2011. június 26., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok! 


Igazából a barátnőm szerint most dühösnek kellene lennem mert a legutóbbi fejezethez csak 4 kommentet kaptam. De hiszitek vagy sem én ennek is nagyon-nagyon örültem :) Soha nem hittem volna hogy az én írásaim valaha is érdekelni fognak 4 embert! És 31 rendszeres olvasó és ugyanennyi tetszik pipa...! Ilyet még álmomban sem képzeltem! Ez nem azt jelenti hogy nem örülnék egy kicsivel több véleménynek tekintve hogy az elsőhöz 9 érkezett, de nem fogok ezért nyavalyogni. Én 1 kommentnek is nagyon örülök, többnek pedig még jobban :) 
Szóval kérlek írjatok, hagy örüljek mire hazaérek, ugyanis a héten nem leszek gépközelbe :/


ui.: Ez a fejezet nem a büszkeségem, de a vége egész jó. (túl kell lenni a formaságokon mielőtt belevágunk a közepébe)  


uui.: Tettem ki egy szavazást és mivel még nem jött rá csak 3 válasz nem teszek képeket a fejibe, csak egyet linkeléssel. Ha tetszik akkor lesz még több is, ha nem akkor nem lesz, de lécci írjátok le vagy szavazzatok. 


Nem húzom tovább az időt! Jó olvasást! :)


3. fejezet

"Eljő a reggel és az élet megy tovább"



Az éjszaka iszonyatos volt! Gondolhattam volna, hogy Alisonnal mi nem férünk meg egy ágyban. Hol a takarón vitatkoztunk – pedig mindkettőnknek volt sajátja – hol azon, hogy ki mennyire lóg át a másik térfelére. Már az is megfordult a fejemben, hogy a kanapén alszom. Kb. éjfélig vitatkoztunk, aztán végre sikerült elaludnom.
Az ébresztőórán csörgésére keltem, amelyet fél hétre állítottam be. Gondoltam első nap illik kicsit korábban beérni. 
- Kapcsold ki! – morgott Alison és a fejére húzta a takarót.
- Kelni kell, ma már suli van – emlékeztettem.
- Nem akarok suliba menni.
- Kár hogy senki sem kérdezett.
A kevés alvás miatt kissé kómásan kimásztam az ágyból, egyenesen a fürdőbe. Felvettem a köntösöm a pizsamámra, és lementem reggelizni.
Apa még otthon volt. A konyhában ült előtte egy csésze kávéval.
- Jó reggelt – köszöntem.
- Szia Bells, jól aludtál?
- Már amennyire lehet Alison mellett – fintorogtam. Kivettem a szekrényből egy tálat meg a müzlimet és elkészítettem a reggelim, majd leültem vele szembe. – Tegnap este te is elég későn jöttél haza – jegyeztem meg.
- Le kellett még mennem La Push-ba.
- Miért is? – érdeklődtem, és bekaptam egy falatot a reggelimből.
- Tudod, van ott egy barátom, nem tudom emlékszel-e még rá. Billy Black. Régebben sokat volt itt.
Törtem a fejem, de nem nagyon rémlett. Nem sok mindenre – mindenkire – emlékszem ebből a városból.
- A lényeg az, hogy gondoltam nem szeretnétek, ha minden nap egy rendőrautóval kellene titeket furikázni, így szereztem egy kocsit.
Ennek örültem is, de gyanakodóvá tett. Egy kocsi? Honnan lenne pénzünk egy autóra, ha ágyra sincs? Hacsak nem…?
- Hány éves? – kérdeztem félve. Akarom én ezt tudni?
- Billy sokat bütykölte, és a fia Jacob is. Délutánra jobb lesz, mint újkorában – tért ki a válasz elől.
- És milyen márkájú? – faggattam tovább az utolsó falatot lenyelve.
- Öhm… egy furgon – vakarta meg a nyakát. A falat megakadta torkomon és köhögésrohamban törtem ki.
- Bella jól vagy? – aggodalmaskodott. Bólintottam, de még mindig alig kaptam levegőt. – Nem olyan vészes – próbált nyugtatni.
Még hogy nem vészes! Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy talán nem is lenne olyan rossz a rendőrautóval… de aztán rájöttem, hogy annak a tetején piros-kék villogó, szirénázó lámpa van, amit ha meglát valaki, egyből lelassít vagy félreáll. Bármilyen is az a furgon biztosan jobb, mint a járőrkocsi.
De azt mondta délutánra? Szóval ma marad a gyaloglás… Remek. Főleg, hogy ha jól hallom az eső is rákezdett.
Tényleg! Tegnap, míg takarítottam egész nap hiányérzetem volt, de ha fegyvert fognak a fejemhez sem jöttem volna rá, hogy mitől. Valami nem stimmelt, és most végre megvan! Az eső… Itt szinte mindennapos a zivatar, ezért is hiányoltam.
Felálltam az asztaltól, elmostam a tányéromat, s mivel láttam, hogy Charlie csészéje is kifogyott azt is elvettem előle. 
- Egyébként gyönyörű lett a ház – dicsért. – Remek munkát végeztetek.
- Úgyérted végeztem – javítottam ki. Nem szép dolog árulkodni, de az sem jobb, ha Alison aratja le a dicsőséget helyettem, holott ő meg sem mozdult.
- Gondolhattam volna – jelent meg egy kis mosoly az arcán.
- De még nem végeztem. Azokat a dobozokat még le kellene vinnem a pincébe – mutattam rájuk.
- Hagyd csak, majd én megcsinálom – ajánlotta. – Úgyis csak holnap kezdek az őrsön.
- Rendben, köszi. Én most felmegyek és megpróbálom kirángatni Alisont az ágyból – indultam meg a lépcső felé, azonban pár lépcsőfok után hátrafordultam és hozzátettem – Ha nem jönnénk le fél órán belül nézd meg az ablakokat, és hívd a zsarukat, vagy vedd fel a jelvényed.
- Ne veszekedjetek – kérte, egy kis mosollyal a bajsza alatt.
A szobába érve Alison ágyában csak egy púpot láttam. Gondolom, alatta van.  
Legszívesebben én is visszamásztam volna az ágyamba, mivel sokkal fáradtabb voltam, mint ő. Az egész házat kiportalanítani és minden dobozt kipakolni nem volt könnyű meló. Ráadásul mikor végre beestem az ágyba hulla fáradtan még veszekedni is… Ez az éjszaka egyike volt a legrosszabbaknak.
És most még a suli is. Mi van, ha nem sikerül beilleszkednem? Ha nem lesz egy barátom se? Vagy ha Alisonnak lesz és így már ő sem marad meg nekem. Ha teljesen egyedül maradok? Alapból nem ismerkedek valami könnyen, és ha egy nagyvárosi iskolában ahova több száz gyerek jár nem találtam a helyem, akkor mennyi esélyem lehet itt?
- Alison! – szóltam rá, de meg sem mozdult. – Alison! – ismételtem hangosabban.
- Kuss már! – mordult fel.
- Kelj fel! Még el is kell ágyaznom – bökdöstem meg az oldalát.
- Apa azt mondta ne parancsolgass nekem. – Ásított majd átfordult a másik oldalára, menekülve az ujjaim elől.
- Nem mondta – ellenkeztettem.
- Bizonyítsd!
Megforgattam a szemem.
- Kapsz még tíz percet! Aztán kirántalak az ágyból! – fenyegettem.
Gyorsan besiettem a fürdőbe, fogmosás mosakodás és egy gyors zuhany, s már rohantam is ellenőrizni, hogy felkelt-e. Szívem mélyén reméltem, hogy még ágyban találom, és lesz okom piszkálni. Elvégre ki nem szereti szivatni a kishúgát?
Sajnálatomra mire kiértem Alison már nem volt a szobában, de az ágyat sem rakta volna rendbe.
                                                              
                                                                  ***

Az első órám közös volt Alisonnal. Ezt az órát mindketten egyformán utáltuk: matematika. Alison jól kezdett, már az első nap otthon hagyta a könyvét, ezzel le is írta magát a tanár szemében. Ráadásul késtünk is pár percet, mivel nem tudott időben elkészülni. De legalább senki sem látta, hogy rendőrautóval jövünk.
Unottan kibámultam az ablakon, mivel ezt az anyagot már tanultam a régi iskolámban. Forks teljesen olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Zöld, nedves, hideg és esős. Mikor elindultunk, épphogy csak csepergett, most meg úgy szakad, mintha dézsából öntenék, nehezen átlátható függönyt alkotva. Azzal foglalatam el magam, hogy néztem, ahogyan az esőcseppek lecsordultak az ablakon, és időként egyesülnek egymással. Ez olyannyira lefoglalt, hogy az óra végét jelző csengőtől majd kiugrottam a székből.
- Ah, végre! – nyögött fel mellettem húgom. – Na, én megyek ööö – kezébe vette az órarendjét és kikereste a következő óráját. – Földrajzra.  


Alison szemszöge:

A következő órám földrajz. És gőzöm sincs róla hol a föci terem. A papíron az van, hogy 2-es terem. Belehaltak volna, ha leírják hol a 2–es terem?
- Hé gyerek! – szólítottam le az egyik fiút.
- Én? – mutatott magára.
Nem majd a tanárnő! Mégis ki lenne?
- Hol van a 2-es terem? – tértem a lényegre.
- Az iskola másik végében. Gyorsabb, ha átmész a parkolón – mutatott ki az ablakon, a szakadó esőbe.
Váó remek ötlet! Ki az esőbe esernyő nélkül, csakhogy két perccel rövidebb legyen az utam. Nem hiszem, hogy jóban leszek ezzel a sráccal.
- Oké, kösz – léptem le.
Egy kis keresgélés (a szünet fele alatt) sikerült odatalálnom. Már azt hittem elkéstem, ugyanis az egész terem tele volt már.
Jesszus ezek mind ilyen stréberek? Még a tanár sincs bent és ők már magolnak?
Két szabad hely volt. Egy fogszabályzós, zsíros hajú lány mellett, és egy fiú mellett, akinek csak a haját és az izmos hátát láttam hátulról. Nem kellet sokat gondolkodnom azon, hogy hova üljek.
- Leülhetek? – kérdeztem.
Amikor a srác felém nézett egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ennyire gyönyörű arcot még életemben nem láttam! És volt valami fura a szemében, azon kívül, hogy sárga volt! Vagy nem is sárga, inkább arany, vagy mint a topáz. Eszméletlen volt és le sem tudtam venni róla s szemem pár másodpercig, de aztán a kíváncsiság továbbvitte a tekintetem le a testén, ami olyan volt, mint aki egy konditerembe lakik. Életemben nem láttam még nála szebb fiút!
De ahogy visszatértem az arcára láttam, hogy megrándul, és az ökle is szorosabbra zárult.
- Persze. – A hangja sima volt, mint a bársony bár kicsit olyan, mint aki nem vesz levegőt és úgy próbál beszélni…

2011. június 18., szombat

2. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 2. fejezetet.  Ez kicsit uncsi lett, de el kell kezdeni a történetet valahogy. 
Nagyon köszönöm az előző fejezethez azt a sok visszajelzést :) Nagyon-nagyon örülök neki :) Remélem most sem lesztek lusták ;)


 2. fejezet

"Nincs olyan, hogy lustaság. A lusta ember vagy beteg, vagy nem érdeklik azok a dolgok, amelyekkel a felnőttek szerint foglalkoznia kéne."




A szobával is sok tennivalónk akadt. Jó régen nem volt takarítva, és mindent belepett a por. Nem is tennivalónk, hanem helyesen tennivalóm volt. Alison nem nagyon törte magát, hogy segítsen, apa pedig bement az őrsre elintézni az új állását.
Most először örültem annak, hogy nem valami nagy a ház. Ha már úgyis a szobában voltam, azzal kezdtem a takarítást. Az ablakokat nagyra tártam, és kihajoltam rajta nagyot szippantva a friss levegőből. Viszont valami hiányzott, ami sehogyan sem akart az eszembe jutni. Pár másodpercig még töprengtem, végül feladtam.
Most nincs időm erre, majd eszembejut – döntöttem el.
Lehúztam a fehér fóliát, amely minden bútort védelmezett az időtől, és a portól, ezzel megőrizve fiatalságukat. Csakhogy nem úgy sült el, ahogyan terveztem. A por… sejthettem volna. Ami csak felgyülemlett a szekrény tetején most mind az én fejemen landolt.
- Hogy az a…! – kezdtem, de elnyeltem a végét. Nem kenyerem a káromkodás, bár sokat hallok nap mint nap.
Mögülem hangos röhögést hallottam. Bosszúsan hátranéztem. Alison a hasát fogta a nevetéstől.
Elborult az agyam egy pillanatra, de aztán vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam.
Nem fogom magam felidegesíteni! Nem, nem, nem fogom! – győzködtem magam, míg kiürítettem a tüdőmből az összes levegőt és velük együtt a dühömet is.
Nehéz volt megőriznem a hidegvérem, főleg miután megfogtam a fejem búbját, és érezve rajta a port megpróbáltam lesöpörni, egyenesen az arcomba. Az orromat hihetetlenül irritálta, így reflexszerűen dörzsölgetni kezdtem és tüsszögtem. A szemem meg már ki sem mertem nyitni. A röhögés, amit hallottam még erőteljesebb lett, majd egy puffanást hallottam.
Kinyitottam a szemem és a húgomat láttam fetrengeni a földön, az ágy mellett.
- Ez nem vicces! – duzzogtam. A mellem előtt dühösen össze akartam fonni a karom, de a gyors mozdulat miatt a por a felsőmről megint csak felszállt, egyenesen az arcomba.
A húgom szeme már könnybe lábadt a nevetéstől.
- Dehogynem vicces, ha látnád magad! Csak te lehetsz ilyen szerencsétlen – ült fel és átkarolta a térdét.
- Ó igen? – Leguggoltam és összeszedtem egy kupac piszkot, felmarkoltam, elé álltam és mind az arcába fújtam. – Na most ki a szerencsétlen? –gúnyolódtam.
Meglepetésemre nevetett és nem bosszankodott. Még viccesen ki is fújt egy tincset az arcából, és arról is szállt a por. Ledobtam magam mellé és már együtt nevettünk.
- Miért nem vagyunk mindig ilyenek, ilyen vidámak? – kérdeztem, kicsit komolyabbra véve a szót.
Egy kicsit elgondolkodott majd felém fordította fejét, és egy kis mosoly jelen meg az arcán.
- Talán mert tűz és jég vagyunk – mondta. 
- Jah… tényleg – helyeseltem, de aztán a mosolyom lelankadt. – De… attól függetlenül jó testvérek vagyunk nem?
- Hát… vannak nálunk rosszabbak is – ismerte be.
Igaz. Lehet, hogy Alisonal nyírjuk egymást, de ha valami gond van, akkor tudom, hogy mindig számíthatok rá, és ez kölcsönös. Olyanok vagyunk mint két fél, kiegészítjük egymást. És szükségünk van a másikra, hogy egész tudjunk lenni.
- Na jó, elég ebből! Ez már túl sok. Irány pakolni egy kettő! – törte meg a csendet.
- Segíteni nem akarsz? – kérdeztem, szinte feleslegesen.
- Eltaláltad – jött a várva várt válasz.
Ez a pár pillanat túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson.
Nagyot sóhajtva felkeltem a padlóról és nekiláttam leporolni és kitakarítani a szekrényt. Mikor végeztem szépen elrendeztem a ruháim, gondosan ügyelve arra hogy közben még véletlenül se lépjek át Alison felére. Aki nyugodtan laptopozott nem is zavartatva magát. De legalább nem lábatlankodott.
Elég hamar végeztem a ruhákkal és a söpréssel – az én térfelemen – így gondoltam hozzákezdek a fürdőszobához, hisz arra is nagy szükségünk lesz még.
Már tapasztaltan félreugrottam mikor lehúztam a védőfóliát, viszont az kiment a fejemből, hogy ablakot nyissak. Fullasztó köhögés közepette elbotorkáltam az ablakig és szinte kiszakítottam a tokjából. Kihajoltam és szívtam pár mély levegőt. Gyorsan leszaggattam mindenhonnan a fóliát majd, mint egy örült rohantam ki a porrengetegből. A ruhám már szürke volt a hajammal és a bőrömmel együtt.
Most jól jönne egy zuhany, de meg kell várnom, míg kiszellőzik a fürdő. De a bőröm kezdett viszketni. Ha nem fürödhetek, legalább át kell öltöznöm, mert így nem sokáig bírnám.
- Nini egy porcica! – gúnyolódott Alison. – Nem jól végzed a munkád.
- Csináld jobban – vetettem oda foghegyről, és turkálni kezdtem a szekrényemben valami ruha után, amit nem sajnálok, ha tönkremegy.
- Azért ne harapd le a fejem – Ült fel az ágyban. – Egyébként még a szobával sem végeztél.
- Az én térfelem tiszta. A tiédre pedig nem léphetek.
- Fél munkát végzel? – incselkedett.
- Most azt várod, hogy csak azért is megcsináljam, de ennél okosabb vagyok.
- És ha szépen kérlek? – próbálkozott.
Felvontam a szemöldököm.
- Olyat te nem tudsz.
Kinyújtotta rám a nyelvét.
- Akkor ne takaríts, azt hiszed engem érdekel? – pöffentett.
- Ahogy akarod – bújtam bele a tiszta pólómba. – Én folytatom a fürdőbe, te meg csinálj, amit akarsz.
- Meglesz. 

2011. június 11., szombat

1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az 1. fejezetet! 
Kicsit össze lett csapva a vége, de alig volt időm egész héten. Képzeljétek ma (szombat) volt a ballagásom! :D Egy csomag zsepi elfogyott de jó volt :)

A fejezetről: Alison inkább az a lázadóbb típus, Bella pedig az érettebb, de erre a későbbiekben jobban kitérek :) A lényeg hogy ne legyen ellenszenves nektek, bár ezt nem én döntöm el :) Alisont is meg lehet érteni. 

És bocsi, kicsit összecsaptam :(
De azért lécci írjátok le a véleményeteket :)

1. fejezet

"Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma."






Hosszú évek után először álltam szülőházam küszöbén. Az ajtó előtt megtorpantam. Mintha lett volna valami különleges erő, ami nem engedett tovább.
- Mozdulj már! – lökött arrébb a húgom, Alison, de azért egy másodpercre ő is lecövekelt. Csakhogy az nem illik bele az imidzsébe, hogy féljen egy háztól.  Ő ennél sokkal „vagányabb”. Szöges ellentétem.
Nagyot sóhajtottam és benyitottam az ajtón (melyet drága húgon szívélyesen becsapott előttem).
Előző este sokat forgolódtam emiatt, és törölgettem a könnyeim. Féltem ettől a naptól. Olyasmik jutottak az eszembe, hogy például mi van, ha hullaszag terjeng a házban? Azonban ezt az eszement ötletet elvetettem, mivel apa többször is kifertőtleníttette a házat. De ha akárcsak egyetlenegy vérfoltot is meglátok, többet vissza nem lehet engem rángatni ebbe a házba.
Az ajtó kitárult és a szörnyű emlékek a velük járó érzésekkel együtt a felszínre törtek bennem. A szemem könnybe lábadt, ahogyan megpillantottam az ajtót, ami mögül végignéztem, miként veszik el tőlem az egyik legfontosabb személyt az életemben.
A lábam földbe gyökerezett.
Apám karjai rántottak ki gondolataimból, melyek majdhogynem pontosan újraélték az itt történteket. A gyengéd apai kéz, amely biztatóan megszorította a vállam és a mellkasára vont.
- Erősnek kell lennünk – bíztatott. – Amint lehet, veszünk egy másik házat de… most nincs más választásunk.
Bólogattam, amit nyilván nem látott, de érezhetett. Elég érett vagyok ahhoz, hogy felfogjam, bajban vagyunk.  Apa elvesztette a munkáját, így nem volt más választásunk, mint visszaköltözni. Ezt a házat ugyanis soha nem adtuk el. Hiába, hogy nem épp kellemes mégis ez az utolsó emlékünk anyuról… És az itteniek is szívesen visszafogadták a volt rendőrfőnököt.
- Felmegyek kipakolni – töröltem meg a szemem. Apa lehajolt és a kezembe adta a bőröndöm.
Megcéloztam a lépcsőt és felmentem a régi szobámba. Csak most vettem észre, hogy minden bútort műanyag fólia borít, rajtuk pedig vastag rétegben áll a por. Látszik, hogy évek óta nem járt itt senki. Sok dolgunk lesz még vele.
Reflexszerűen mentem a régi szobám ajtajáig, ami meglepetésemre tárva-nyitva volt. Bekukkantottam és megpillantottam egy bőröndöt az ágyon, amiből a ruhák szanaszét voltak dobálva. És ekkor beugrott: nekem van egy húgom is. De hol is…? A szoba üres volt. Beljebb mentem és az én bőröndömet leraktam a padlóra. Zavart ez a rumli, - ami jellemző volt Alisonra – így elkezdtem hajtogatni a ruháit, kis fintorral. Az ő stílusa teljesen más, mint az enyém. Amit talál felkapja és kész. Néha meg sem nézi, hogy mi az, vagy ha mégis akkor én végképp nem értem mi tetszik neki bennük. Különösen odavan az olyanokért, amikből kicsit ki van a hasa is. Szerinte annál jobb minél többet mutat.
- Te meg mi a fenét turkálsz a cuccaim között?! – Alison szeméből csak úgy sugárzott a düh, amit én figyelmen kívül hagytam.
- Összehajtod te? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre teljesen nyugodt hangszínnel, sőt kicsit még unottan is.
- Egyébként mit keresel te a szobámba? – váltott témát. Sejtettem. Túl lusta, és nem is tud hajtogatni.
- Ez, az én szobám is – feleltem tömören, és újra nekiláttam a ruhái rendezésének. – Régebben is közös szobánk volt, és azóta nem bővült a ház.
- Haha, na megvolt a poén és most tünés! – mutatott ki az ajtón a válla felett.
- Nem poén. Hidd el, nekem sincs ínyemre, de ez van. Nincs pénzünk lakásfelújításra. Apát pedig ne zaklasd ilyen kis semmiségekkel!
Egy pillanatig eltöprengett.
- Na jó, maradhatsz – szólalt meg.
- Kedves vagy, hogy megengeded – feleltem gúnyosan.
- Ugye? Én is meglepődtem, na de most ha már egy szobában kell nyomorgunk, itt az isten háta  mögött, akkor be kell tartanod a szabályokat… – kezdte.
Annyira tudtam, hogy készül valamire. Csakhogy én ebbe nem megyek bele!
- Vagy… - húztam el a szót, miközben átmentem a szoba másik felébe. – Ez a térfél az enyém, az a térfél a tiéd – gesztikuláltam. - Egyikünk sem lép a másikéra. Ott a te szabályaid érvényesek, itt pedig az enyémek.
- Nekem nyolc – dobta le magát az ágyra, ezzel megint összetúrva a ruháit.
Egy pillanatig bosszantott, hogy feleslegesen dolgoztam, de aztán úgy döntöttem nem érdekel. Csinálja ahogy akarja, elég nekem a magam baja.
Felemeltem az én bőröndöm a padlóról és rádobtam az ágy másik felére.
- Mi a fenét csinálsz az ágyamon? – kérdezte felháborodva és meglepődve.
- Az ágy fele az enyém – közöltem.
- Na ezt nem! Elég nekem egy szobán osztozkodni egy rendmániással! Az ágy az enyém! – jelentette ki.
- A fele a tiéd! – pontosítottam.
- Keress másikat! – ellenkezdett tovább.
- Alison! Nincs máshol hely! Apa mihelyt megkapja az első fizetését, vesz nekem is egyet, de most nem telik rá. Ezt meg kell értened. Nekem sincs ínyemre, de ez van. Megszoksz vagy megszöksz!
- Ha meg lehetne szökni, már rég nem itt dekkolnék – húzta a száját, de úgy láttam beletörődött (nem mintha lett volna más választása). Én pedig nekikezdtem az én ruháim szép sorba rendezéséhez. 

2011. június 6., hétfő

Prológus

Sziasztok!
Megnyitottam életem első blogját! :D 
Ez az ötlet egy furcsa álomból jött és "Twilightosítottam" 
A lényege hogy Bella és Alison ikrek, akiknek kiskorukban Bella szeme láttára megölték az édesanyjukat. Ennek az emléknek a hatására örökre elhagyták Forks városát! Vagy mégsem...?


ui.: Ez a prológus nagyon béna lett de alig várom hogy a közepén járjunk ahol a nagyobb események vannak :)
És nem is nagyon tudom hogy gondolkodik egy 4 éves xD 


Na de nem dumálok :) Lécci olvassátok és véleményezzétek. Mivel ez a legelső blogom tényleg örülnék pár kommentnek :D 




Prológus:






Már a repülőn ültünk. Mellettem apa ernyedten hajtotta hátra a fejét, a szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom. A húgom pedig semmitmondóan bámult ki az ablakon. Ez most nehéz mindnyájunknak. Soha nem hittem volna, hogy valaha is visszakényszerülünk oda, ahonnan még kisebb korunkban kellett eljönnünk. Nem is a kellett a jó szó. Önszántunkból hagytuk el azt a házat… az emlékek elűztek. Még ma is beleborzongok, valahányszor visszagondolok arra a napra…


(13 évvel korábban)

Épp a kis színezőmet színezgettem. Anya azt mondta már aludnom kellene, de én felkeltem, mert még nem voltam álmos. Apa nem volt otthon, hogy a helyemre zavarjon, mert ő vigyáz az emberekre. Vigyáz, hogy semmi baj ne legyen a koncerten ahova anya is megy majd.
Majdnem lebuktam, hogy még nem alszom, mert, ahogy kisosontam a lépcső alatti kis gardróbba, a nappalin át kellett mennem és anya meg is láthatott volna, de ügyes voltam.
Már csak a napocska volt hátra és kész lett volna a kép, de ekkor hangos zajt hallottam. Annyira megijedtem, hogy a ceruza is kiesett a kezemből.
- Maguk meg kicsodák? – hallottam anya hangját. Kíváncsi lettem kik jöttek ezért csendesen elkezdtem lopakodni a nappalihoz. De mikor az ajtót résnyire kinyitottam volna éles sikoltás, és egy hangos durranás kíséretében anya teste egyszer csak összecsuklott. Először azt hittem alszik, de aztán a fejéből vörös lé folyt ki. Nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy mit látok! Az ott vér!
Ahogy erre ráeszméltem önkéntelen sikítás tört fel a torkomból. Az ajtó, aminek a résén át láttam anyut, egyszer csak kicsapódott, engem hátradöntve. A szememből ekkor már patakban folytak a krokodilkönnyek. Magamban csak apuért könyörögtem. Apu egy hős! De hát akkor most miért nem ment meg?
- Arról nem volt szó, hogy lesz is itthon valaki! – emlékeztette az egyik.
- Már nincs is! A gyerekkel meg ne törődj, nem fog megenni – mondta az, akinél a pisztoly volt.
Én pedig csak kuporogtam ott a sarokban megsemmisülten, és szinte fel sem fogtam, hogy mi történt…