Új név :)

Sziasztok!
Korábban is volt már róla szó hogy nem nagyon szeretném megtartani a Sunny blogos nevet. Bár kicsit hasonlít a Kittyhez. :) De találtam egy olyat ami nekem nagyon tetszik és az is hasonlít a Kittyre :) Az ötlet egy Selena Gomez szám hallgatása közben jött és mivel imádom a csajt (sőt barátnőm szerint ha úgy van megcsinálva a hajam meg a sminkem akkor hasonlítok is rá) ezért ezt választottam.
Ha nektek is tetszik /vagy nem/ írjátok meg nekem :) Kíváncsi vagyok mit gondoltok, bár tudom ez nem olyan nagy dolog.
Tehát az új nevem: Selly lesz ^^


ui: Mivel már a blog is az enyém így a facebookos oldalt is úgy kezelhetem már ahogy akarom. Tehát néha ki fogok írni pár dolgot is aminek van és aminek nincs köze a törihez :) Pl valamiről a véleményetek stb. De ez csakúgy fog működni ha bátran hozzászóltok a témához, esetleg épp ti hoztok fel egyet. Szóval tessék nyugodtan lájkolgatni és hozzászólni (akár megosztani)!


Puszi: Selly


uui.: Ezt a nevet még nekem is meg kell szoknom xD


uuui.: Az előző fejihez még várom a komikat :)

12. fejezet

Sziasztok! 
Itt a 12. fejezet! Nagyon nyomi lett, ráadásul pont ilyen kis semmit mondó de... ez van. Most ilyenre sikerült. 
Komikat kérek! Ha nem tetszett azt is írd le légyszi :)

12. fejezet

"Hasznosítsd, amit tudsz, és ez segít majd tisztázni, amit még nem ismersz."

Bella Swan:

Már vagy százszor eldöntöttem magamban, hogy indulok, de valahogy sehogy sem akaródzott kilépni az esőbe. Így csak bámultam kifelé. A suli már majdnem teljesen kiürült. Csak néha hallottam pár csoszogó lábat, ami vízhangzott a folyosón. Egy ideje már semmi változás nem volt odakint sem. Minden csendes és nyugodt. Csak esik és esik. A szemem megakadt egy pocsolyán úszó levélen. A levél csillogott a nedvességtől. Teljesen belefeledkeztem a csendesen ringatózó zöld levélkébe, mikor egy árnyat láttam elsuhanni a körülötte lévő vízben. Megijedtem, de mikor körülnéztem semmit sem láttam. Minden nyugodt volt.

Lehet, hogy kezdek bedilizni. Az őrülteknél is így kezdődhet. Először egy árny, majd beképzelnek maguk köré embereket, végül négy fal között végzik kényszerzubbonyban és azon kapják magukat, hogy már csak az orvosok látogatják őket. A gyógyszerektől még jobban bediliznek és talán öngyilkosságra is vetemednek.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen erre a gondolatra. De furcsamódon el tudom magam képzelni a sárga szivacsfalak között.

- Bella? Te mit keresel még itt? – Ezt a hangot megismerném száz közül is. Ilyen tiszta csilingelő hangja csak egy valakinek lehet.

- Alice, szia. Én csak… várom, hogy elálljon az eső – feleltem.

- Ja tényleg, Alison elvitte a kocsid. De én pont most indulok haza, ha akarod elvihetlek – ajánlotta mosolyogva és meglengette a kocsija kulcsát.

Ezzel az életemet mentette meg! Megúsztam az esőt, a gyaloglást és a megfázást.

- Azt megköszönném – viszonoztam a mosolyát, aztán gyorsan hozzátettem. – Persze csak ha nem vagyok terhedre.

- Dehogyis! Gyere nyugodtan.

A kocsiban hideg volt, de ez nem volt meglepő. Viszont olyan finom édes illat volt, amiből ha valaki parfümöt gyártana milliárdos lenne.

Alice elfordította a kulcsot és a megszokott dübörgés helyett a motor lágy dorombolása hallatszott. Belefúrtam magam a kényelmes bőrülésekbe, a kabátomba pedig még jobban belebújtam.

- Kicsit hideg van itt – jegyezte meg látva a vacogásom. Nem úgy tűnt mintha ő is fázna. Vékony divatos dzseki volt rajta, ami annyira volt vastag, mint egy egyszerű póló.

- Eléggé – értettem egyet.

- Na és… - próbált társalogni. – Sikerült megértetned a bioszt?

El is felejtettem! A jegyzetei még mindig nálam vannak. És, hogy megértettem-e…?

- Hát fogjuk rá. Ha dogát írnánk, a hármas meglenne.

Lenyúltam a lábamhoz ahol a táskám hevert és két könyv közül – azért tettem oda, hogy össze ne gyűrődjön – kivettem a füzetét.

- Itt a füzeted és… köszi hogy ideadtad.

- Nagyon szívesen – Elvette és elrakta a hátsó ülésre. – Remélem el tudtad olvasni az írásom. – A tündéri vigyor ismét szétterült az arcán.

Még hogy nem tudtam elolvasni. Igazából látva az ő füzetét el is szégyelltem magam. Eddig azt hittem szépen vezetem az enyémet, de az övéhez képest olyan volt, mint egy három éves kisgyerek firkakönyve. Az írásom is még olvashatatlanabbnak tűnt, mint általában.

- Persze, ez volt a legkisebb gond – A fertőző mosoly rám is kezdett rámragadni. Kedves ez a lány.

- Volt nagyobb is?

- Hát például hogy megértsem mi is áll benne.

- Ez egy nehéz anyagrész, de meg lehet érteni. Ne csak a füzetből tanulj, hanem olvass utána a könyvből is. Abban van egy két dolog, amit a tanár sem mond el pedig sokkal érthetőbb, ahogyan ott leírják – tanácsolta.

- Oké, kösz. Majd átnézem.

Pár percig csend volt. Mindketten ültünk nyugodtan. Alice a vezetésre figyelt én pedig nyugodtan bámultam ki az esős útra. A szemmel követtem a kis patakot, ami az út szélén keletkezett és elkísért az utunkon. Már nem is fáztam, a kabátom - amit a minap szóltak le - kellemesen felmelegített. Kicsit illetlen dolog volt, hogy szinte majdnem feküdtem az autóban, nyakig belebújva a kabátomba, de annyira kényelmes volt, hogy nem bírtam felkelni.

A vízesés elhaladt egy ismerős kocsifelhajtó előtt. Elsőre fel sem tűnt, hogy most nem megyünk utána. Olyan finom halk ez az autó, hogy észre sem vettem mikor megérkeztünk és leállt a motor.

Nehezen feltápászkodtam. A kényelmesen felmelegített zugomból felülve ismét éreztem a hideg bőrülést.

- Még egyszer köszi, hogy elhoztál – hálálkodtam.

- Igazán nincs mit.

Felvettem a lába alól a táskámat és már nyitottam volna az ajtót mikor Alice megszólalt.

- Egyébként – kezdte. Levettem a kezem az ajtóról és szembe fordultam vele. – Ne haragudj a bátyámra, hogy olyan gorombán otthagyott minket.

Ez meglepett. Nem is emlékeztem rá, hogy elment volna. Vagyis valami rémlik, de túlságosan izgultam a füzet miatt, úgyhogy nem nagyon figyeltem. Így hát mivel akkor nem tartottam lényegesnek a későbbiekben sem szemteltem neki nagyobb figyelmet. Ha Alice most nem hozza az eszembe talán soha nem jutott volna eszembe, hogy mikor odamentem ketten álltak emellett a gyönyörű autó mellett.

- Nem haragszom – zavartan elnevettem magam. – Igazából nem is emlékeztem rá hogy ő is ott volt.

- Akadt egy fontos dolga – magyarázkodott - Csak azért mondom, hogy ne hidd őt bunkónak, és ne haragudj rá.

- Semmi rosszat nem gondoltam róla. – És ezt teljesen őszintén mondtam.

- Oké – megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.

- Holnap találkozunk – szálltam ki a kocsiból.

Mikor elhajtott még intett, én pedig kedvesen visszaintettem, majd rohantam be a házba az eső elől.  

Egyedül voltam. Charlie még az őrsön Alisonról meg fogalmam sincs. A szobámban letettem a táskát és megfogadva Alice tanácsát elővettem a bioloógia könyvet. Megkerestem azt a leckét ahol most tartunk és elkezdtem olvasni. Közben azt az almát majszoltam, amit még tegnap este hoztam fel magamnak csak elfelejtettem megenni. Mélyen belemerültem az olvasásba. Az agyam felszívott minden egyes szót és valóban a könyvben leírtak kitöltötték a hézagokat. Így már mindent értettem és sokkal könnyebben ment a házi is.

Épp egy feladat közepén jártam mikor hallottam, hogy a mi vén tragacsunk leparkol a ház előtt. Szóval lőttek a nyugalmamnak. Pár perc és Alison tönkreteszi a napomat. Vagy talán én az övét.

Hallgatóztam mennyi időm van még hátra.

A kocsiajtó nyikorogva kinyílik, majd becsapódik. Csend. A bejárati ajtó nyílik, csukódik. Talpak dübörögnek a lépcsőn. A szobaajtó kicsapódik.

- Ah, te itthon vagy – pöffentette.

- Én is örülök neked – fintorogtam.

- Ezzel egyedül vagy. – Ledobta magát az ágyra és a párnáját a mellkasára téve átölelte.  

- Merre jártál? – faggattam.

- La Push-ban.

La Push? Az a rezervátumban van. De minek ment ő oda? Kicsi korunk óta nem voltunk ott. Emlékszem Charlie mindig otthagyott minket Billy gyerekeivel, míg ők horgásztak.

- És, hogy kerültél oda?

- Hallottál már te olyan fiúról, aki fűzöget, aztán vonyít egy farkas és hirtelen tök hideg lesz? – tért ki a válasz elől ezzel a meglepő kérdéssel, amiből egy szót sem értettem.

- Oké ez így nem megy – ültem fel az ágyban vele szemben. - Mond el az egészet, hogy tiszta legyen.

- Csak kocsikáztam nyugodtan. Nem tudtam merre megyek, csak úgy mentem aztán egyszer csak bumm! Átmentem valamin. Kiszálltam, és láttam, hogy nem valami, hanem valaki. Méghozzá éppen Jacob.

- Jacob? Mármint Jacob Black?

- Nem, majd Jacob White szerinted mégis hány Jacob van, akit mindketten ismerünk?

Megforgattam a szemem, de nem szóltam semmit.

- Na, szóval elmentem hozzá, beszélgettünk minden tök jó volt, aztán hirtelen felüvölt egy farkas.

- Farkas? – lepődtem meg.

- Igen, én totál beijedtem, de ő nem. Még meg is nyugtatott, hogy nem fognak bántani. Mintha ezt ő döntené el. Aztán meg azt mondta el kell mennem. Te érted ezt? El! Ki a farkasok közé! Képes lett volna kidobni! Hát ez kész!

- Azta! Nem tudhatod mi állt ennek a hátterében. Lehet, hogy ez valami indián dolog. Lehet, hogy a farkasok a törzs szent állatai.

Úgy nézett rám, mint egy idiótára.

- Szent állatok? Bella az ég szerelmére ne légy már ilyen hülye! Ezek vadállatok semmi több! De tudod mit? Hagyjuk a témát!

Ezt bírom Alisonban. Az ember próbál kedves lenni, segíteni neki ő meg még szemétkedik. Az utolsó mondata volt a legértelmesebb. Tényleg hagyjuk és kész.

Ismét nekiálltam a leckéhez ő meg csinált, amit akart. Engem nem érdekelt. 

Közlendő :$

Sziasztok Sunny vagyok!
Ez az utolsó bejegyzés, amit még én írok a blogba. Ne ijedjetek meg nem fogom törölni. Vagyis törölném de van nekem egy barátnőm aki lebeszélt róla.
Ez nem azt jelenti hogy ÉN folytatni fogom. Bevallom ez a blog egy múló szeszély volt. Egy ideig még jó, de meg lehet unni. És én meguntam. Igazából nem is az én ötletem volt. Az egész történetet közösen írtuk barátnőmmel, de ez az ő története. Az ő agyában született meg. Én csak leírtam. És az írásnál el is fogytak a teendőim. A dizit, a fejlécet, a szavazásokat, a linkcseréket, a díjakat, a facebook-os oldalt mind mind Kitty kezelte, amiért én nagyon hálás vagyok neki.
Néhányan bizonyára ismerősnek találjátok a nevét, bár gondolom sok ilyen blogger név van. Hogy ki ő meséljen ő maga.
Én ezzel búcsúzom, és kérlek ne haragudjatok rám.
Viszlát :)




Hát sziasztok! Kitty vagyok. Ahogy Sunny említette talán ismerhettek a régebbi blogjaimról. Volt egy saját történetem, amit nem sok mindenki olvasott a Lizzy Stewart élete, aztán egy Nessie-Jake a Forever and after, majd egy Waverly Place-Twilight keverék a Wizard and Werewolf, és végül egy Tanya-Edward Bella-Jake sztori a You belong to me. Négy blog és mind egyszerre. Ezzért is hagytam abba. Nem bírtam az iramot, és sürgetett a határidő. Ez az amit én utálok. Egy idő után már nem azért írtam mert szerettem, hanem azért mer féltem, hogy elveszítem azt a pár olvasómat a sok késéssel.
Örültem, hogy ezt az ötletemet nem nekem kell megírnom. Bár tény, hogy ott ültem felette a fejezetek írásánál, és segítettem meg mindent kezeltem a blogon, én tettem fel a fejiket stb. azért mégis kevesebb volt a teher. Aztán az én butus lusta barátnőcském egyszercsak bejelenti hogy unja. Na nekem itt volt végem. Ez az eddigi legjobb blog ötletem már mindent kitaláltam és erre piff, vége. Ezt nem hagyhattam, és ezen össze is vesztünk. Végül úgy döntöttem, hogy ha neki nem kell akkor megpróbálom én átvenni. Remélhetőleg fel se fog tűnni nektek, hogy más az író, mivel mint már említettem együtt írtuk a fejezeteket.
Az is eszembe jutott, hogy mi lenne ha nem is szólnék csak folytatnám tovább, de úgy gondoltam tartozom ennyivel nektek, hogy elmondom az igazságot. De hogy ne legyen annyira feltűnő maradok a Sunny blogos névnél. Vagy ne...? Nem tudom. :) Ez majd elválik.
Egyébként ha van valami kérdésetek még, vagy csak beszélgetni szeretnétek bejelölhettek facebook-on is. Írjátok meg komiba vagy mail-be és meg tudjuk beszélni. Így nyilvánosságba nem akarom kitenni, mert félek a zaklatástól (volt már rá példa).
Huh hát azt hiszem ennyi :)
Remélem nem haragszotok ezért se rám se Sunny-ra és továbbra is hű olvasók és komizók maradtok.
Hamarosan hozom a friss fejit :)

11. fejezet

Nos itt a friss. Bocsi hogy késett és hogy ilyen rövid, de most tényleg nincs sok időm a blogra. 9 nap van a suliig és ez a szám egyre kevesebb lesz. Minden percét ki kell élvezni és én meg is teszem! Itthon se vagyok egész nap. A fejiket is félálomban írom késő este úgyhogy... olyanok amilyenek. De mind1 itt van és az a fő :D 

Jó olvasást :) 

11. fejezet

"A kötelesség alól, nem lehet kibújni... még egy számunkra fontos személy miatt sem."

Alison Swan:

Hamar odaéretünk Jacobék házához, vagy csak számomra repült az idő? Fogalmam sincs. Remekül éreztem magam. Olyan jó Jacobbal beszélni. Bármennyire is rossz kedved van, csak ránézel a mosolyára, és a szád szinte magától felfelé gördül.

- Itt vagyunk – Már ugrott is ki a kocsiból. Követtem a példáját, és – bár számíthattam volna rá, hogy mi fog fogadni – meglepődtem. Valahol tudat alatt mindig azt várom, ha elmegyek valahova, hogy hatalmas épületeket és felhőkarcolókat látok. Már annyira megszoktam őket, hogy valahányszor megpillantok egy fát meglepődök, és beletelik néhány másodpercbe mire eljut az agyamig, hogy hol is vagyok. Jacobék háza nem volt nagy, és a sok növénytől még kisebbnek tűnt. Egy kis faházikó tompa vörös festékkel, és keskeny ablakokkal, mely engem inkább emlékeztetett egy istállóra, mint egy házra.

A kocsim orránál találkoztunk. Jacob a házuk ablakát kémlelte. Arra nézve én semmit sem láttam. Minden teljesen nyugodt volt. Jacob a szája elé tette a mutatóujját, majd halkan odasúgta.

- Apám nem tud a mocikról. Gyerünk hátra a garázsba.

Követtem, mint egy kiskutya, át a sűrű fákon. Ez egy jó kis menedék, odaérve semmit sem lehetett látni a házból, és gondolom ez fordítva is igaz. Néha nekem is jól jönne egy ilyen.

Nem volt valami nagy, épphogy elfért benne két motor. De várjunk csak…

- Kettő van? – lepődtem meg, de nagyon örültem neki.

- Hatalmas mázlim volt! A haverom Embry hatalmasat zakózott vele és kicsit összetörte. Mivel nem nagyon ért hozzá, így elhozta nekem, én meg beadtam neki, hogy ezt már nem lehet megjavítani. De igazából csak pár új alkatrész kell és jobb lesz, mint újkorában.

- Hmm cseles – dícsértem. – És csak úgy lenyúltad?

- Jobb ez így – legyintett. – Embry úgyis el akarta adni, nekem meg pont szükségem volt rá, így gondoltam nem lesz belőle nagy baj. Csak kicsit át kell alakítani, hogy fel ne ismerje véletlenül.

- És meddig tart a javítás? – kérdeztem.

- Még kell egy-két dolog – vakarta meg a fejét. - De azokat, ha szerencsések vagyunk, megtaláljuk a szeméttelepen.

- A szemétben fogunk turkálni? – Ez nem volt kedvemre való. Főleg, hogy zsíros, büdös, rozsdás alkatrészeket kellett keresni. Nem vagyok finnyás, de ez sok lenne.

- Nyugi, azt majd én elintézem – Látta rajtam mennyire nehezemre esne, és gondolom nem szívesen hallgatná a nyafogásom.

- És akkor most mit csinálunk? – ültem le egy farönkre és félrebillentett fejjel vártam a válaszát.

- Mihez van kedved? – kérdezett vissza, és nekidőlt az egyik motor ülésének.

Hmm, ez jó kérdés. Nem is gondolkodtam. Azt hittem motorozni fogunk. Én már arra készültem fel, hiszem azt mondta… Hé!

- Várjunk csak, én most kapcsolok te nem azt mondtad, hogy kész vannak a mocik? – vontam kérdőre.

Az arca elvörösödött és zavartan lesütötte a szemét.

- Ha azt mondtam volna, hogy nincs kész akkor is eljöttél volna? – motyogta.

Nem értettem. Az agyam nem, de a vér az arcomba futott kipirítva azt, és a szívem egy fokkal gyorsabban vert. Eljöttem volna? Valószínűleg igen, mivel nem volt semmi programom. De ha lett volna eljöttem volna? Ha nem hazudik a motorról most itt ülnék?

- Igen – feleltem, de az agyam még mindig nem tudta. Ez csak úgy kicsúszott, viszont meglepően őszinte volt.

Újra felnézett és rám mosolygott. Örült, hogy ezt válaszoltam, én meg örültem, hogy örült a válaszomnak.

A távolban farkasüvöltés hangzott el. Ijedtemben rögtön a kijárat felé kaptam a szemem, majd vissza Jacobra. Farkasok! Nekem senki nem mondta, hogy itt farkasok is vannak! És ha közelebb jönnek? Ha megtámadnak? Merre tudnánk menekülni? Be vagyunk zárva! Talán már be is kerítettek! Lehet, hogy itt lihegnek az ajtó előtt!

Jacob kemény tekintettel bámult ki az erdőbe. A szemébe semmi ijedtség nem volt. Inkább mintha próbálná megérteni, mit üvölt a farkas. Aztán visszanézett rám, és mintha most jönne rá, hogy én is itt vagyok.

- Nyugi nem jön közelebb – mondta a szememben tükröződő félelem láttán.

- Honnan tudod? Talán beszéled a nyelvüket? – Én teljesen ki voltam készülve. Egy vadállat van nem is olyan messze innen!

- Úgy is mondhatjuk – mosolyodott el. De ez most nem volt ragályos. Egy csöppet sem!

- Jobb lesz, ha most mész – Állt fel és a kezemért nyúlt.

- Kiküldenél egyenesen a karmaik közé? – pánikoltam.

- Nem fognak bántani – forgatta meg a szemét. Hah, minta tudná! Ezek vadállatok! Nem gondolkodnak, csak cselekszenek! Simán nekitámadnak a tragacsomnak! És én mit csinálnék egyedül? Ülök csendben, míg el nem mennek? Azt már nem! Én innen nem mozdulok!

- Hazaviszlek rendben? – Még mindig teljesen nyugodt volt. Egyáltalán nem félt attól, ami odakint várt ránk.

- Nem – Azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem merek.

- Alison! Nekem mennem kell. – Olyan komoly pillantással nézett rám, hogy ledöbbentem. Komoly volt, és egy kis düh is vegyült bele. De nem tudtam eldönteni nekem szól-e.

- Hova kell ilyen hirtelen rohannod? Talán a farkasok hívnak? – ideges zavart nevetés hagyta el a számat.

Nem felelt csak levágott egy fintort. Az a kis hamis mosoly lehervadt az arcomról.

- Mi az talán te vagy Maugli? Farkasokkal élsz?

- Ne légy már hülye, nem a farkasokhoz megyek! Nem rohanok a halálba. Csak épp most jutott eszembe hogy megígértem Embrynek hogy találkozunk.

- Szóval le akarsz rázni – következtettem. Ezt nem hiszem el! Előbb hazudott csak azért, hogy eljöjjek, most meg kidobna?

- Én nem csak… - mentegetőzött volna, ha nem szakítom félbe.

- Tudod mit? Felejtsd el. Már itt se vagyok! – Felkeltem és dühösen kiviharoztam a garázsból, át a fákon egészen a kocsimig. Onnan még visszanéztem, de semmit nem láttam.

Szép! Egy szóval nem mondta, hogy várjak. Oké talán nem vártam volna, de attól még utánamszólhatott volna.

Ez annyira feldühített, hogy még a farkasoktól való félelmemet is elfelejtettem. Bepattantam, gázt adtam és már ott sem voltam.

10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 10. fejezetet :) 

Remélem tetszeni fog nektek :)

Várom a véleményeteket komiban :)


(nem tudom miért tölti ki feketével, bocsi :/ )

10. fejezet

"A kényszerítő vágyak és késztetések cselekvésre ösztönöznek, s ezeket nehéz magunkban elnyomni"

Az óráknak vége, és fogalmam sincs, hogy fogok hazajutni. Alison elvitte a kocsit. Charlie-t nem hívhatom, biztos nagyon elfoglalt és nem akarom, hogy valami baj legyen az őrsön azért, mert mulaszt. A másik meg hogy nem is tudom mivel felhívni.

Az üvegablakon át bámultam kifelé. Nem akartam kilépni a szakadó esőbe, de még kevésbé akartam hazasétálni. Pedig úgy tűnik nincs más lehetőség. Vagy itt maradok és megvárom a holnapot vagy marad a séta. Egyik sem túl csábító…

Így hát álltam az ablakban és néztem, ahogyan az esőcseppek versenyt futva egymással, legördülnek az ablakon. A szívem mélyén reméltem, hogy legalább egy kicsit csillapodik az égszakadás, de tudtam, hogy erre az esély egy a millióhoz.

Ilyenkor lenne jó, ha millió barátom lenne. Most csak szólnék az egyiknek és már otthon is lennék. Vagy az se lenne rossz, ha saját kocsim lehetne. Ha csak annyival több pénzünk lenne, hogy még egy ennél is öregebbet vegyünk… Nem panaszkodnék, csak örülnék, hogy van. De sajnos nincs… És, ha lenne is feleslegben egy kevés azt az új ágyra költenénk, mivel így mindhármunknak pocsékak az éjszakái. Alison és én bárhogy próbáljuk, nem férünk meg egymástól. Charlie pedig már a börtönnel fenyeget minket minden este. Végülis csendháborításért bevihetne…

Az eső még jobban rákezdett, egy hatalmas villám és dörgés előjeleként.

Ezzel kilőttem a gyaloglást, mint opciót. Nem szeretném, ha egy villám sütne agyon. Sosem képzeltem még el a halálom, de ha megtettem volna biztosan nem így. És máshogy sem… Nem szeretném eltervezni a halálom. Sehogyan sem. Ha egyszer megtörténik, az legyen számomra meglepetés – bár utálom a maglepetéseket, de az még az én fura eszemmel is különös lenne ha szeretném a halálom.

- Alison! – szólt valaki mögülem, majd pár pillanat múlva egy kezet éreztem a vállamon. – Hol voltál? Oh – lepődött meg mikor megfordultam és rájött, hogy nem az vagyok, akinek hisz. – Bocs… azt hittem ő vagy.

- Tudom… sokan összekevernek minket – nyögtem ki. Ez a lány Alison barátnője volt. Neki már sikerült az első héten találnia egy jó barátnőt, akivel a szüneteket töltheti. Bevallom emiatt féltékeny voltam rá.

- Azért nem… mármint Alisont nem tudnám elképzelni ilyen kabátban – elhallgatott mikor rájött, hogy ez talán sértő lehet számomra.

Valóban az volt. Elszégyelltem magam. Soha nem hittem volna, hogy bárkinek baja lehet a kabátommal. Igaz, nem a legújabb divat és nem is a legnőiesebb, de kényelmes és meleg. Én pedig ezt tartottam szem előtt mikor kiválasztottam.

- Jajj nem úgy értem nagyon pofás kis darab és biztos nagyon kénylelmes is! – próbált javítani a helyzeten. Nem sok sikerrel. – Én most megyek – mutatott el a válla felett aztán már csak a hátát láttam.

Az ablaküveg tükörképében jobban szemügyre vettem a kabátom. Régi barna darab. Kicsit kopott is. Már évek óta hordom és eddig remekül bevált. Soha nem gondoltam még arra, hogy lehet valaki, aki annyira megnézi, hogy véleményt nyilvánítson róla. Sőt soha nem hittem, hogy valaki egyáltalán ránéz. De úgy tűnik tévedtem. Bármennyire is láthatatlan vagy, megnézik mi van rajtad. Lehet, hogy az egész suli ezen csámcsog? Hogy mennyire ronda a kabátom? Ebbe bele se akartam gondolni. Nem tett jót a kis önbizalmamnak, amit pár perce tiportak semmivé.

Edward Cullen:

A parkoló már majdnem teljesen kiürült, csak pár autó maradt ott, köztük az enyém is. A többiek nem nagyon örültek neki, hogy esőbe gyalog kell hazamenniük, de nem volt választásuk. Vámpírsebességgel se perc alatt otthon vannak. De miért is kellett nekik gyalog menni? Fogalmam sincs. Valamiért nem tudtam mozdulni ebből az erdőből. Amióta Alison Swan elment itt ragadtam és bámultam a bejárati ajtót. Néztem, ahogyan a diákok csengőszókor elárasztják a parkolót és beszállnak az autójukba. Végignéztem a kis dugót, ami abból keletkezett, hogy mindenki egyszerre akart kihajtani. Néha jókat lehet derülni az emberi türelmetlenségen. Viszont ami eddig fel sem tűnt, hogy a pillantásom folyton a bejárati ajtó felé irányult. Nem azért, hogy azt figyeljem Mike Newton mikor ér ki, hanem egy bizonyos személy érdekelt. Egész idáig ő járt a fejemben. Annyira lefoglalta a gondolataimat hogy Alison ócska kis fenyegetése is semminek tűnt. Pedig ilyenkor kellene cselekedni, mikor már kezd sejteni valamit. De most nem ment. Nem tudtam arra gondolni. És bár szégyen kimondani ezekben a pillanatokban a családom épsége sem foglalkoztatott. Annyival lerendeztem, hogy hét vámpír egy kamaszlány ellen, ami felettébb furcsa mivel általában hosszú elméleteket bonyolítok le a fejemben, majd megbeszéljük a családdal is. De most valahogy nem érdekel. Eltörpül amellett, ami beteríti az egész agyam.

Újra a bejárat felé pillantok, de ő még mindig nincs ott. Igazából miért is várom? Hogy megöljem? Megtenném? Fogalmam sincs. Talán csak nézném, ahogyan elsétál előttem, ki az iskola területéről. Vagy félrehívnám. Lenne bátorságom hozzá? Vagy még inkább önuralmam? Az elmúlt évek során tökélyre fejlesztettem az önkontrollt. Még azt is kibírtam, ha mellettem egy ember elvágta az ujját és egy kicsit vérzett. Persze jelentkeztek a vámpír tünetek, de bírtam. Carlisle büszke volt rám. Évtizedek óta nem ittam egyetlen csepp embervért sem. És erre jön ő és mindent felborít. Előhozza azt a szörnyeteg Edwardot, akit hosszú évek során sikerült csaknem teljesen elnyomnom. Már semmi hatalma nem volt… egészen idáig. Sokszor próbált már újra előtörni belőlem, de mindig megakadályoztam. Ilyen még nem történt velem mióta megfogadtam, hogy jó útra térek és leállok az embervérrel. De az az illat… ilyen még egy a világon nincs. Bármit megadnék érte, csakhogy érezzem, amint végigfolyik a torkomon, enyhítve ezzel az égést.

Elég! – parancsoltam az agyamnak és a testemnek. Semmit sem használt. Túl messzire mentek a gondolataim. A szám úszott a méregtől, a torkom lángolt és az egész testem megmerevedett. Alig bírtam ki hogy ne guggoljak le támadóállásba. Kényszerítettem tiltakozó testem a hátrálásra. Nem szabad őrültséget csinálnom!

Beljebb az erdőben már nem éreztem emberi illatot, csakis az ázott növényzetet és az illatos páfrányokat. Ez segített kitisztítani a gondolataim, és csillapítani a szörnyeteget. De mielőtt teljesen eltűnt volna még hagyott nekem egy üzenetet miszerint visszatér. És efelől szemernyi kétségem sem volt. Mikor újra a közelemben lesz ő, a szörnyeget is felszínre tör.

Ennek ellenére mégis késztetést éreztem arra, hogy odamenjek. Hogy megismerjem. De ez nem vérszomjas késztetés volt. Ez csak kíváncsiság. Az ő gondolatait sem hallom. Ebből eredve is beszélgetni akarok vele. Ki akarom deríteni, hogy miért. Alisont most jobb, ha kerülöm, így már csak ő marad, aki ellen tud állni a képességemnek.

Csend volt körülöttem. Csak az esőcseppeket hallottam, amint halkan landolnak a növényeken, majd a leveleken keresztül folytatják útjukat, míg el nem érik végső céljukat, a talajt. Ennek a csendnek nyugtatóan kellett volna hatnia rám, de ezzel szemben inkább feszültebb lettem tőle. Mi van, ha ez idő alatt, míg én itt bujkálok, ő hazamegy? Akkor holnapig nem is látom. Viszont ha elémegyek lehet, hogy én leszek az utolsó, aki látja. Egyik sem túl kecsegtető ajánlat. Az  lenne a legjobb, ha hazamennék és megbeszélném ezt az egészet Carlisle-val.

De nem akarok hazamenni. Látni akarom őt! Tudom, hogy nem szabadna, de muszáj látnom!

Szinte észre se vettem, de már megint az erdő szélén voltam, egy erős faágon és a bejárati ajtót figyeltem. Beleszívtam a levegőbe. Éreztem az emberek illatát, de ez most kicsit sem csábított. Az összes eltörpült az övé mellett – amit nem éreztem sehol. Ez azt jelenti, hogy még mindig bent van. Nem késtem el.

Igazából fogalmam sincs melyik lett volna jobb, ha már hazafelé tart, vagy ha bent marad. Talán jobb, ha marad. Ha kint lenne, mondjuk egy kihalt utcán, nem biztos, hogy tudnám magam türtőztetni.

És ott van! Tényleg ő az! Ott áll az ajtóban. De miért nem indul még haza? Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban! Ez annyira idegesítő!

Az ablakon legördülő esőcseppeket követi a szemével. De még mindig nem indul. Most hátrafordul. Jobban figyelek, hogy halljam, ha esetleg beszélne.

Roxy Baker volt mellette, és véletlenül leszólta Bella kabátját, mire ő lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Miért nem vágott vissza? Eltűrte, hogy megsértsék, pedig látszólag rosszul esett neki.

De nem lepődnék meg, ha holnap másik kabátba jönne. Mások ezt tennék.

Roxy elment, Bella pedig újra az ablakot tüntette ki figyelmével.

Az őrületbe kerget! Miért nem látok bele a fejébe?! Hogyan képes így elrejteni minden gondolatát?

A hangmasszába egy újabb hang csatlakozott, de sajnálatomra nem Belláé. Alice másodperceken belül ideér.

- Esme aggódik miattad –mondta, mikor felmászott a mellettem lévő ágra.

- Jól vagyok – vágtam oda.

Alice egy pillanatra megszeppent, de látta rajtam, hogy most nem vagyok a legjobb formámban.

- Edward ez nem normális! Egy faágról kukkolsz, egy lányt, akit meg akarsz ölni!

Igaza van. Ez már beteges, de akkor sem bírok leállni. Amíg itt van előttem addig nem. Amíg észrevétlenül tudom figyelni addig nem.

- A kulcsokat! – nyújtotta a kezét Alice.

Értetlenül néztem rá. Minek neki a kulcs?

Az elméjében megjelent egy emlék. Alison elviszi, a kocsit Bella pedig azon aggódik, hogy hogyan jut haza. Szememmel a parkolót pásztáztam keresve az öreg furgont, de nem találtam. Szóval ezért nem ment még haza. Nem volt mivel. Szó nélkül odaadtam a kulcsokat. Veszélyes lenne Bellának egyedül hazagyalogolnia. És most nem csak magamra gondolok…

fejléc :)

Sziasztok! 

Mivel nem sok véleményt kaptam az új fejlécről (ami nekem nem a kedvencem) így csináltam egy másikat, amit feltettem a blog Facebook oldalára :) Szeretném ha leírnátok a véleményeteket :) 

Előre is köszi ^^

Na mind1 lecseréltem :P

És a friss... hát nem tudom... belekezdtem de valahogy nem nagyon megy... meg 1000 kifogásom van hogy miért nem érek rá, pl. házfelújítás meg most jöttem össze egy tök helyes fiúval... :$ 
De ígérem amint tudom hozom ;)


Ja és köszönöm a komikat az előző fejihez :) 
De azért ha valaki még szeretne írhat ;)

9. fejezet

Nah itt a 9. fejezet! Ezt is megéltük xD 

Az eleje össze lett csapva de a vége egész jó :) Hoztam Jacobot *-*

Olvassátok és komizzatok :)

ui.: az idézet béna, most találtam ki :P

uui.: Ha valaki nem emlékezne az elején Edwarddal beszél Alison :)

Jó olvasást ^^

9. fejezet

"Egy rossz napnak még lehet jó a vége, csak rajtad áll, hogy miként próbálod jobbá tenni."

Alison szemszöge:

- Miért követtél? – kérdezte.

A szívem alig akart a helyén maradni, olyan váratlanul ért. Ha nem kapom a szám elé a kezem valószínűleg még a suliba is hallatszott volna a hangom. De amint megláttam ki az, nagy kő esett le a szívemről, ami még mindig hevesen vert, de szép lassan visszatért normál ritmusához.

- Mi a francért ijesztgetsz? – förmedtem rá.

- Nem állt szándékomban. – Az arcán lévő sunyi kis mosoly alapján azonban ez a mondat nem teljesen volt igaz.

- Na persze… - horkantam fel.

- De ha már a faggatózásnál tartunk… miért követtél? – ismételte meg a kérdést pár lépést felém közeledve.

Erre mit mondtahtnék? Gyanús vagy nekem ezért meglestem merre tartasz? Vagy kérdezzek vissza, hogy előlem minek menekült? Ezek azért eléggé hülyén vették volna ki magukat.

- Honnan veszed, hogy követtelek? – tértem ki a válaszadás elől.

- Californiában hogy mondják azt, ha valakinek a nyomában jársz? – Ezt nyilván költő kérdésnek szánta de csak azért is válaszoltam hogy bosszantsam.

- Kémkedésnek.

- Nos akkor ha nem tévedek te kémkedtél utánam.

- Talán igen… talán nem. Az is lehet, hogy a CIA-nak dolgozom. – Ezt persze mindketten tudtuk, hogy kamu. - Miért talán volna rá okom, hogy kémkedjek?

- Talán igen… talán nem.

Most komolyan lopja a szövegem? Ezt az eredetiséget! Rühellem, ha valaki ilyen sejtelmesen beszél! Mondja már ki mi van!

- Hé, az egyszavas válaszokban én vagyok a legjobb, és nem adtam rá engedélyt, hogy használd.

- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, holott már századszorra kérdezem – kezdett kicsit dühös lenni.

- Csak érdekelt miért menekülsz előlem! – Attól, hogy ő dühösebb lett rám is rámjött, de sikeresen elfojtottam - vagyis próbáltam.

Ezt a választ nagyon mulatságosnak találta, ugyanis elkezdett kacagni. Egy kicsit olyan volt mintha el se akarta volna hinni, hogy neki menekülnie kellene előlem. Így utólag viszont már megbántam, hogy kimondtam. Elvégre semmi oka nem lenne rá, hogy csak miattam hagyja ott a testvérét. Főleg hogy nem is ismerem annyira. De ha nem is ismerem, akkor mi a fenéért követtem? Már én magam sem értem az egészet… De azért még kíváncsi vagyok a válaszára.

- Te komolyan azt hiszed, hogy körülötted forog a világ? – Nem pont erre számítottam.

- Egyáltalán nem hiszem, hogy körülöttem forog a világ! – tiltakoztam. – Csupán furcsálltam, hogy pont mikor odaértem, te szépen hátraarcot fújtál, és eltűntél az erdőbe.

- És mi van, ha nem miattad „menekültem”? – Ez meglepett. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy Edward miattam hagyta ott Alice-t és Bellát. Hiszen pont akkor indult el mikor én odaértem… Pár másodperccel Bella után! De… ennek nincs semmi értelme. Bella miatt… Ő még a légynek sem tudna ártani. Nála kedvesebb lányt nem ismerek. Ha nem lenne olyan szégyenlős, akkor millió barátja lehetne. Kizárt, hogy miatta…

- De Bella… Mi bajod a nővéremmel? – háborodtam fel.

Az arca megrándult egy pillanatra, majd pár másodperc múltán újra uralkodni tudott vonásain.

- Semmi… ezt te úgyse értheted. És most kérlek szépen, menj vissza és hagyj engem magamra. – Ez inkább hangzott utasításnak, mint kérésnek.

- Valamit titkolsz – gyanúsítottam. – És én rá fogok jönni, hogy mi az.

Kemény tekintettel nézett rám, de én álltam. Ennyi nem elég ahhoz, hogy megijesszen és megtörjön. Tudom, hogy valami nincs rendben a sráccal, érzem. És addig nem nyugszok, amíg ki nem derítem.  

- Ne üsd bele az orrod mindenbe, a végén még bajod esik.

- Nem félek tőled. – Hogy még jobban alátámasszam előbbi állításom egy lépést közelebb léptem és a következő mondatot egyenesen az arcába mondtam, minden szótagot külön hangsúlyozva. – Ki fogom deríteni.

Nem vártam meg mit reagál csak elsétáltam mellette, csak a drámai hatás kedvéért nekiütköztem a vállának. Egyenesen a tragacsunk felé mentem, beültem a vezető ülésbe, bekapcsoltam a fűtést és hátrahajtottam a fejem. Gondolkodnom kell, vagy legalább lenyugodnom. Így utólag jelentkeznek az ottani elfojtott érzések. Bár keménynek tűntem azért a szívem mélyén reszkettem. Az a furcsa érzés egész beszélgetésünk alatt jelen volt.

„Ki fogom deríteni” de mégis hogyan? Az is lehet, hogy csak beképzelem. Lehet, hogy egy tök átlagos normális srác. Akkor mit derítek ki?

De nem lehet átlagos… Az erdőbe menekül, messze eldugottam él a várostól. És az a pillantás… mintha át akarna látni a fejemen.

És Bella…? Nem tudom kiverni a fejemből. Ha nem miattam ment el, akkor csakis Bella miatt lehetett. De miért? Mit tett Bella? Áh, ez nekem már sok!

Hátrahajtottam a fejem, behunytam a szemem, és kicsit kikapcsoltam az agyam. Próbáltam lazítani. Sikerült is volna, de ekkor hallottam egy hangot.

Kopp!

Ez volt a kezdet. Pár másodperc alatt több száz esőcsepp ért földet az ablakon.

Ennyit a relaxról! Ideje lenne indulni, mielőtt még észrevesz valaki és beköp, hogy semmi bajom. Végigtapogattam a zsebeim a kulcs után kutatva, míg végül megtaláltam a kabátoméban. Kicsit ügyetlenkedtem a behelyezéssel, de pár ügyetlen próbálkozás után sikerült és – bár kissé nehézkesen – elfordítottam a rozsdás zárban, aztán hallgattam, ahogyan a motor hangos köhögése bejárja a parkolóban uralkodó csendet. Szépen lassan kitolattam és elhagytam a suli környékét.

Fogalmam se volt merre menjek. Haza nem lehet, mert halálra unnám magam és félő, hogy Charlie otthon lesz. Így hát az első kanyarban elfordultam és bolyongtam az utakon. Már vagy kb. tizenöt mérföldnyire járhattam a várostól.  Az utat csaknem mindvégig pompás, sűrű, zöld erdők szegélyezték. A gyönyörű fák látványába úgy belefeledkeztem, hogy el is felejtettem az utat figyelni – ez nagy hiba volt. A kocsi megugrott alattam. A szemem egyből magam elé meresztettem és teljes erővel nyomtam a féket.

Uramisten, elütöttem valakit! A pánik eluralkodott rajtam. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de végül kiugrottam a kocsiból az esőbe megnézni mennyire súlyos a helyzet.

Még nem is láttam ki volt az áldozatom, de máris mentegetőztem:

- Jesszus ne haragudj, nem láttam, hogy jössz! Ugye jól vagy? Segíthetek?

Egy izmos barna hátat láttam csak. Mintha rázkódott volna. Ettől még jobban megijedtem. Ennyire súlyos? Hogyan hívjak segítséget? Nincs is mobilom!

- Nézd, én tényleg nagyon sajnálom! Hagy segítsek! Csak szólj, bármit megteszek! – És ezt ebben a pillanatban komolyan is gondoltam.

Mintha kuncogott volna. Vagy lehet, hogy hörög? Te jó ég ugye nem a torkán mentem át?!  

Hátrasimítottam a nedves hajam, majd lehajoltam mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, és hogy szembesüljek tettem következményeivel.

- Mindig is sejtettem, hogy ez a kocsi fog velem végezni – jegyezte meg halkan.

Ismeri a kocsit? Te jó ég elmondja apának! Nekem végem! Egy életre szobafogság! Lógok a suliból és még embert is gázolok! Ezért lehet, hogy bent tart az őrsön!

De várjunk csak… ismerős nekem ez a hang! Ez… nem lehet!

- Jacob te vagy?! - Felém fordult és tényleg ő volt az. Ettől még rosszabbul éreztem magam! Hogy tehettem ezt vele?! – Istenem, ne haragudj! Ugye semmi bajod?! Én tényleg nem akartam! Csak olyan szép volt a táj és egy pillanatra nem figyeltem…

- Nyugi! – szakított félbe. - Kutya bajom – mosolygott.

Hatalmas kő esett le a szívemről! Már azt hittem gyilkos vagyok.

- De… én éreztem, hogy átmegyek valamin.

- Alison! Jól vagyok! – nyugtatott meg és, hogy nyomatékosítsa is felállt és körbefordult előttem. – Látod?

Láttam bizony! A karja véres volt!

- Jacob a karod! – azonnal felugrottam és jobban szemügyre vettem. De legnagyobb meglepetésemre a vér alatt egy árva karcolás sem volt. Körbeforgattam a kezemben és kerestem a sebet, de sehol semmi. – Ez hogy lehet! Hiszen vérzel!

- Dehogy vérzek – kapta ki a karját a kezemből. Az eső már le is mosta róla, és alatta tényleg csak a sértetlen bőre volt.

- Nem vagyok vak! Láttam!

- Most pedig látod, hogy semmi bajom! – Az arcomat a két hatalmas tenyere közé vette és mélyen a szemembe nézett. – Jól vagyok.

Olyan gyönyörű szemei voltak! Amint belenéztem szinte el is felejtettem, hogy épp az előbb gázoltam el. Eléggé felfelé kellett néznem ahhoz, hogy lássam (így sokat pislogtam a szemembe hulló esőcseppek miatt). Eddig fel sem tűnt, hogy milyen magas. Lehet már vagy két méteres! Az arcom elpirult, de alapból égett a forró kezei alatt. Ez furcsa… az én kezem jéghideg.

De ebben a pillanatban nem akartam semmi rosszra gondolni. Csak az ő két szép szemére.

Mikor látta, hogy lenyugodtam és az ijedtség csillámai kialudtak a szememben elmosolyodott és gyengéden átölelt.

- Nem vagy gyilkos. Semmi bajom, ez pedig csak egy baleset volt. De szerencsére még idejében elugrottam – nyugtatgatott.

Olyan jól esett hozzábújni a meleg mellkasához. Én még a nagykabáton át is fáztam egy kicsit, ő meg egy szál sortban meg pólóban elvan.

- Jacob nem vagy te lázas? – kérdeztem, kibújtam az öleléséből és megfogtam a homlokát.

Mintha most kapcsolt volna, elengedett.

- Nem… semmi bajom csak… jól bírom a hideget. – Ez nem hangzott valami őszintének. – Egyébként emlékszel, még hogy motorozást ígértem? – terelte el a figyelmem.

Kimondta a varázsszót! Egy pillanat alatt elfelejtettem mindent! Olyan régen nem ültem motoron, pedig hogy imádom!

- Kész van? – az arcomon hatalmas vigyor terült el erre a gondolatra.

- Bizony ám! – mosolygott vissza.

- Akkor mire várunk még?! Gyerünk! – sürgettem, megfogtam a kezét és az autóm felé rohantam.

- A-a – kapta el a karom mikor be akartam szállni. – Én vezetek! – szögezte le. Ellenkeztem volna, de tekintve, hogy nem is ismerem az itteni környéket, és hogy esőbe nehezebb vezetni engedtem neki.

8. fejezet

Sziasztok!

Csak meghoztam végre a friss fejit :)

Köszönöm a kommenteket az előzőhöz :)

Remélem ide is kapok majd párat ;)

Ja és még valami, kíváncsi vagyok a véleményetekre az új fejlécről. Hamarosan megint új lesz, (ami sokkal jobb) de ahhoz még jobban ki kell bontakoznia a történetnek :)
Egyébként a fejléc idézet saját ^.^

Jó olvasást! 

8. fejezet

"A kíváncsiság nem bűn, de a ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk."

Nyakig bebújtam a tragacsunkba, hogy megtaláljam a tollam - nem sok sikerrel. Megnéztem mindenhol, de sehol sem találtam.

- Megvan már? – türelmetlenkedett Roxy. - A fiúk felének már áll a farka, ahogy itt pucsítasz.

- Dugják a porszívóba – reagáltam az előbbi megjegyzésére.

Elképesztő, hogy mennyire ki vannak éhezve az itteni fiúk. Meglátnak egy női feneket és már nem bírnak magukkal…

Az ülés alatt láttam valamit, ami tisztán csillogott a sok retek közt. Sejtettem, hogy az lesz a tollam, de nem volt gusztusom benyúlni érte.

Billy-ék kitisztították az autót mielőtt nekünk adták volna, de úgy tűnik néhol elfelejtették. Dohos szag volt, ami keveredett a dohánnyal és hallal. Valamint felfedeztem egy régi rozsdás horgászkampót.

Istenem, ha találok itt egy halmúmiát, sikítok!

- Hé Rox! – kiáltottam ki.

- Mi van?

- Finnyás vagy? – gonosz kis vigyor terült szét a számon. Inkább ő mint én…

- Mert? Megtaláltad a kocsi régi tulajának, nagyanyjának az omladozó holttestét?

Naná, tele van omlósz nagyikkal.

- Túl sok filmet nézel – jegyeztem meg, és kimásztam a kocsiból bent hagyva a tollat.

Megfordulva rájöttem, hogy Roxy nem túlzott. Vagy tíz fiú állt pár méterre tőlünk és mind engem figyelt.

- Mi a franc? – Azt sejtettem, hogy legalább egy valaki figyel, de ez már túlzás!

- Figyi cicuskám nem akarsz még kicsit visszamászni?

Egyáltalán nem jöttem zavarba, sőt kicsit inkább dühített. Minek néz ez engem? Egy kis kurvának?!

- Na idefigyelj cicuskám! – gúnyos hangsúllyal ejtettem ki az utolsó szót és pár lépést közelebb léptem. – Még egy kibaszott szó, és kitépem a nyelved, aztán egyesével nyalatom ki vele minden itt bámészkodó haverod seggét! Vili?

A srác egyáltalán nem ijedt meg a fenyegetéstől. Ahhoz túl sokan kezdtek összegyűlni, és beégett volna. Mivel volt közönsége felbátorodott és megragadott a csípőmnél fogva, majd ugyanazzal a lendülettel szorosan magárhoz húzott.

- Jobb dolgokra is használhatnám a nyelvem – Elkezdett röhögni saját disznóságán, majd hátranézett, hogy meggyőződjön róla mindenki hallotta-e.

Csakhogy arról elfeledkezett, hogy az apám rendőr, ebből lehet következtetni, hogy meg tudom védeni magam. Tudom, hogyan lehet a leghatásosabban semlegesíteni egy fiút.

Egy határozott mozdulattal megmarkoltam a golyóit, amitől egyből megmerevedett, majd szorítottam és csavartam rajta egy nagyot.

A fiú felordított fájdalmában, elengedte a derekam és a földre rogyott. A szeme könnyes volt a kíntól, amit én nagyon is élveztem.

A háttérből hallatszott pár „uhhh” ahogyan a többi fiú elképzelte micsoda élmény lehet.

Lehajoltam hozzá és még utólag hozzátettem:

- Tudod a cicuska gyönge állat, de meg tudja védeni magát. – És még csak nem is használtam a karmaimat.

- Te rohadt kis ribanc! – nyögte, de mozdulni sem tudott.

Jelen pillanatban leszartam, hogy leribancozott. Csak élveztem, hogy végre kipróbálhattam a bénító fogásomat. Most legalább ebben a suliban is megtanulják, hogy velem nem lehet szórakozni. Ha én nem akarok valamit, akkor nem lesz!

Elegánsan átléptem a görnyedt srácot, s mentem is volna befelé, de a szemem megakadt a nővéremen, aki épp Cullenék felé tartott. 

Ez fura… nem is tudtam, hogy ismeri őket. Habár ki beszél… pár mondatot beszéltem Edwarddal. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Valami baj lesz.

Amíg ezen, gondolkodtam észre se vettem, hogy a lábam tudatomon kívül már el is indult feléjük. Gyorsabban szedtem a lábamat, mint Bella így pár másodperccel utána már én is odaértem.

- Sziasztok! – köszöntem nagy mosollyal.

- Alison? Hát te mit keresel itt? – Bella kérdése váratlanul ért. Eszembe se jutott, hogy valami kifogást kellene keresnem, hogy idejöttem. Aztán eszembejutott az előbbi incidens és kinyögtem, ami elsőnek a nyelvemre jött.  

- Én csak szólni akartam, hogy mára lelépek. Ha valaki keres mond, hogy rosszul lettem és hazamentem.

- De ha elviszed a kocsit én, hogy megyek haza?

- Mit tudom én! Találj ki valamit – hagytam rá, de aztán észrevettem, hogy kevesebben vagyunk, mint voltunk. Edward Cullen távolodó alakját láttam, amint épp az erdő felé tart. – Most mennem kell, hívd fel apát, ha nagyon nincs aki fuvarozna vagy gyalogolj – az utolsó szót már szinte kiáltottam ugyanis „üldözőbe vettem” Edwardot. Valami nekem nagyon nem stimmelt, és a csökönyös agyammal bemeséltem magamnak, hogy előlem menekül.

A parkoló felénél megszólalt a csengő, a diákok pedig, mint az éhes kutya etetéskor megrohamozták a bejáratot. Ezzel megnehezítették a dolgom. Nem elég, hogy árral szemben kell tolakodnom, de még ráadásul Edwardot is elvesztettem szem elől.

Az utolsó diák is elment mellettem és a parkolóban vészjóslóan nagy csönd lett. Nem mintha ettől megijedtem volna. Nem olyan fajta vagyok én, aki a takaró alá bújik, ha hall valami zajt, hanem inkább – ha kicsit parázva is – de utánajár.

Edward Cullen eltűnése rejtély számomra. Az csillogó ezüst Volvo még mindig ott parkolt a helyén. Egy centit se mozdult.

A parkoló teljesen üres, de nekem mégis olyan érzésem volt mintha valaki figyelne. Ettől az érzéstől a hideg futkosott a hátamon, de ugyanakkor kíváncsivá is tett.

Az erdő felől reccsenést hallottam. Mintha eltört volna egy faág. A fejem reflexszerűen arra kaptam. Magamban már eldöntöttem, hogy bemegyek, legalább az erdő széléig ahonnan még látszik a suli, de a lábam szívesebben maradt volna egyhelyben.

Még egyszer körbenéztem, magam körül, egy teljes fordulatot megtéve a testesemmel. Valahol legbelül reméltem, hogy csak valaki szórakozik velem és előbújik az egyik kocsi mögül, de még mindig nem volt sehol senki. Aztán a pillantásom ismét az erdőre tévedt, ahol meg is akadt. Egyre erősödött bennem a késztetés, hogy menjek. Induljak! Van ott valami… vagy valaki.

Végül erőt vettem magamon és egyik lábam a másik után emelgetve lassan elkezdtem sétálni, majd egyre gyorsítottam a tempón, de nem mentem át szaladásba. Az erdő szélénél az első fa előtt azonban újra megtorpantam. Hatalmas fák voltak odabenn, de szerencsére nem annyira sűrűn még itt az elején, hogy ne találnék ki belőle.

Gyerünk Alison! Menni fog! Ha már belekezdtél fejezd is be! – bíztattam magam, vettem egy nagy levegőt és beléptem az első két fa közé. Innentől már egyszerűbben ment. Nem siettem, inkább csak csoszogtam, forogtam is párat és szemügyre vettem a fák hatalmas koronáját. A nagyvárosban nem látni ilyet. Volt valami mágikus ebben az erdőben. Valami, ami nagyon is vonzott. Furcsa érzés volt, mert biztonságban éreztem magam, de valahol tudatalatt mégis féltem.

A táj magával ragadott pedig engem nem szoktak meghatni az ilyesmik. De most mégis olyan kellemes volt. Körülöttem minden olyan csendes és nyugodt volt. A páfrányok susogtak a lábam mellett, ahogy haladtam egyre beljebb. A fejem felett sok kis lyukon át szűrődött be csak a fény, mégis világos volt. A fák lombkoronáján csicseregtek a madarak és pár mókushangot is ki lehetett venni.

Aztán, mint derült égből villámcsapás egy erős dobbanás ébresztett fel csodálatomból. Mintha egy kő zuhant volna le mögöttem. Kis híján sikítottam ijedtemben, azonnal hátrafordultam és rájöttem ,hogy nem vagyok egyedül.

- Miért követtél? – kérdezte.