2012. március 15., csütörtök

19. fejezet

Hali :)
Tudom... késtem, nem is lett valami eseménydús, de sorry lázasan csak ennyire telik :/
Mindenesetre örülnék pár kominak... és igyekszem válaszolni is rájuk :)
Jó olvasást :)


19. fejezet
"Haverságtól az igaz barátságig hosszú az út."


Bella Swan:

Ahogy beléptem a szobába (talán Jacobéba) meglepő látvány fogadott. Alison és Jacob egy ágyban, egymás karjaiban. Próbáltam nem belelátni semmit a jelentbe, sőt el sem akartam képzelni mi történhetett egész éjszaka. Komolyan.
- Bella? Te meg mit keresel itt? – lepődött meg Alison és kibújt a mellette ülő fiú öleléséből.
- Én csak… nem jöttél haza és apa…
- Banyek! Teljesen elfelejtettem! Mit gondolhat?! – meglepődött pillantását köztem és Jacob közt váltogatva.
- Már reggel van? – Úgy tűnik Jake sincs teljesen képben az idő múlásáról.
Kezdtem kínosnak érezni, hogy csak ott ácsorgok mint valami idióta, ezért szerettem volna minél előbb hazafelé tartani a zajos kocsinkban – lehetőleg a húgommal.
- Nézzétek, én igazán nem akarok zavarni, de mennünk kéne.
- Persze! Tényleg! Siessünk. Te jó ég apa ki fog nyírni! – Alisonnak még csak most esnek le a dolgok.
Kipattant az ágyból, magára rángatta a cipőjét és én megkönnyebbülten láttam, hogy a saját ruhája van rajta. Igaz kicsit sáros, de ez most nem olyan fontos.
- Hol a kabátom? – nézett körbe.
Jacob kiszedett valami sáros, koszos rongyot az ágy alól, amiről utólag állapítottam meg, hogy ruha. Kíváncsi voltam mitől lehet ennyire koszos minden ruhadarabja.
- Siessünk! – ragadta meg a karom, de az ajtóból még visszafordult. – Veled még nem végeztem! – figyelmeztette.
Jacob elmosolyodott.
- Ahogy akarod – hagyta rá.
- Felhívtam Charlie-t. Mondtam, hogy hamarosan indultok – közölte Billy és félreállt a tolószékével utat engedve nekünk.
Alisonnal sokat mondóan összenéztek, majd kiléptünk az ajtón. Már alig vártam hogy beüljünk az autóba és kifaggassam Alisont.
- Add a kabátod! – parancsolt rám. Kérdőn néztem rá. – Add már ide! Nem mehetek be ilyen koszosan! Mit gondolna apu?
Engedelmesen odaadtam neki. Felvette majd begyömöszölte az ülések mögé a sajátját.
- És most elmondanád mit csináltál egész éjjel Blackéknél? – tértem a lényegre.
- Nem – felelte tömören, és a haját kezdte igazgatni a visszapillantó tükörben.
- És apának mit fogsz mondani?
- Hogy eldumáltuk az időt, este pedig féltem hazajönni.
Ez a legbénább kifogás, amit csak hallottam. De ő tudja. Volt időm kitapasztalni, hogy jobb ha ilyenekbe nem szólok bele.
- Egyébként ma vacsoravendégeink lesznek – világosítottam fel.
- Kik?
- Johnsék. Új lakók. Mr. Johns régebben apának a munkatársa volt, de ők is ideköltöztek.
- Ők se tudtak fenntartani egy nagy házat? – érdeklődött.
- Nekik nem ezzel volt a gond. Habár… csak annyit tudok, hogy Mr. Johns attól félt, hogy egy nagyvárosban túlságosan elkényelmesednek a lányai, tehát úgy gondolta egy vidéki kis város épp megfelelően nyugodt lesz, és nincs annyi bevásárlóközpont se. Egyébként van egy velünk egyidős lánya, meg egy kisebb is.
- És gondolom, apa szeretné ha mi elszórakoztatnánk a lányokat vacsi után, míg ők a meccset tárgyalják ki.
- Olyasmi.
- Klassz! Két elkényeztetett, beképzelt kis fruska. Asszem passzolom.
- Kösz – húztam el a szám.
Közben megérkeztünk. Apa kilométerekkel arrébb hallhatta hogy jövünk, és mire megérkeztünk már kint várt. Mikor kiszálltunk kezdtem érezni a dzsekim hiányát. A csípős hideg szél és az eső átjárta a testem. Befutottunk a házba. Apa félreállt és közben egy „hol a fenében voltál?” kérdés kíséretében félreállt.
- Bocsi apuci, sétálgattunk a parton aztán elmentünk Jake-ékhez és olyan hirtelen besötétedett… - nézett rá boci szemekkel. Hát persze… A nagy kerek szemek és az „apuci” mindig meglágyítsa Charlie szívét.
- És mond csak hol aludtál abban a pici házban? – Charlie próbált szigorú maradni, de ebbe a kérdésbe picit belepirult.
- Jacob szobájában. Átadta az ágyát ő meg a földön aludt.
Charlie intett egyet miszerint mehet. Megtudta, amit akart. Alison kettesével szedte a lépcsőket fel a szobánkig…
Közeledett az este. Felvettem a világoskék hosszú ujjú felsőm és egy sima farmert. A hajamat pedig egy hajpánttal fogtam fel, így készütem az estére. Nem úgy, mint Alison… Az ágyon ült és a zenelejátszóját hallgatta, egy sima fekete pólóban (közepén egy nagy fehér koponyacsontokkal) és egy laza ülepes melegítőnadrág, a haja pedig kócosan meredt mindenfelé. Szép kis bemutatkozás lesz… Apa még mindig a rendőrruhájában volt, a nappaliban ült. Gyorsan megnéztem a vacsit. Minden oké, már majdnem kész. Kicsit rendbetettem a házat (feleslegesen, mert Alison unta magát, lejött a nappaliba és amerre járt hagyta maga után a szemetet)
- Nem zavar, hogy most takarítottam össze? – tártam szét a karom.
- Nem – rántotta meg a vállát és eldobott még egy csokipapírt.
- Alli!(ejtsd:Eli) – szólt rá apu - csak ő becézi így.
- Rendben, jó leszek – ígérte,és felvéve a papírt megcélozta a kukát. A dobás sajna mellé ment Alison pedig egy amolyan „én megpróbáltam” vállrándítással lerendezte. – Mikor is jönnek a vendégeink?
- Bármelyik pillanatban jöhetnek – Vettem fel a papírt és kidobtam.
És mintha csak végszóra történt volna megszólalt a csengő, apu pedig rohant ajtót nyitni.
Az előétel sütőtökkrémleves, a főétel citromos csirke volt desszertnek pedig sütöttem egy kis diós kalácsot. Szerencsére mindenkinek ízlett, így elkönyveltem magamnak, hogy megérte egész nap főzni. Mr. Johns vagyis Leo (az első kérése az volt, hogy tegezzük), nagyon rendes és rendkívül humoros ember. Apuval itt is munkatársak lesznek, ugyanis a rendőrségen kapott állást ő is. Hiába, egyikőjük sem tud elszakadni a szakmától… Ami a lányait illeti, nem nagyon szólaltak meg a vacsora közben – ahogy én sem. Azt megtudtam, hogy a nagyobbik Annie (velünk egy idős), a kisebb pedig Carter (hat éves). Alison azonban velünk ellentétben nagyon is elemében volt. Végtelenül tetszett neki, hogy Leo ilyen vicces és minden poénján röhögött, vagy épp kiegészítette azokat. Egyszóval ők ketten élvezték a legjobban.
Vacsora után berámoltam a mosogatóba, gondoltam majd később elmosom a piszkos edényeket. Közben a többiek kimentek a nappaliba.
- Annie, miért nem mentek fel Bellával a szobába. Segíthetne, hogy hol tartanak abban a sok tankönyvben. És mesélhetne a suliról is – vetette fel az ötletet Charlie.
- Szívesen segítek – mosolyogtam. Annie kedvesen visszamosolygott és feljött velem a szobába. Alisonnak esze ágában sem volt velünk tartani és a suliról beszélni. Tökéletesen érezte magát Leo társaságában.
Azonban amikor felértünk leesett az állam. A szoba egyik felében még a szokottnál is nagyobb rumli volt – naná, hogy Alison oldalán. De örültem, hogy nálam szép rend van, csak kicsit kellemetlen volt Annie előtt.
- Ne haragudj, a húgom kicsit rendetlen – mentegetőztem, miközben lesöpörtem az ágyról a szennyes ruhákat.
- Semmi baj, az én húgom is ilyen néha – mosolygott rám kedvesen.
- Előszedem a füzeteim.
- Oké. – Lehuppant az immár üres ágyra, én pedig összeszedtem a füzeteimet.
Némán néztem, ahogyan tanulmányozza őket.
- Ha le vagy maradva valamiből szívesen segítek… - ajánlottam mikor úgy láttam befejezte.
- Azt hiszem erre nem lesz szükség, de azért köszönöm – mosolygott. – A régi sulimban még előrébb is jártunk.
- Oh, rendben.
Csendben ült, amíg elpakoltam a füzeteimet. Igazából csak ledobtam az asztalra. Nem akartam pakolászni amíg vendégünk van.
- És… milyen a suli? – kérdezte.
- Hát… a tanárok tűrhetőek, van köztük kedves és utálatos is.  A diákok szintúgy.
- Szóval csak a szokásos – somolygott.
- Kb.
Egész jól elbeszélgettünk. Szóbakerült a suli mellett mindkettőnk régi élete, és a költözést is kitárgyaltuk. Komolyan még csak most ismertem meg, de úgy érzem mintha az egyik legjobb és legrégebbi barátnőmmel beszélnék. Egy csomó közös dolog van bennünk, ugyanaz az érdeklődési körünk és nagyjából az ízlésünk is (persze nem a ruhákban, ő ugyanis csodaszépen öltözködik és divatosan).
Kopogtattak az ajtón és pár pillanat múlva Leo feje tűnt fel.
- Hahó csajszik. Annie mennünk kéne.
- Persze – bólintott. – Örülök, hogy megismertelek, hétfőn találkozunk – mosolygott.
- Én is – viszonoztam a mosolyát.
Lekísértem őket a nappaliba, - Alison valami fura kézfogás-kombinációval búcsúzott Leo-tól. Úgy tűnik ők nagy jóba lettek - majd integettem mikor az autójukkal elhajtottak.
- Istenem, mekkora karakter ez a pali! – röhögött. – Te miért nem tudsz ilyen lenni? – nézett felvont szemöldökkel apára.
- Ó, szóval azt mondod, én nem vagyok vicces? - Apu felkapta és ledobta a kanapéra lefogva a kezeit. Mint egy kisgyereket úgy csikizte és követelte, hogy ezt vonja vissza.
- Oké, oké visszavonom csak engedj már el! – kiáltotta Alison a könnyeit törölgetve – Szörnyeteg vagy! – mondta, de még mindig nevetett.
- Helyes, most irány házit írni! – parancsolt rá apa tettetett szigorral, mikor úgy gondolta kiszórakozták magukat és a lépcső felé mutatott.
- Mit? – vonta fel a szemöldökét Alison, mint aki még életében nem hallotta ezt a szót.
- Tudod jól! Ha kész vagy hozd le és leellenőrzöm!
Nem válaszolt csak csintalanul kinyújtotta a nyelvét és felszaladt a lépcsőn.
Hát igen. Vannak ilyen percek mikor mindkettejükből előbújik a gyerek. Ilyenkor úgy érzem én vagyok az egyetlen normális ebben a családban.
- Isteni volt a vacsora Bells – simította meg a hajam, miközben én a játékuk után pakoltam vissza a párnákat.
- Jó éjt apu – mondtam, jelezve hogy nem kell megvárnia míg én pakolok, nyugodtan mehet lefeküdni.
- Neked is – adott egy jóéjt puszit a halántékomra és felment a lépcsőn. Miután végeztem a takarítással, követtem a példáját és eltettem magam holnapra. Míg álomba nem merültem azon agyaltam, hogy holnap mennyi házit kell még megírnom – a húgoméval együtt. 

2012. március 4., vasárnap

Késés :/

Sziasztok :$


Megint csúszott a friss, de tényleg nagyon elfoglalt vagyok... :/ 
Csak holnap (hétfőn) 3 TZ-t írok és ráadásul kezdődik a suli hét. (tudjátok... osztályverseny, vetélkedők, előadások stb.) És én szokásomhoz hívem mindenben benne vagyok. (még éneklek is :D - no comment xD) Szóval még kevesebb az időm mint elvileg lenne. 
Viszont még két oldal és kész lenne a fejezet... szóval talán a héten valamelyik nap felteszem, legkésőbb szombaton. 
Tudom... most azt kérdezitek "te hülye miért nem írod akkor most?" Nos azért mert mint említettem egy korábbi bejegyzésben buktam matekból és holnap az egyik TZ matek lesz :s... tehát tanulnom kell ezerrel (a célom tartani a stabil kettest) :D
A másik ok pedig hogy ti sem erőltettétek meg magatokat a komikkal... összesen 3(!!!) komi érkezett - ebből egy az enyém :|  Szóval örülnél még egy párnak... Őszintén szólva eszembejutott az is hogy komihatárt vezessek be... legalább időt is nyernék, de attól félek hogy akkor soha többé nem kéne frissítenem ahogy az aktivitásotokat nézem... meg nem is vagyok oda a komihatárokért szóval elvetettem. 
A harmadik ok pedig egy könyv. Elkezdtem olvasni a Szent Johanna Gimit. Nyilván már egy csomóan olvastátok szóval megérthetitek hogy nehezen lehet letenni. Legalábbis nekem. Sajna nagyon bele tudom élni magam a könyvekbe (de ebbe különösen)... Ha Reni sír én is... ha Reni nevet én is... És fura vagy nem de nekem Ricsi egyre jobban tetszik mint Cortez.. :$ De azért még maradok Corteznél :)... aki miatt megint rossz a kedvem mert összejött Vikivel... szóval matek után rohanok is tovább olvasni :)


A lényeg: - hamarosan friss
                  - nem lesz komihatár (de örülnék ha írnátok még)
                  - A Szent Johanna Gimi nagyon jó könyv ajánlom mindenkinek :D (ha valakinek megjött hozzá a kedve az első 5 részt el tudom küldeni e-mailbe :)
Selly

2012. február 19., vasárnap

Visszatértem :D + 18. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom hónapokig eltűntem, de van mentségem.
Megbuktam matekból!!! Ügyes vagyok mi? Pikkelt rám a tanár és el se magyarázott semmit, csak csináljad! Ő tudja hogy kell, úgyhogy neked is tudnod kell! -.-
Szóval majdnem minden délutánomat matektanárnál töltöm, és a géphasználatot is korlátozták.
Deee a jó hír, hogy kaptunk új tanárt akinél 3-as lett a dogám (1 ponton múlt a 4-es - juhúú ilyen szerencsés is csak én lehetek)
A másik jó hír (ami titeket inkább érint) hogy csináltam új dizit :)

Na de nem untatlak titeket :) Sikerült összehoznom egy fejezetet és remélem nem haragszotok hogy ennyit hiányoztam :/
Aki már nem emlékezte az olvasson vissza egy kicsit :D
És lécci írjátok le a véleményeteket az új diziről és a fejiről is :)

Köszi :)
Jó olvasást :)
Selly

18. fejezet

"A titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek"




Bella Swan:

Reggel mikor felkeltem reflexszerűen megfordultam, remélve nem vagyok egyedül az ágyban.  Utáltam Alisonnal aludni, de most mégis bármit megadtam volna azért, hogy itt szuszogjon mellettem és morogjon, hogy nem akar felkelni.
Az ágy azonban üres volt…
Mély levegőt vettem és remegő gyomorral mentem le a konyhába.
- Apa? – lepődtem meg. – Te nem dolgozol?
Charlie ott ült az asztalnál, és üres tekintettel bámult maga elé. Mikor felnézett akkora karikák voltak a szeme alatt mintha egész éjjel nem aludt volna.
- Nem jött haza… - Az előbbi kérdésemet eleresztette a füle mellett.
Nagyot nyeltem. Ez az egész pont olyan, mint régen. Mikor apával egész estéket virrasztottunk végig Alisonra várva. Ugyanilyen aggódó tekintettel vártuk, hogy hazaérjen végre, vagy épp a rendőrség telefonját. Igen, párszor megesett, hogy egy-egy buli után bevitték őket…
- Hívtad Billy-t?
- Nem veszi fel a telefont.
- Akkor… Miért nem mész el érte?
- Még nem lehet – felelte. – Azt mondtam a munkahelyemen, hogy beteg vagyok. Ha meglátnak az az állásomba is kerülhet. Várnom kell addig, amíg tiszta nem lesz a levegő.
Láttam rajta, hogy az idegei a tetőn táncoltak, így nekem kellett cselekednem.
- Merre laknak Billy-ék?
Charlie felnézett. Tűnődve. Úgy láttam egy kicsit azon is izgul, hogy talán én is ott maradok, de aztán beugrott neki hogy én a „jó” lánya vagyok és a lehető legegyszerűbben elmondta az útirányt.
Felsiettem a szobámba, felöltöztem, rendbehoztam magam és kocsiba pattantam.
Mikorra megérkeztem már egészen hozzászokott a fülem a motor bömböléséhez, és az ablaktörlő nyikorgásához.
Kipattantam a kocsiból s mivel nem hoztam magammal esernyőt gyorsan felszaladtam a kis házikó ajtajához, nehogy elázzak.
Bentről neszezést hallottam - ezek szerint itthon vannak. Kopogtattam. Semmi válasz, bentről susogásokat hallottam. Újra kopogtattam. Megint semmi. Elnéztem az ablakhoz. Egy alakot láttam elmenni előtte. Kezdett kicsit dühíteni, hogy nem nyitnak ajtót, pedig nyilvánvaló, hogy van valaki odabent. A harmadik kísérletem miszerint jól nevelten kopogok, mielőtt berontanék már kicsit erőteljesebbre sikerült. Bele is sajdult a kezem, de bevált. Az ajtó kinyílt.
- Szervusz, Bella.
- Szia Billy. Alisont keresem.
- Gyere be. – Kitárta az ajtót és félregurult a székével.
Alig tettem pár lépést bent, de máris az aprócska nappali másik végében voltam.
- Bent vannak a szobában – mutatott az egyik ajtóra.

Alison Swan:

Kezdtem magamhoz térni. Első gondolatom az volt, hogy hol vagyok, aztán mit egy robbanás törtek fel az emlékek. Jake, a farkasok, az ember, és… Jacob… halott. A szememet szúrták a könnyek, önkéntelenül is sikítottam, és kapálóztam. Erős karok szorítását éreztem magam körül. Egyszerre próbáltak lefogni és megnyugtatni.
- Alison! Alison nyugi! Mindent megmagyarázok… - hangzott az ígéret egy hangon, ami már nem szólhat. Meghaltam? Ez lenne a halál? Abbahagytam a mocorgást, egy pillanatra lefagytam, míg ez átfutott az agyamon. Jacobra néztem kerek szemekkel. Nem igazán meglepődtem, vagy megijedtem… ez az érzés valahogy a kettőnek a furcsa keveréke volt. De semmiképpen sem jó. Még mindig potyogtak a könnyeim, amíg körbenéztem. Egy kis szobában voltam. Az ágy szinte minden helyet beterített, a falat se festették át egy ideje, és egy kis lámpa pislogott az asztalon.
Nem tudtam megszólalni. Rengeteg kérdésem lett volna -, de egyszerűen nem találtam a hangomat. Jacobot néztem. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő az. A saját szememmel láttam, ahogyan beszalad az erdőbe ahol a farkasok csatáztak. És mikor utánamentem… már nem volt sehol… A szívem összeszorult, ahogyan újra eszembe jutott. Egy újabb adag krokodilkönny zúdult végig az arcomon.
Jacob két forró keze közé fogta az arcom, s szinte kényszerített, hogy nézzek a szemébe.
- Alison… Minden oké?
Hogy oké-e? Valószínűleg meghaltunk és azt kérdezi minden oké-e? Bár… itt vagyok egy meleg kis szobában, Jacobbal. Azt hiszem ez a halál egyik jobb módja. Apától még szívesen elbúcsúztam volna és… talán még Bellától is.
- Alison! – Enyhén megrázta a vállam. Ekkor jöttem rá, hogy talán válaszra vár. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a hangom, kiszáradt torkom mélyén.
- Jake… - sóhajtottam.
Jacob szeme felcsillant, s szorosan mellkasára vont.
- Ah, hál’ istennek hogy jól vagy! Már kezdtem azt hinni, hogy bediliztél! Nézd, sajnálom hogy ez történt, én nem akartam hogy így tudd meg… - félbehagyta a mondatot, mikor meglátta az értetlen arcomat. Kb. így nézhetek matekórán is. De talán még a matekból is többet értek, mint ebből… Ha meghaltam hogyan dilizhetek be? És mit tudtam meg? Hogy milyen a mennyország? Nos, a magam részéről másnak képzeltem… Talán kicsit fehérebbnek. Vagy teljesen fehérnek. Tele angyalokkal.
- Fehérebbnek hittem – motyogtam gondolataimat.
- Micsodát? – Jacobon látszott, hogy komolyan fontolóra vette nem bolondultam-e meg mégis.
- A mennyországot.
- Mennyország? – Elmosolyodott. - Alison! Életben vagyunk – simított végig az arcomon.
Életben? Az nem lehet! Hiszen… azok a nagy farkasok! És Jake nem volt sehol mikor odaértem…! A fejem kavargott a sok gondolattól, amik sehogy sem függtek össze.  A valóság ellent mondott az emlékeimnek.
- De a farkasok… - dadogtam értetlenül.
- Túléltük mindketten. A farkasok biztosan csak egy kicsit összekaptak.
Ízlelgettem a magyarázatát. Én valahogy teljesen másra emlékeztem. Üvöltések, dulakodás, és Jacob, ahogyan eltűnik alakja a fák sűrűjében, a kiáltása, ami s szívem szakította ketté, az emberféleség, akinek látszólag természetfeletti ereje volt és aki nem élte túl a farkasokkal való találkozást. Bárhogy is néztem nekem ez többnek tűnt, mint egy kis összecsapás!
- Jacob ne nézz már hülyének! Tudom mit láttam! Az igazat akarom hallani!
Ahogy újra és újra átfuttattam az agyamon a történteket egyre nagyobb baromságnak tűnt Jake magyarázata. Ez kellőképpen feldühített. Miért nem mondja el mi történt valójában? Ennyire sem bízik bennem? Ha már nyakig belekevert akkor egy kis őszinteséget azért megérdemelnék!
- Ez az igazság! Honnan kéne tudnom, hogy mi történt ott? – Ő is dühösebb lett, de úgy éreztem ez nem nekem szól. Folytattam a vitát. Elhatároztam, hogy nem állok le, amíg nem hallom az igazat!
- Talán onnan, hogy odamentél! – nyújtottam ez az utolsó szót gúnyosan.
- Csak megnéztem, hogy mi van!
- És mi volt? Min kaptak össze a farkasok? 
- Honnan kéne tudnom? Nem látok a fejükbe!
Hah, most megfogtam! Biztossá vált számomra hogy egy szava se igaz. Csakhogy nem olyan könnyű engem palira venni!
- Talán onnan, hogy megnézted! Belekavarodsz a saját hazugságaidba!
Felpattant az ágyról dühösen fújt egyet és a fejét fogta.
- Jake… Miért nem mondod el az igazat? – A hangom most lágy és kedves volt. Leálltam a vitával látván a mérgét.
- Mert nem lehet! Egyszerűen nem mondhatom el! Bármenyire is szeretném, nem tehetem! – kiáltotta a plafonba.
A dühe nem csillapodott, én pedig egyre erősebben éreztem, hogy ez tényleg nem nekem szól. Sokkal inkább a titoknak, vagy annak, aki miatt nem mondhatja el a titkot.
Bevillant egy beszélgetés, ami bár ma volt, távolinak tűnt, mint az égbolt. Amikor arra voltam kíváncsi miért kellett elmennem mikor a garázsba voltunk. Akkor is egy farkasüvöltés szakította félbe a találkánkat. És a magyarázat is az volt, hogy nem mondhatja el, mert ez nem csak az ő titka.
Akárhogy is néztem a farkasok és a hatalmas titok között szoros összefüggés van. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mi…
Jacob visszaült mellém az ágyra.
- Ne haragudj – simította meg a karom. Részemről egy pillanatig se haragudtam. Most minden gondolatomat elfoglalja, hogy mi az összefüggés, ami talán a titok nyitja lehet. Á hol van ilyenkor Bella? Ő amilyen okos egyből rájönne! Talán ha lenne egy kicsit több dolog, amiből kiindulhatnék…
- És mi lenne, ha nem is mondanád el a titkot? Csak… - kerestem a megfelelő szavakat. – Csak megpróbálnál rávezetni?
Ezen eltöprengett. Ha beleegyezik már csak az a kérdés veszem-e a lapot, és rájövök-e. Remélhetőleg igen.
- Hmm… ez működhet. De… - itt elhallgatott, a fejét lehajtotta.
- De? – követeltem a fojtatást.
- Félek, teljesen más lenne a véleményed rólam, ha ez kiderülne. Talán még félnél is.
Ahogy a szemembe nézett láttam rajta, hogy komolyan aggódik.
- Király! Még eggyel több tudnivaló. Félnék tőled – mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy bármi is legyen az, én soha nem fogok félni tőle. Főleg amíg ilyen kis cuki a pofija. Elmosolyodott ő is. Az aggodalom pedig egyre csak tűnt el az arcáról.
- Mi lenne, ha a mesélnél kicsit a legendáinkról? – Türelmesen és érdeklődve vártam, hogy folytassa. – Az öregek úgy tartják, a mi törzsünk a farkasoktól származik. A farkasgén öröklődik, és akik ezt hordozzák azok képesek átváltozni amikor csak akarnak.
- Szóval az őseitek kedvükre változhattak át farkassá, amikor csak akartak?
- Igen.
- És ez a gén öröklődik?
- Állítólag.
- Szóval a törzsetekbe vannak emberek… akik még most is képesek átváltozni ha úgy akarják?
Bólintott. Még mindig nem értek semmit. Mi köze Jacobnak ahhoz, hogy néhány ember át tud változni farkassá…?
És ekkor koppant valami hatalmas abba az üres fejembe. A szemem kikerekedett, ahogy egyre jobban állt össze a kép. Ez nem legenda! És Jacob hordozza a gént! A hatalmas farkas… Jacob volt…!