Hali :)
Tudom... késtem, nem is lett valami eseménydús, de sorry lázasan csak ennyire telik :/
Mindenesetre örülnék pár kominak... és igyekszem válaszolni is rájuk :)
Jó olvasást :)
19. fejezet
"Haverságtól az igaz barátságig hosszú az út."
Bella Swan:
Ahogy beléptem a szobába (talán Jacobéba) meglepő látvány fogadott. Alison és Jacob egy ágyban, egymás karjaiban. Próbáltam nem belelátni semmit a jelentbe, sőt el sem akartam képzelni mi történhetett egész éjszaka. Komolyan.
- Bella? Te meg mit keresel itt? – lepődött meg Alison és kibújt a mellette ülő fiú öleléséből.
- Én csak… nem jöttél haza és apa…
- Banyek! Teljesen elfelejtettem! Mit gondolhat?! – meglepődött pillantását köztem és Jacob közt váltogatva.
- Már reggel van? – Úgy tűnik Jake sincs teljesen képben az idő múlásáról.
Kezdtem kínosnak érezni, hogy csak ott ácsorgok mint valami idióta, ezért szerettem volna minél előbb hazafelé tartani a zajos kocsinkban – lehetőleg a húgommal.
- Nézzétek, én igazán nem akarok zavarni, de mennünk kéne.
- Persze! Tényleg! Siessünk. Te jó ég apa ki fog nyírni! – Alisonnak még csak most esnek le a dolgok.
Kipattant az ágyból, magára rángatta a cipőjét és én megkönnyebbülten láttam, hogy a saját ruhája van rajta. Igaz kicsit sáros, de ez most nem olyan fontos.
- Hol a kabátom? – nézett körbe.
Jacob kiszedett valami sáros, koszos rongyot az ágy alól, amiről utólag állapítottam meg, hogy ruha. Kíváncsi voltam mitől lehet ennyire koszos minden ruhadarabja.
- Siessünk! – ragadta meg a karom, de az ajtóból még visszafordult. – Veled még nem végeztem! – figyelmeztette.
Jacob elmosolyodott.
- Ahogy akarod – hagyta rá.
- Felhívtam Charlie-t. Mondtam, hogy hamarosan indultok – közölte Billy és félreállt a tolószékével utat engedve nekünk.
Alisonnal sokat mondóan összenéztek, majd kiléptünk az ajtón. Már alig vártam hogy beüljünk az autóba és kifaggassam Alisont.
- Add a kabátod! – parancsolt rám. Kérdőn néztem rá. – Add már ide! Nem mehetek be ilyen koszosan! Mit gondolna apu?
Engedelmesen odaadtam neki. Felvette majd begyömöszölte az ülések mögé a sajátját.
- És most elmondanád mit csináltál egész éjjel Blackéknél? – tértem a lényegre.
- Nem – felelte tömören, és a haját kezdte igazgatni a visszapillantó tükörben.
- És apának mit fogsz mondani?
- Hogy eldumáltuk az időt, este pedig féltem hazajönni.
Ez a legbénább kifogás, amit csak hallottam. De ő tudja. Volt időm kitapasztalni, hogy jobb ha ilyenekbe nem szólok bele.
- Egyébként ma vacsoravendégeink lesznek – világosítottam fel.
- Kik?
- Johnsék. Új lakók. Mr. Johns régebben apának a munkatársa volt, de ők is ideköltöztek.
- Ők se tudtak fenntartani egy nagy házat? – érdeklődött.
- Nekik nem ezzel volt a gond. Habár… csak annyit tudok, hogy Mr. Johns attól félt, hogy egy nagyvárosban túlságosan elkényelmesednek a lányai, tehát úgy gondolta egy vidéki kis város épp megfelelően nyugodt lesz, és nincs annyi bevásárlóközpont se. Egyébként van egy velünk egyidős lánya, meg egy kisebb is.
- És gondolom, apa szeretné ha mi elszórakoztatnánk a lányokat vacsi után, míg ők a meccset tárgyalják ki.
- Olyasmi.
- Klassz! Két elkényeztetett, beképzelt kis fruska. Asszem passzolom.
- Kösz – húztam el a szám.
Közben megérkeztünk. Apa kilométerekkel arrébb hallhatta hogy jövünk, és mire megérkeztünk már kint várt. Mikor kiszálltunk kezdtem érezni a dzsekim hiányát. A csípős hideg szél és az eső átjárta a testem. Befutottunk a házba. Apa félreállt és közben egy „hol a fenében voltál?” kérdés kíséretében félreállt.
- Bocsi apuci, sétálgattunk a parton aztán elmentünk Jake-ékhez és olyan hirtelen besötétedett… - nézett rá boci szemekkel. Hát persze… A nagy kerek szemek és az „apuci” mindig meglágyítsa Charlie szívét.
- És mond csak hol aludtál abban a pici házban? – Charlie próbált szigorú maradni, de ebbe a kérdésbe picit belepirult.
- Jacob szobájában. Átadta az ágyát ő meg a földön aludt.
Charlie intett egyet miszerint mehet. Megtudta, amit akart. Alison kettesével szedte a lépcsőket fel a szobánkig…
Közeledett az este. Felvettem a világoskék hosszú ujjú felsőm és egy sima farmert. A hajamat pedig egy hajpánttal fogtam fel, így készütem az estére. Nem úgy, mint Alison… Az ágyon ült és a zenelejátszóját hallgatta, egy sima fekete pólóban (közepén egy nagy fehér koponyacsontokkal) és egy laza ülepes melegítőnadrág, a haja pedig kócosan meredt mindenfelé. Szép kis bemutatkozás lesz… Apa még mindig a rendőrruhájában volt, a nappaliban ült. Gyorsan megnéztem a vacsit. Minden oké, már majdnem kész. Kicsit rendbetettem a házat (feleslegesen, mert Alison unta magát, lejött a nappaliba és amerre járt hagyta maga után a szemetet)
- Nem zavar, hogy most takarítottam össze? – tártam szét a karom.
- Nem – rántotta meg a vállát és eldobott még egy csokipapírt.
- Alli!(ejtsd:Eli) – szólt rá apu - csak ő becézi így.
- Rendben, jó leszek – ígérte,és felvéve a papírt megcélozta a kukát. A dobás sajna mellé ment Alison pedig egy amolyan „én megpróbáltam” vállrándítással lerendezte. – Mikor is jönnek a vendégeink?
- Bármelyik pillanatban jöhetnek – Vettem fel a papírt és kidobtam.
És mintha csak végszóra történt volna megszólalt a csengő, apu pedig rohant ajtót nyitni.
Az előétel sütőtökkrémleves, a főétel citromos csirke volt desszertnek pedig sütöttem egy kis diós kalácsot. Szerencsére mindenkinek ízlett, így elkönyveltem magamnak, hogy megérte egész nap főzni. Mr. Johns vagyis Leo (az első kérése az volt, hogy tegezzük), nagyon rendes és rendkívül humoros ember. Apuval itt is munkatársak lesznek, ugyanis a rendőrségen kapott állást ő is. Hiába, egyikőjük sem tud elszakadni a szakmától… Ami a lányait illeti, nem nagyon szólaltak meg a vacsora közben – ahogy én sem. Azt megtudtam, hogy a nagyobbik Annie (velünk egy idős), a kisebb pedig Carter (hat éves). Alison azonban velünk ellentétben nagyon is elemében volt. Végtelenül tetszett neki, hogy Leo ilyen vicces és minden poénján röhögött, vagy épp kiegészítette azokat. Egyszóval ők ketten élvezték a legjobban.
Vacsora után berámoltam a mosogatóba, gondoltam majd később elmosom a piszkos edényeket. Közben a többiek kimentek a nappaliba.
- Annie, miért nem mentek fel Bellával a szobába. Segíthetne, hogy hol tartanak abban a sok tankönyvben. És mesélhetne a suliról is – vetette fel az ötletet Charlie.
- Szívesen segítek – mosolyogtam. Annie kedvesen visszamosolygott és feljött velem a szobába. Alisonnak esze ágában sem volt velünk tartani és a suliról beszélni. Tökéletesen érezte magát Leo társaságában.
Azonban amikor felértünk leesett az állam. A szoba egyik felében még a szokottnál is nagyobb rumli volt – naná, hogy Alison oldalán. De örültem, hogy nálam szép rend van, csak kicsit kellemetlen volt Annie előtt.
- Ne haragudj, a húgom kicsit rendetlen – mentegetőztem, miközben lesöpörtem az ágyról a szennyes ruhákat.
- Semmi baj, az én húgom is ilyen néha – mosolygott rám kedvesen.
- Előszedem a füzeteim.
- Oké. – Lehuppant az immár üres ágyra, én pedig összeszedtem a füzeteimet.
Némán néztem, ahogyan tanulmányozza őket.
- Ha le vagy maradva valamiből szívesen segítek… - ajánlottam mikor úgy láttam befejezte.
- Azt hiszem erre nem lesz szükség, de azért köszönöm – mosolygott. – A régi sulimban még előrébb is jártunk.
- Oh, rendben.
Csendben ült, amíg elpakoltam a füzeteimet. Igazából csak ledobtam az asztalra. Nem akartam pakolászni amíg vendégünk van.
- És… milyen a suli? – kérdezte.
- Hát… a tanárok tűrhetőek, van köztük kedves és utálatos is. A diákok szintúgy.
- Szóval csak a szokásos – somolygott.
- Kb.
Egész jól elbeszélgettünk. Szóbakerült a suli mellett mindkettőnk régi élete, és a költözést is kitárgyaltuk. Komolyan még csak most ismertem meg, de úgy érzem mintha az egyik legjobb és legrégebbi barátnőmmel beszélnék. Egy csomó közös dolog van bennünk, ugyanaz az érdeklődési körünk és nagyjából az ízlésünk is (persze nem a ruhákban, ő ugyanis csodaszépen öltözködik és divatosan).
Kopogtattak az ajtón és pár pillanat múlva Leo feje tűnt fel.
- Hahó csajszik. Annie mennünk kéne.
- Persze – bólintott. – Örülök, hogy megismertelek, hétfőn találkozunk – mosolygott.
- Én is – viszonoztam a mosolyát.
Lekísértem őket a nappaliba, - Alison valami fura kézfogás-kombinációval búcsúzott Leo-tól. Úgy tűnik ők nagy jóba lettek - majd integettem mikor az autójukkal elhajtottak.
- Istenem, mekkora karakter ez a pali! – röhögött. – Te miért nem tudsz ilyen lenni? – nézett felvont szemöldökkel apára.
- Ó, szóval azt mondod, én nem vagyok vicces? - Apu felkapta és ledobta a kanapéra lefogva a kezeit. Mint egy kisgyereket úgy csikizte és követelte, hogy ezt vonja vissza.
- Oké, oké visszavonom csak engedj már el! – kiáltotta Alison a könnyeit törölgetve – Szörnyeteg vagy! – mondta, de még mindig nevetett.
- Helyes, most irány házit írni! – parancsolt rá apa tettetett szigorral, mikor úgy gondolta kiszórakozták magukat és a lépcső felé mutatott.
- Mit? – vonta fel a szemöldökét Alison, mint aki még életében nem hallotta ezt a szót.
- Tudod jól! Ha kész vagy hozd le és leellenőrzöm!
Nem válaszolt csak csintalanul kinyújtotta a nyelvét és felszaladt a lépcsőn.
Hát igen. Vannak ilyen percek mikor mindkettejükből előbújik a gyerek. Ilyenkor úgy érzem én vagyok az egyetlen normális ebben a családban.
- Isteni volt a vacsora Bells – simította meg a hajam, miközben én a játékuk után pakoltam vissza a párnákat.
- Jó éjt apu – mondtam, jelezve hogy nem kell megvárnia míg én pakolok, nyugodtan mehet lefeküdni.
- Neked is – adott egy jóéjt puszit a halántékomra és felment a lépcsőn. Miután végeztem a takarítással, követtem a példáját és eltettem magam holnapra. Míg álomba nem merültem azon agyaltam, hogy holnap mennyi házit kell még megírnom – a húgoméval együtt.