10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 10. fejezetet :) 

Remélem tetszeni fog nektek :)

Várom a véleményeteket komiban :)


(nem tudom miért tölti ki feketével, bocsi :/ )

10. fejezet

"A kényszerítő vágyak és késztetések cselekvésre ösztönöznek, s ezeket nehéz magunkban elnyomni"

Az óráknak vége, és fogalmam sincs, hogy fogok hazajutni. Alison elvitte a kocsit. Charlie-t nem hívhatom, biztos nagyon elfoglalt és nem akarom, hogy valami baj legyen az őrsön azért, mert mulaszt. A másik meg hogy nem is tudom mivel felhívni.

Az üvegablakon át bámultam kifelé. Nem akartam kilépni a szakadó esőbe, de még kevésbé akartam hazasétálni. Pedig úgy tűnik nincs más lehetőség. Vagy itt maradok és megvárom a holnapot vagy marad a séta. Egyik sem túl csábító…

Így hát álltam az ablakban és néztem, ahogyan az esőcseppek versenyt futva egymással, legördülnek az ablakon. A szívem mélyén reméltem, hogy legalább egy kicsit csillapodik az égszakadás, de tudtam, hogy erre az esély egy a millióhoz.

Ilyenkor lenne jó, ha millió barátom lenne. Most csak szólnék az egyiknek és már otthon is lennék. Vagy az se lenne rossz, ha saját kocsim lehetne. Ha csak annyival több pénzünk lenne, hogy még egy ennél is öregebbet vegyünk… Nem panaszkodnék, csak örülnék, hogy van. De sajnos nincs… És, ha lenne is feleslegben egy kevés azt az új ágyra költenénk, mivel így mindhármunknak pocsékak az éjszakái. Alison és én bárhogy próbáljuk, nem férünk meg egymástól. Charlie pedig már a börtönnel fenyeget minket minden este. Végülis csendháborításért bevihetne…

Az eső még jobban rákezdett, egy hatalmas villám és dörgés előjeleként.

Ezzel kilőttem a gyaloglást, mint opciót. Nem szeretném, ha egy villám sütne agyon. Sosem képzeltem még el a halálom, de ha megtettem volna biztosan nem így. És máshogy sem… Nem szeretném eltervezni a halálom. Sehogyan sem. Ha egyszer megtörténik, az legyen számomra meglepetés – bár utálom a maglepetéseket, de az még az én fura eszemmel is különös lenne ha szeretném a halálom.

- Alison! – szólt valaki mögülem, majd pár pillanat múlva egy kezet éreztem a vállamon. – Hol voltál? Oh – lepődött meg mikor megfordultam és rájött, hogy nem az vagyok, akinek hisz. – Bocs… azt hittem ő vagy.

- Tudom… sokan összekevernek minket – nyögtem ki. Ez a lány Alison barátnője volt. Neki már sikerült az első héten találnia egy jó barátnőt, akivel a szüneteket töltheti. Bevallom emiatt féltékeny voltam rá.

- Azért nem… mármint Alisont nem tudnám elképzelni ilyen kabátban – elhallgatott mikor rájött, hogy ez talán sértő lehet számomra.

Valóban az volt. Elszégyelltem magam. Soha nem hittem volna, hogy bárkinek baja lehet a kabátommal. Igaz, nem a legújabb divat és nem is a legnőiesebb, de kényelmes és meleg. Én pedig ezt tartottam szem előtt mikor kiválasztottam.

- Jajj nem úgy értem nagyon pofás kis darab és biztos nagyon kénylelmes is! – próbált javítani a helyzeten. Nem sok sikerrel. – Én most megyek – mutatott el a válla felett aztán már csak a hátát láttam.

Az ablaküveg tükörképében jobban szemügyre vettem a kabátom. Régi barna darab. Kicsit kopott is. Már évek óta hordom és eddig remekül bevált. Soha nem gondoltam még arra, hogy lehet valaki, aki annyira megnézi, hogy véleményt nyilvánítson róla. Sőt soha nem hittem, hogy valaki egyáltalán ránéz. De úgy tűnik tévedtem. Bármennyire is láthatatlan vagy, megnézik mi van rajtad. Lehet, hogy az egész suli ezen csámcsog? Hogy mennyire ronda a kabátom? Ebbe bele se akartam gondolni. Nem tett jót a kis önbizalmamnak, amit pár perce tiportak semmivé.

Edward Cullen:

A parkoló már majdnem teljesen kiürült, csak pár autó maradt ott, köztük az enyém is. A többiek nem nagyon örültek neki, hogy esőbe gyalog kell hazamenniük, de nem volt választásuk. Vámpírsebességgel se perc alatt otthon vannak. De miért is kellett nekik gyalog menni? Fogalmam sincs. Valamiért nem tudtam mozdulni ebből az erdőből. Amióta Alison Swan elment itt ragadtam és bámultam a bejárati ajtót. Néztem, ahogyan a diákok csengőszókor elárasztják a parkolót és beszállnak az autójukba. Végignéztem a kis dugót, ami abból keletkezett, hogy mindenki egyszerre akart kihajtani. Néha jókat lehet derülni az emberi türelmetlenségen. Viszont ami eddig fel sem tűnt, hogy a pillantásom folyton a bejárati ajtó felé irányult. Nem azért, hogy azt figyeljem Mike Newton mikor ér ki, hanem egy bizonyos személy érdekelt. Egész idáig ő járt a fejemben. Annyira lefoglalta a gondolataimat hogy Alison ócska kis fenyegetése is semminek tűnt. Pedig ilyenkor kellene cselekedni, mikor már kezd sejteni valamit. De most nem ment. Nem tudtam arra gondolni. És bár szégyen kimondani ezekben a pillanatokban a családom épsége sem foglalkoztatott. Annyival lerendeztem, hogy hét vámpír egy kamaszlány ellen, ami felettébb furcsa mivel általában hosszú elméleteket bonyolítok le a fejemben, majd megbeszéljük a családdal is. De most valahogy nem érdekel. Eltörpül amellett, ami beteríti az egész agyam.

Újra a bejárat felé pillantok, de ő még mindig nincs ott. Igazából miért is várom? Hogy megöljem? Megtenném? Fogalmam sincs. Talán csak nézném, ahogyan elsétál előttem, ki az iskola területéről. Vagy félrehívnám. Lenne bátorságom hozzá? Vagy még inkább önuralmam? Az elmúlt évek során tökélyre fejlesztettem az önkontrollt. Még azt is kibírtam, ha mellettem egy ember elvágta az ujját és egy kicsit vérzett. Persze jelentkeztek a vámpír tünetek, de bírtam. Carlisle büszke volt rám. Évtizedek óta nem ittam egyetlen csepp embervért sem. És erre jön ő és mindent felborít. Előhozza azt a szörnyeteg Edwardot, akit hosszú évek során sikerült csaknem teljesen elnyomnom. Már semmi hatalma nem volt… egészen idáig. Sokszor próbált már újra előtörni belőlem, de mindig megakadályoztam. Ilyen még nem történt velem mióta megfogadtam, hogy jó útra térek és leállok az embervérrel. De az az illat… ilyen még egy a világon nincs. Bármit megadnék érte, csakhogy érezzem, amint végigfolyik a torkomon, enyhítve ezzel az égést.

Elég! – parancsoltam az agyamnak és a testemnek. Semmit sem használt. Túl messzire mentek a gondolataim. A szám úszott a méregtől, a torkom lángolt és az egész testem megmerevedett. Alig bírtam ki hogy ne guggoljak le támadóállásba. Kényszerítettem tiltakozó testem a hátrálásra. Nem szabad őrültséget csinálnom!

Beljebb az erdőben már nem éreztem emberi illatot, csakis az ázott növényzetet és az illatos páfrányokat. Ez segített kitisztítani a gondolataim, és csillapítani a szörnyeteget. De mielőtt teljesen eltűnt volna még hagyott nekem egy üzenetet miszerint visszatér. És efelől szemernyi kétségem sem volt. Mikor újra a közelemben lesz ő, a szörnyeget is felszínre tör.

Ennek ellenére mégis késztetést éreztem arra, hogy odamenjek. Hogy megismerjem. De ez nem vérszomjas késztetés volt. Ez csak kíváncsiság. Az ő gondolatait sem hallom. Ebből eredve is beszélgetni akarok vele. Ki akarom deríteni, hogy miért. Alisont most jobb, ha kerülöm, így már csak ő marad, aki ellen tud állni a képességemnek.

Csend volt körülöttem. Csak az esőcseppeket hallottam, amint halkan landolnak a növényeken, majd a leveleken keresztül folytatják útjukat, míg el nem érik végső céljukat, a talajt. Ennek a csendnek nyugtatóan kellett volna hatnia rám, de ezzel szemben inkább feszültebb lettem tőle. Mi van, ha ez idő alatt, míg én itt bujkálok, ő hazamegy? Akkor holnapig nem is látom. Viszont ha elémegyek lehet, hogy én leszek az utolsó, aki látja. Egyik sem túl kecsegtető ajánlat. Az  lenne a legjobb, ha hazamennék és megbeszélném ezt az egészet Carlisle-val.

De nem akarok hazamenni. Látni akarom őt! Tudom, hogy nem szabadna, de muszáj látnom!

Szinte észre se vettem, de már megint az erdő szélén voltam, egy erős faágon és a bejárati ajtót figyeltem. Beleszívtam a levegőbe. Éreztem az emberek illatát, de ez most kicsit sem csábított. Az összes eltörpült az övé mellett – amit nem éreztem sehol. Ez azt jelenti, hogy még mindig bent van. Nem késtem el.

Igazából fogalmam sincs melyik lett volna jobb, ha már hazafelé tart, vagy ha bent marad. Talán jobb, ha marad. Ha kint lenne, mondjuk egy kihalt utcán, nem biztos, hogy tudnám magam türtőztetni.

És ott van! Tényleg ő az! Ott áll az ajtóban. De miért nem indul még haza? Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban! Ez annyira idegesítő!

Az ablakon legördülő esőcseppeket követi a szemével. De még mindig nem indul. Most hátrafordul. Jobban figyelek, hogy halljam, ha esetleg beszélne.

Roxy Baker volt mellette, és véletlenül leszólta Bella kabátját, mire ő lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Miért nem vágott vissza? Eltűrte, hogy megsértsék, pedig látszólag rosszul esett neki.

De nem lepődnék meg, ha holnap másik kabátba jönne. Mások ezt tennék.

Roxy elment, Bella pedig újra az ablakot tüntette ki figyelmével.

Az őrületbe kerget! Miért nem látok bele a fejébe?! Hogyan képes így elrejteni minden gondolatát?

A hangmasszába egy újabb hang csatlakozott, de sajnálatomra nem Belláé. Alice másodperceken belül ideér.

- Esme aggódik miattad –mondta, mikor felmászott a mellettem lévő ágra.

- Jól vagyok – vágtam oda.

Alice egy pillanatra megszeppent, de látta rajtam, hogy most nem vagyok a legjobb formámban.

- Edward ez nem normális! Egy faágról kukkolsz, egy lányt, akit meg akarsz ölni!

Igaza van. Ez már beteges, de akkor sem bírok leállni. Amíg itt van előttem addig nem. Amíg észrevétlenül tudom figyelni addig nem.

- A kulcsokat! – nyújtotta a kezét Alice.

Értetlenül néztem rá. Minek neki a kulcs?

Az elméjében megjelent egy emlék. Alison elviszi, a kocsit Bella pedig azon aggódik, hogy hogyan jut haza. Szememmel a parkolót pásztáztam keresve az öreg furgont, de nem találtam. Szóval ezért nem ment még haza. Nem volt mivel. Szó nélkül odaadtam a kulcsokat. Veszélyes lenne Bellának egyedül hazagyalogolnia. És most nem csak magamra gondolok…