns-ék. Van egy veletek egy idős lányuk – újságolta.
A velünk egyidős lányból eszébe jutott, hogy neki ikerlányai vannak…
- Hol a húgod? Nem jön le enni? – ráncolta a homlokát.
Megdermedtem a tányérom fölött, és elkezdtem a villával piszkálni a húsomat.
- Ugye nem bandázik megint? – A kezéből kiesett villától megcsörrent a tányér. Nem is kellett látnom az arcát a hangjából kicsengett az aggodalom.
- Nem – nyugtattam meg. – Jó helyen van. – Gondolom… Remélem…
- Hol?!
- Azt… nem tudom. Talán a parton. – Ekkor jöttem rá, hogy jobban ki kellett volna faggatnom mielőtt elengedtem.
- A parton? Kivel?
Vajon ezt elmondhatom? Azt tiltotta meg, hogy a motorokról szóljak. Azt egy szóval sem mondta, hogy Jacob is titok. De akkor miért érzem magam spiclinek? 
- Jacob Blackkel.
- Jacobbal? De hát Billyéktől jövök! Azt mondta délután óta nem tud semmit Jake-ről!
- Én se tudok többet! – mentegetőztem. Charlie eléggé felbosszantotta magát. – Apa! Nyugodj meg! Alison jó helyen van! Hiszen ismered Blackéket már ezer éve! Biztos vagyok benne, hogy amint hazaérnek Billy azonnal hazaküldi Alisont.   
- Remélem is – morogta a bajsza alatt.

2011. november 20., vasárnap

16. fejezet

Sziasztok!
Végre itt a 16. fejezet :) 
Bee kedvéért egy kicsit hosszabb lett :)
Komikat lécci ^^

Jó olvasást!

16. fejezet

„Ha csak egy percig is boldog vagy ne félj, valaki úgyis keresztbetesz."





Alison Swan:

La push partján sétáltunk. Mellettünk ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott, sötétszürkén hullámzott a felhők alatt. A lábunk alatt színes kavicsok csikorogtak. Szokás szerint a nap a sűrű felhők mögé rejtőzött, de szerencsére nem esett. A tengert kisebb nagyobb sziklák szegélyezték. Körülöttünk különböző méretű uszadékfák voltak. Némelyik a vízen himbálózott és volt, amit már a hullámok partra vetettek. Az óceánnal szemben sűrű erdő zöldellett, a fák lombkoronájából időnként madarak szálltak fel. Csend volt. Mást nem lehetett hallani csak a hullámok békés ringatózását és a sirályok kiáltását.
- Gyönyörű ez a hely – szólaltam meg a hosszú hallgatás után.
- Szeretek itt lenni.
Kiskorunkban párszor voltunk itt, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá.
Jacob megfogta a kezem és egy szikla tövében lévő fához terelt. A fa nem volt kidőlve az egyik nagy ága mégis a földet súrolta, ülőhegyet kínálva nekünk.
Ez az álomba illő táj majdnem el is terelte a figyelmem arról, miért jöttünk ide.
- Szóval… Mit akartál? – próbáltam morcosnak tűnni, hogy tudja, igenis haragszom rá.
- Csak bocsánatot kérni. Tényleg eléggé bunkó voltam.
- Ennyi? Legalább próbáld meg kimagyarázni magad – javasoltam.
Az arcán egy fintor futott át. Majd elkomorult. Türelmesen vártam. Ahhoz kétség sem fér, hogy bunkón viselkedett, és reméltem, hogy jó oka volt rá.
- Beismertem, hogy egy idióta vagyok. Minek ezt túlmagyarázni?
Felhorkantam.
- Nem kell túlmagyarázni. Csak kíváncsi lennék mi okod volt rá. Ennyit megérdemlek nem?
Megvakargatta rövid fekete haját.
- Megérdemelnéd persze csak… - habozott, kereste a megfelelő szavakat. – Nem mondhatom el.
- Talán titok?
- Olyasmi. Csakhogy ez a titok nem csak az enyém.
- Nem mondom el senkinek – ígértem.
- Alison! – közelebb húzódott hozzám és két forró keze közé fogta az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett. – Értsd meg, hogy nem lehet. Ez nem csak az én titkom.
- Akkor kié? Mond el a tiedet, a többieké nem érdekel – alkudoztam. Utáltam ha tudtam, hogy van valami, amiről nem tudtam.
Láttam rajta, hogy kezdi beadni a derekát. El akarta mondani. Nem akarta titkolni. De akkor miért nem mondja?!
A kezem az arcomon lévő kezére tettem.
- Bízhatsz bennem – suttogtam.
Azt reméltem így elmondja, de arcvonásai nem változtak. Ráncolt homlokát az enyémhez érintette.
- Nem tehetem! – ellenkezett. Elhúzta a fejét, a kezét is elvette az arcomról én azonban nem akartam elengedni. A kezét továbbra is fogtam és nem engedtem.
Jake felült a fa egyik vastagabb ágára. A kezét nem vette ki az enyémből.
Tanácstalanul sóhajtottam, közben a kavicsokat néztem. Mardosott a kíváncsiság, de úgy láttam nem szedhetem ki belőle, és nem is akartam túl erőszakos lenni.
A pillantásom a fekete motorra tévedt amit Jake egy fának döntve hagyott.
- Kész vannak a motorok?
- Igen. Napokon át dolgoztam rajtuk, hogy minél előbb kész legyenek.
- Klassz. Akkor valamikor bejárathatnánk őket – javasoltam.
- Az még ráér. – Leugrott az ágról, egyenesen előttem landolt. - Most inkább sétáljunk. Olyan szép idő van.
Valóban, kellemes időnk volt, és mintegy varázsszóra a nap is kibújt a felhők takarásából. A monoton sötétségbe belehasított a fény, olyan hirtelen, hogy bántotta a szemem. A szürke óceán most gyönyörű kék színre váltott, bár csak hunyorogva tudtam ránézni ugyanis a víz felszínéről olyan erősen csillant meg a fény, akár egy hatalmas reflektor. A kavicsok színei is sokkal élénkebbek lettek.
Felálltam a fáról és az óceán felé fordultam. Elképedve néztem, hogyan jár táncot a napfény a hullámos felszínén. Már a szemem is alkalmazkodott az erős fényhez, így még jobban szemügyre vehettem. A víz fölött egyre több sirály gyülekezett a zsákmányát fürkészve.
A kezem körül egy másikat éreztem. Jacob forró ujjai összefonódtak az enyéimmel. Meleg borzongás futott végig a gerincemen. Felnéztem Jacobra. Ő is épp engem nézett. A testünkkel is egymás felé fordultunk, és Jake megfogta a másik kezem is.
- Örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta.
- Örülök, hogy elhoztál ide.
Mindketten elmosolyodtunk. Az arcunk egyre közelebb ért egymáshoz. A szemem szépen lassan lehunytam. Az orrunk hegye súrolta egymást, az ajkunk alig pár milliméterre volt egymásétól, már szinte súrolták egymást és…
- Jake?!
Mintha villám csapott volna közénk úgy ugrottunk szét.
- Hát ez remek – morgott Jacob.
A távolban két barna bőrű rövid hajú izmos, magas fiú közeledett. 
- Csak nem megzavartunk valamit? – kérdezte az egyik kaján vigyorral a képén majd oldalba bökte a másikat.
- Jake becsajozott, Jake becsajozott… - énekelték egyszerre, mint két óvodás.
- Kuss már, barmok! – förmedt rájuk Jacob.
- Igaz! Hogyan viselkedünk mi a hölgy előtt? – tettetett meglepődöttséget az egyik. – Oda az esélyünk, hogy talán mi is kapjunk egy csókicácskát!
Már csak azzal is felhúztak, hogy félbeszakadt az el nem kezdett csókunk, és még ez a majomkodás is…
- Ahhoz azért ki is kell nézni valahogy – vágtam oda.
- Úúúúh haver ez off! – bokszolt a vállába a másik.
Jacob nem szólt csak egy hatalmas terült szét az arcán. Nem tudtam, hogy annak örül-e hogy ezek szerint őt jóképűnek tartom, vagy annah, hogy beszóltam a haverjának. Talán mindkettő…
- Ohh nem vagyok az eseted…? Pedig világbajnok csókmester vagyok – ütött büszkén a mellkasára a sértett. – Ugye Embry?
A srác a nyakába ugrott, mire az Embry nevű undorodva próbált szabadulni.
- Fúj, ember tűnj innen! – förmedt rá Embry, majd menekülni kezdett.
- Hová mész szerelmem?! – Azzal a másik is utána futott.
Jacobbal röhögve néztük, ahogyan egyre távolodnak. Félúton a csókkirály még egyszer utolérte áldozatát és rávetette magát. Mindketten a földre estek, majd Embry feltápászkodott és befutott az erdőbe, amit egy éles szakító hang követett. De amikor a másik is utána ment még furcsábbat vettem észre. Újra hallottam a szakadó hangot, majd az egyik nagy bokor mögött egy… nem az nem lehet! Egy farok volt! Mint egy farkasnak!
- Idióták! – motyogta Jake. – Ne is figyelj rájuk.
Jelenleg nem tudtam nem rájuk figyelni. És ha a farkas elkapta őket? Nem… akkor hallottam volna kiáltást. De mégis hogyan…? Egy farkas! Ilyen közel?!
- Sétálunk? – fogta meg újra a kezem Jacob. Ez kizökkentett hirtelen pánikomból. Felnéztem rá, de teljes nyugodtságot láttam az arcán. Ettől én is lehiggadtam. Biztosan csak képzelődtem… vagy egy fadarab volt.
- Sétáljunk – ült ki az arcomra egy ideges mosoly.  




2011. november 15., kedd

Benne legyen a következő fejiben? :)

Sziasztok! 


Nos nem is tudom miért írom ki ezt a bejegyzést hiszen nyilvánvalóan egy emberen kívül senki sem olvassa a blogot. Egyetlen egy komit kaptam a legutóbbi (15.) fejezethez. :(


Mégis úgy gondoltam döntsetek ti a következő fejezethez. A kérdés a következő: Legyen csók? 
Hogy kik között az egyenlőre titok. Kommentbe írjátok le hogy legyen-e vagy ne (részemről mindkét lehetőséget meg tudnám oldani úgyhogy ez a ti döntésetek). És ha esetleg van valami amit még szívesen olvasnátok, esetleg van egy remek fordulatos ötletetek írjátok le azt is nyugodtan vagy küldjetek egy e-mailt. A cím nem változott maradt a sunny.blog@gmail.hu 


És még valami! Komihatárt nem fogok bevezetni mivel azt utálom, DE azért nem bánnám ha nem egy kicsit megerőltetnétek magatokat. Elég egy annyi hogy "jó" vagy "rossz" de legalább pár sort írjatok hogy ezzel én is fejlődhessek. Tudom mostanában sok volt a szünet de igyekszem pótolgatni, és örülnék ha látnám hogy megéri törni magam. 
Na ez most biztos egy tipikus "írói hisztinek" jött le de nem annak szántam. Csupán szeretném ha értékelnétek a munkámat. :/


                                                                                            Selly

2011. november 12., szombat

15. fejezet

Sziasztok! 
Végre volt időm a frissre! :D
Nem lett a legeseménydúsabb de ígérem hamarosan jönnek az izgalmak is :) 
Örülnék pár kritikának ;)

Jó olvasást! :)

"Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. Előbb utóbb szembe kell nézni velük."


Alice Cullen:

Nem tudtam Bellára figyelni. Lehet, hogy modortalanság és talán meg is bántom vele, de nem tehetek róla. A fejem szétszakad. Minden erőmet arra fordítottam, hogy Edwardot láthassam. A látomások homályosak voltak, és bárhogy próbáltam nem bírtam élesíteni.
- Miss Cullen! – Tompán hallottam a tanár hangját. – Hahó!
Felemeltem a fejem. Minden szempár rám szegeződött. Úgy tűnik kicsit elbambulhattam.
- Örülök, hogy megtisztel végre a figyelmével – gúnyolódott a tanár.
- Elnézést tanár úr – néztem fel.
A tanár dühös arcvonásai átváltoztak aggódóvá, amit egy látomás követett. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban és el akart küldeni az iskolaorvoshoz.
Talán nem ártott volna. Nyugalomra van szükségem.
- Jól érzed magad? – jött a várt kérdés.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem, és próbáltam a hangom is gyengíteni.
- Bella, kísérd le légy szíves Alice-t a nővérhez.
Bella? Nem, nem kell kíséret! Én most egyenesen haza akarok menni, és ha kíséretem van semmi esélyem ellógni. Egy ésszerű tervhez most nem volt erőm, így inkább úgy döntöttem a legjobb az egyenes út.
- Nem szükséges Tanár úr, szerintem hazamegyek. Otthon majd megvizsgálnak – céloztam orvos apámra.
- Rendben, menj csak.
- Köszönöm.
Gyorsan összekapkodtam a könyveimet, belegyűrtem a táskámba és amint kiértem a teremből egy szempillantás alatt a kocsimban találtam magam. Az úton úgy vezettem akár egy őrült. Minél előbb otthon szerettem volna lenni. Csendben és nyugalomban. Bár lehet, jobban járnék, ha megállnék és megcéloznám az erdőt. Otthon úgyis minden percben Esme zaklatna, hogy láttam-e Edwardot. Szegénykém… Majd’ belehal Edward elvesztésébe. Magam részéről kezd dühíteni! Legalább egy levelet írhatna vagy hozhatna valami tiszta döntést! Lehetne egy kicsit nagyobb tekintettel a családjára!
Egyre közelebb értem a házhoz. Az otthon lévők már hallhatták az autómat. És ahogy a felhajtóra értem beigazolódott a sejtésem.
- Alice! Láttad őt? Hazajön? – Fogadott Esme reményteli izgatottságal.
- Nem, egyelőre semmi.
- Akkor mi a baj lányom? Hamar hazajöttél.
- Csak… időre van szükségem – sóhajtottam lehajtott fejjel. – És csendre – tettem hozzá nyomatékosabban.
- Persze, menj csak fel a szobádba. Igyekszünk úgy tenni mintha nem is léteznénk.
Bólintottam és emberi gyorsasággal felszökelltem a lépcsőn. Csak Carlisle és Esme volt otthon. Carlisle hallhatta a lenti kérésemet, mert az utolsó zaj a bejárat ajtó csapódása volt. Esme még a magassarkúját is levette. Mindketten úgy mozogtak a házban, mint a szellemek – amiért én roppant hálás voltam.
Leültem az ablakom párkányára, összegömbölyödtem, fejemet a térdemre hajtottam és csak bámultam kifelé. Kezemben ott volt Edward egyik inge. Carlisle szerint, ha van nálam valami, ami az övé akkor talán könnyebben megtalálnom. Mintha ez ilyen könnyen menne. Ha nem hoz semmilyen döntést esélyem sincs arra, hogy megtaláljam, bárhogy próbálkozok. Ezért kell nagyon figyelnem. Ha csak egy apró kis döntés is kipattan a fejéből, azt észre kell vennem!
Szippantottam egy mélyet az ingből és figyeltem. Próbáltam a sok homályos masszából, ami a fejemben kavargott egy képet kirajzolni – nem sok sikerrel. Edwardot csak az ösztönei hajtják, semmi több. Csak teltek a percek… talán az órák is, de semmi. Egyszerűen képtelen vagyok kitisztítani a fejemben lévő képeket. Aztán egyszer csak…
- Carisle! – sikítottam ösztönösen. Apám a pillanat tört része alatt mellettem termett. Nem akart megzavarni, de hogy tudassa velem jelenlétét kezét a vállamra tette.
- Egyedül van… - kommentáltam a látomásom. – Havat látok, és… hegyeket. Edward keresztülfut a hegyeken...  Mintha menekülne valami elől, de nem látok semmi veszélyt… Egyre gyorsabb… Ugrik… Leugrik a szikláról... – Magam mellett hallom, ahogy Esme visszafolytja a lélegzetét és talán egy sikítást próbál elnyomni. Carlisle keze megrezzen a vállamon. – Egy szakadékban landol… A lába kifordult… - Én is megrezzenek, ahogyan látom magam előtt bátyám gyötrődő arcát és kifacsarodott lábát. – Visszateszi a csontot a helyére…  És fut tovább… - A szenvedést, ami az arcán volt inkább nem említettem. Nem akartam ennél is nagyobb fájdalmat okozni szüleinknek.
A látomás eltűnt. Felnéztem a többiekre. Az arcukon aggodalom tükröződött. Carlisle Esme mellé lépett és nyugtatóan átkarolta a vállát.
- Vajon hol járhat? – tűnődött Carlisle. – Rengeteg sziklás hegység van a földön…
- Fogalmam sincs – sóhajtottam.


Alison Swan:

Kicsöngettek az utolsó óráról is. Arnold Peters nagy örömére. Még most sem sikerült lesöpörnie azt a sok papírgalacsint, amit a nyakába dobáltam. De egyszer minden jónak vége szakad. Felkaptam a táskám és a terem előtt vártam Roxyt.
- Kikészítetted Arnoldot? – kérdezte.
- A padja alatt kész galacsin hegy van. És mi van Lisával?
Nem is kellett felelnie. Lisa épp ellenkező irányba ment, mint mi. Ha szemmel ölni lehetne Roxy már nem élne. El sem tudtam képzelni mit csinálhatott vele, amivel ennyire feldühítette.
- Figyeld a hátát – ragadta meg a karom és megfordított. Mindketten gonosz nevetésben törtünk ki – és nem csak mi, mindenki, aki mellett elment. Lisa hátára egy papír volt ragasztva, amin nagy betűkkel ez állt: Szűzen fogok meghalni.
Ezt nem volt nehéz elképzelni tekintve ahogy ez a lány kinéz. A fogai aprócskák és ezért ki se látszanak a fogszabályzója alól. A haja bongyor és bozontos. A ruháit a nagyanyjától örökölte. Pattanásos a feje, amiket szépen kiemel az óriási négyzet alakú szemüvege. Ráadásul mindig begörnyedve jár. Szegényt kezdem sajnálni. Roxy százszor rosszabb, mint én. Az ő tréfái… a lényeg hogy Lisa összetenné a két kezét, ha Arnold helyébe léphetne.
- Akkora egy dög vagy!
- Kösz a bókot… De tudom – nevetett gonoszan. – Na, húzzunk haza.
A parkolóban nyüzsögtek a diákok. Alig találtam meg az én autómat. Bella már bent ült, engem várt.
- Akkor holnap – köszöntem el, de Roxy visszarántott. – Mi bajod van?
- Húú de szexi – bámult előre. – És az a motor…
- Ki…?
Nem hittem a szememnek. Egy hét telt el a vitánk óta! Egy hét! Még csak nem is telefonált, nem is üzent erre most egyszer csak betoppan egy motorral és azt hiszi minden oké lesz?!
(emlékeztető: a múltkori vita az volt mikor a farkasok hívták Jacobot és neki ezért le kellett ráznia Alisont)
Nem akartam odamenni, úgy tettem mintha észre se venném. Kikaptam a kezem Roxy szorításából és gyors, dühös léptekkel elindultam a kocsimhoz.     
- Alison! – kiáltott utánam az a bizonyos személy.
Felé se fordultam. A magasba tartottam az öklömet kinyújtott középsőujjal egyenesen neki címezve.
- Csak beszélni szeretnék veled. – próbálkozott.
Ugrottam egy nagyot ijedtemben mikor rájöttem közelebb van, mint hittem.
- Én viszont nem akarok beszélni – vágtam rá. Igyekeztem minél jobban kimutatni, hogy haragszom rá.
- Kérlek.
- Azt hiszed, ha így mosolyogsz, majd elolvadok és kimagyarázhatod magad? – Idegesített, hogy a képembe vigyorog! Mintha tudná, hogy úgyis megbocsátok, és előre örül neki hogy milyen könnyű dolga volt.
- Nem, csak szeretném, ha adnál még egy esélyt.
Ahogy belenéztem azokba a szép mélyen ülő szemekbe nem tudtam nemet mondani. A düh elszállt, amin magam is meglepődtem. De úgy láttam őszintén sajnálja a múltkor történteket.
- De ez az utolsó! – Jacob arcán szétterült a megszokott hatalmas vigyor.  A kocsihoz mentem és bedobtam Bellának a kulcsot.
- Mond meg apának, hogy majd később megyek.
- Hova mész? – hajolt ki az ablakon. Ezt nem kellett volna hagynom. Jacobról egyenesen a hatalmas fekete motorra esett a pillantása.
- El. De ha akár egy szót is szólsz apának a mociról kicsinállak! – fenyegettem meg.
Nem felet, csak a szemét forgatta majd visszabújt a kocsiba. Remélem nem fog köpni. Ha apának a fülébe jut a motor Jacob többé a közelembe sem jöhet.
- Szóval, - fordultam Jake felé. – Hová is megyünk?
- Gyerünk a partra.
- Gyerünk – egyeztem bele.