7. fejezet

 Sziasztok! 

Kicsit késett a friss és ahhoz képest rövid is lett, de nem nagyon értem rá. Ráadásul valószínűleg tele van helyesírási hibákkal mert újra lett telepítve a laptopom és egyszerű Word-be írtam ahol nincs helyesírás ellenőrzés. 

Egyszóval ez a fejezet maga a katasztrófa, de a végére egész tűrhető lett :) 

Jó olvasást :)

Komikat légyszi ^^

7. fejezet

A gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahova akar.

Ez a mostani bioszóra különösen nehéz volt. Olyannyira koncentráltam, hogy még jegyzetelni is elfelejtettem. Márpedig az nekem fontos, hogy tudjak készülni.
Odakint az óráról ismerős arcokat kerestem, remélve, hogy kölcsönkapom a füzetüket. Egyedül Mike volt olyan, akit ismertem is és volt merszem hozzászólni.
- Hé Mike! - szólítottam le. - Ne haragudj de elkérhetném a bioszóra jegyzeteidet? Gyorsan lemásolom és már vissza is adom.
- Szívesen odaadnám ha lenne de... én nem nagyon szoktam jegyzetelni. - Hát ez remek! Senki mást nem ismerek bioszról! Most kitől kérjem el? Még mindig nem egészen értem és szükségem van valamire, hogy be tudjam magolni.
- Azért kösz - fintorogtam, majd kémlelni kezdtem a parkolót. 
És ekkor megláttam az egyetlen embert akivel a tanáron és Mike-on kívül valaha is beszéltem két szót bioszon. Ott állt a testvére mellett. Alice Cullen... Eszembejutott a tegnapi nap - akkor láttam őt először...


Két üres hely volt még az órán. A leghátsó padban egy enyhén szólva ápolatlan fiú mellett, vagy mellette. Nem volt nehéz eldöntenem hova üljek.
- Szia! Bocsi de leülhetek? - a hangom remegett. Zavarban voltam, hogy egy ilyen gyönyörű lány mellé ülhetek. Alacsony lánynak nézett ki (már amennyire meg tudtam állapítani így, hogy ült). A haja rövid, fekete mint az éj, és az égnek volt zselézve. Az arcát leginkább egy koboldéhoz hasonlíthattam volna. A szeme pedig csillogó arany színben pompázott.
Egy óvatos mosolyt intézett felém.
- Persze, nyugodtan. Egyébként Alice vagyok. - Kedves és barátságos lánynak tűnt. Elsőre szimpatikus lett számomra, ugyanakkor még mindig zavarban voltam. 
- Bella - nyögtem ki a nevem. Ahogy leültem megcsapta az orrom édes illata. Bármilyen parfümöt is használ, ennél finomabbat még életemben nem éreztem. Szinte kényeztette az orromat minden levegővétellel.
Erről eszembejutott még a régi sulimból egy sztori. Elhatároztam magamban, hogy többé nem leszek egyedül és ismerkedni fogok. Ezzel a lendülettel egy kellemes illatú lánytól akit nagyjából ismertem és reméltem, hogy ő is tudja ki vagyok megkérdeztem hogy milyen parfümöt használ. Aztán kicsit égő volt mikor kijelentette, hogy csak fürdik minden nap. Azóta mellőzöm ezt a kérdést ha lehet. Szerencsémre ő törte meg a csendet:
- Te még új vagy itt ugye?
 Zavartan bólogattam, amin elmosolyodott, én meg vörös lettem mint a rák. Vajon sikerül kinyögnöm legalább egy épkézláb mondatot? Vagy legalább egy szót?
- És... sikerült már beilleszkedned?
- Még, nem igazán. Ez az első napom, de egyébként sem barátkozom könnyedén, szóval lehet, hogy ez így is marad - elmosolyodtam saját szánalmamon. Magam is meglepődtem, hogy milyen őszintén elmondtam azt amit jobb lett volna magamban tartanom, de a szavak csak úgy jöttek maguktól.
- Majd csak menni fog. Kedves lánynak tűnsz - villantotta meg csillogó fehér fogsorát.

A mai nap - mivel kicsit késtem - nem sokat tudtunk beszélni, csupán egy "sziára" futotta és már kezdődött is az óra. Ezért is nem mertem odamenni. De szükségem van a jegyzetekre...
Gyerünk Bella bátorság! Azt mondta kedves vagy... akkor csak bír egy kicsit - győzködtem magam.

{Alice Cullen} 

- És egyáltalán semmit sem hallottál? - vontam össze a szemöldököm.
Edward épp a tegnap történteket mesélni. Otthon nem tudtunk beszélni, mivel az este vadászni voltam, de úgy tűnik lemaradtam valamiről. Azt mondja Alison Swannak nem hallja a gondolatait. Ez nekem kicsit furcsa, mivel az én képességem tökéletesen működik rajta. Mindjárt kiér Roxy Baker-rel a suliból, és elmennek a kocsijához, mert Alison az egyetlen tollát benne hagyta.
Edward a kijárat felé nézett és csakugyan megjelent a két lány. Edward erősen koncentrált, próbált belelátni a fejébe.
Az enyémbe pedig ezalatt megjelent egy újabb látomás. Bella azt fontolgatja, hogy idejön és elkéri a biosz jegyzeteimet. Majd egy újabb, miszerint inkább lehajtott fejjel visszakullog a suli épületébe. Ezek a döntések tíz másodpercenként váltakoztak.
- Még mindig semmi - Edward hangja csalódott volt, de vegyült benne kíváncsiság és egy csepp düh is. - Viszont a múltkor... egyetlen szót hallottam. Nem voltam biztos benne, hogy az ő volt de ahogy meghallottam a beszédhangját rájöttem, hogy csakis ő lehetett.
Ez kezdett egyre bonyolultabb lenni. Most akkor hallja vagy nem? Egyetlen szót? És a többi?
- Erre én is kíváncsi lennék - felet gondolataimra.
A fejemben újra Bella jelent meg. Erőt vett magán és már el is indult felém.
Neki hallod a gondolatait? - kérdeztem gondolatban.
- Nem tudom, még nem hallottam beszélni - suttogta, mert Bella közben egyre közelebb ért.  Ja, és vigyázz kicsit erős illata van - figyelmeztettem.
Pár méterre tőlünk még nagyot sóhajtott, s mikor kifújta egy "gyerünk"-öt lehetett kihallani. Hogy ne legyen feltűnő, hogy tudom mit tervez nem fordultam felé se én se Edward. Továbbra is egymást néztük és csak akkor fordultunk felé mikor megszólalt.

{Edward Cullen}

- Sziasztok - köszönt mikor ideért.
- Szia Bella - mosolygott rá Alice. - Bella ő itt Edward, Edward ő pedig Bella - mutatott be minket egymásnak.
Szia - köszönt és próbált egy barátságos mosolyt magára erőltetni.
Hirtelen egy kis szellő fújta felém a levegőt magával hozva az illatát. Ebben a pillanatban értettem meg mit értett Alice azalatt, hogy "erős illat". Amint megéreztem egy pillanat alatt ellepte az orrom. A torkom lángolni kezdett, a számban pedig már termelődött a méreg készen arra, hogy bármikor rávethessem magam és biztos vagyok benne, hogy a szemem legalább egy árnyalatot feketedett. Teljesen ledermedtem és nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy egy helyben tudjak állni, rezzenéstelen arccal. Az agyam már teljesen ellepte ez az édes, mámorító illat. A bennem lévő szörnyeteg tombolt, és bárhogy próbáltam, nem tudtam visszafogni. De miért is kellene visszafogni? Hisz nincsenek olyan sokan kint, Alice seperc alatt elintézné, míg én vele foglalkozok. Csak egy gyors mozdulat lenne. Rátapasztani ajkam a nyakában oly hevesen lüktető érre, és csak élvezni ahogyan édes vére csillapítja torkomban a tüzet. Egy kis hang még próbált visszafogni de hiába, a szörnyeteg eluralkodott felette. Egyetlen mozdulat és vége mindennek... Itt áll előttem, egy másodpercig se tartana... Vagy csak felkapni és elsuhanni vele az erdőbe. Az emberek észre se vennék. És ott csak ő és én lennénk. Ki tudnám élvezni vérének minden egyes édes finom meleg cseppjét...

Ui. Még nem biztos hogy ez fog történni csak tetszett ez a gif és illik ide :P

6. fejezet

Sziasztok!

Ez a feji kicsit rövid lett, de ez van. Hajnali fél 3 van és kezdek fáradni, szóval ennyi telik tőlem. 

Egyébként köszönöm a 7 komit :D Már azt hittem leragadunk a 4-nél :) (de persze örülök hogy nem így van) 

Jó olvasást! :D

6. fejezet

"Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség."

{Alison}

A matekóra unalmasabb volt, mint valaha. Már telefirkáltam a füzetem mindenféle hülyeséggel. A többség értelmetlen vonalakból és satírokból állt, de ki lehetett venni pár csillag, és peace jelet is, meg számokat és egy szívet is felfedeztem. Ez fura, nem szoktam szíveket rajzolgatni. Semmi okom sincs, hogy gagyi kis szívecskéket írogassak. Egyszerűen megoldottam a gondot – egy pacával több vagy kevesebb, már nem számít így addig satíroztam, míg a pozitív „cuki” kis szívecskéből vészjósló negatív fekete folt lett.

Mellettem Bella lázasan jegyzetelt. Elképesztő micsoda stréber tud lenni. Az viszont még rosszabb, hogy tőlem is elvárná. Persze engem a világon semmivel sem tudna rávenni, hogy magoljak.

A szív helyén keletkezett fekete foltot sötétítettem még tovább, de furcsamód minél sötétebb lett annál üresebbnek éreztem magam. Hiányzott a szív. Ez így túl… sötét volt nekem. Mintha ezzel kiöltem volna minden boldogságot a füzetből.

- Miss Swan! – A tanár hangjára automatikusan felkaptam a fejem, és ezzel nem voltam egyedül.

- Igen? – szóltunk egyszerre Bellával. Na igen, a testvériség átka; ugyanaz a vezetéknév.

A tanár kicsit elmosolyodott saját butaságán.

- Momentán Alisonra gondoltam. Maga figyel egyáltalán?

Persze hogy rám gondolt, ha lecseszni kell – puffogtam gondolatban.

- Figyelek tanár úr – erőltettem magamra egy mosolyt, de még a hülye is kihallotta a hangomból a szarkazmust.

- Nos, akkor mi a válasz az egyenletre? – nyaggatott tovább.

Jó észbevésni: Ha cinikus vagy egy tanárral, nem áll meg egy figyelmeztetésnél hanem a táblánál szivat.

- Még nem értem a végére – próbáltam kimenteni magam.

- Ez esetben itt a remek alkalom, hogy befejezze és gondolatmenetét megossza az osztállyal is.

Na persze, mintha tudnám, miről van szó. Most ezek függvények vagy algebra? A matekkönyvem ki se nyitottam mióta ide járok.

Ki kellett találnom valamit és kinyögtem az elsőt, ami eszembe jutott.

- Nem akarok felvágni. Hagyjuk kibontakozni a többieket is.

- Szerintem nem fognak neheztelni. – Én viszont már az első pillanattól kezdve neheztelek magára.

- Öhm… - Épp kezdtem volna egy csomó hülyeséget összehordani, mikor Bella egy hirtelen mozdulattal lelökte a cuccomat a padról egyenesen kettőnk közé.

- Nagyon sajnálom – mentegetőzött, és felszedte majd elém rakta.

- Szóval én úgy számoltam, hogy… - hunyorítva bámultam a táblát, de semmi olyat nem találtam, amit értettem volna.  – hogy… őőőő…

Egy figyelmeztető rúgást éreztem a bokámon. Fél szemmel Bellára pillantottam – akitől származott – ő pedig az előttem lévő cuccok felé bökött, amiket az előbb vett fel a földről.

Lenéztem és a firkás füzetem helyén egy másik füzet volt, ami szintén tele volt írva, csak számokkal. Ez Bella füzete! Benne a megoldással.

- Nem lehetne inkább, hogy megnézze a füzetem? – kérdeztem, tudván hogy Belláé száz százalékig hibátlan.

- Miért is ne. Mutassa – nyújtotta a kezét.

Felálltam a padból, kezemben a füzettel és elsétáltam oda, ahol jó régen nem jártam. A táblához a tanár mellé. A kezébe adtam, és hálát adtam annak, hogy spirálfüzeteket vettünk, így könnyedén kihajtottam és nem látszott Bella neve.

A tanár miközben vizsgálta mormogott pár „hmm”-t és hasonlókat.

- Hibátlan. El sem hiszem, de teljesen tökéletes! – ámuldozott, olyan volt mintha magát is győzködnie kellene, hogy ez valóban így van.

- Igyekeztem – mosolyogtam. Bár tudtam, hogy nem az én érdemem, de akkor is büszkeség töltött el, ami ellen nem tehettem.

Visszaültem a helyemre és örömmel néztem, ahogyan a tanár beírja a nem megérdemelt ötösömet. Charlie el sem fogja hinni! Az Általános óta nem volt ötösöm. Akkor is csak alsó tagozatba.

Bella kivette a kezemből a füzetét, és egy amolyan „elegem-van-már-hogy-mindíg-nekem-kell-kimentenem-téged” pillantást vetett felém. Nem törődtem vele, most örültem az ötösömnek. De amint újra elém került a saját fekete firkás füzetem, újra elszállt az öröm.

Egy összegyűrt papírlap landolt a padon, ami hátulról érkezett. Kíváncsian bámultam rá, majd hátrafordultam, hogy vajon kitől érkezett. Egy szőke hajú lány ült kettővel mögöttem a legutolsó padban egyedül, vigyorral az arcán.

Kicsomagoltam a lapot, amin csak annyi állt: „láttam”.

Elmosolyodtam és újra hátranéztem. Féloldalasan kinyújtottam rá a nyelvem. Válaszul nevetve rámkacsintott.

Visszafordultam a padba. Talán félnem kellene, hogy beárul, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon foglalkozik a tanárral. A laza ruháiról úgy tűnt olyasmi karakter lehet, mint én.

A csengőszó után felálltam és minden szó nélkül továbbmentem. Magam mögött még fél füllel elkaptam, ahogy Bella azt motyogja „szívesen”. Tudtam, hogy elfelejtek valamit! De már nem megyek vissza egy köszönömért.

- Hé! – szólt valaki. Nem voltam benne biztos, hogy nekem szól, de reflexből hátranéztem, ahogyan mások is. Végül kisült, hogy mégis nekem szól. A lány, akitől a levelet kaptam mellém lépett.

- Mázlid, hogy tesód rendes.

- Ő már csak ilyen. Ahol tud, segít.

- Ah – horkant fel. - De nem bírom az ilyeneket.

- Most gondolj bele, hogy egy szobában alszotok.

- Csak jobb lehet, mint az öcsém. Nyolc éves, de még mindig túrja az orrát. Kicsit guszta mikor épp reggeliznél.

Akaratom ellenére magam elé képzeltem, és megborzongtam.

- Te nyertél – ismertem el.

Elnevette magát, és elindultunk a folyosón kifelé, az udvarig, ahol leültünk. A betonjárda melletti, pontosan erre hivatott padokhoz asztalokkal, ahol pihenni, esetleg házit írni, beszélgetni lehetett. Felültünk az asztalra a padon pedig inkább a lábunkat pihentettük.

- Egyébként Roxy vagyok – mondta miután megvitattuk kinek rosszabb a testvére. Bárhogyan is próbáltam érvelni be kellet látnom, hogy az öccséhez képest Bella kész főnyeremény.

- Alison – mutatkoztam be én is.

Egész jófej csajnak tűnik. A stílusa is hasonló laza, mint az enyém. Nem szeret tanulni, sokat alszik, és benne van a bulikba. Sokkal jobban kijövök vele, mint azokkal a kis stréberekkel, akikkel tegnap voltunk.

- Milyen órád lesz? – kérdeztem.

- Ömm… asszem töri. Neked?

- Föci – feleltem majd hozzátettem – Edward Cullennel.

- Ah, mázlista! Olyan jóképű – harapott bele az alsó ajkába.

- Nekem is feltűnt már de… valahogy… nem tudom, olyan furcsa egy fazon.

Helyes pasi, de van benne valami, valami amiről fogalmam sincs hogy mi. Csak, mintha lenne valami vészjelzőm, ami egyből megszólal, ha a közelébe vagyok.

- Furcsa, nem furcsa. Tök mindegy. Jól néz ki. És ha itt lenne, most Steve azt mondaná: Vízszintesbe ez nem számít.

Elmosolyodtam, de aztán megint eszembejutott ez a fura érzés.

- Mennünk kellene, mindjárt csengőszó – állt fel. – Aztán ne fogd vissza magad Cullennel! – kacsintott rám, majd hátat fordított és ment az órájára.

Persze! Majd pont arra mászok rá, akitől kiráz a hideg. Azért ennyire vakmerő nem vagyok. De egy biztos: ez a beszélgetés sok mindent eldönt majd…

Felkaptam a táskám és indultam is, a kettes terembe. A tanár még nem volt bent, de akire most a legkíváncsibb voltam ott ült a helyén. Ledobtam a táskám a pad mellé, reméltem, hogy ezzel kicsit magamra vonom a figyelmét, de nem jössz össze. Meg sem rezzent, továbbra is a füzetét bámulta.

A fenébe! – káromkodtam magamban a kudarcomon. Erre mintha csak hallotta volna felkapta a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, fogva tartva a pillantásom. Próbáltam elszakadni, de nem ment. Úgy nézett mintha a próbálna átlátni rajtam, át a koponyámon, be egészen az agyamig. Hátborzongató volt.

- Szia – törte meg a csendet. Én még mindig a hatása alatt voltam, de nehezen kinyögtem egy „hali”-t.

- Nem ülsz le? – bökött a székem felé.

- D-de persze – dadogtam. Fel sem tudtam fogni! Olyan nyugodt és természetes volt mintha az előbb mi sem történt volna. Mintha nem játszott volna röntgengépet. Vagy talán ez csak számomra volt ennyire felkavaró?

- A nevem Edward Cullen. – A hangja nyugodt volt és selymes, mint egy könnyű melódia, melyet az ember szívesen hallgat meg többször is.

Ahogy újra belenéztem a szemébe meg sem tudtam mukkanni. Nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy szorosan behunyjam a szemem pár másodpercre és kiürítsem az agyam. Az sem érdekelt, hogy úgy nézhetek ki, mint ez idióta.

- Minden rendben? – kérdezte a bársonyos hang mellőlem. – Nem nézel ki valami jól.

Kinyitottam a szemem majd elmosolyodtam. Kezdtem olyan lenni, mint régen.

- Oh, ez kedves volt. – Végül is felvehetném úgy is, hogy ezzel a mondattal lecsúnyázott.

Elnevette magát.

- Nem úgy értettem. Nem úgy nézel ki, mint aki makkegészséges.

- Csak, egy kicsit fáj a fejem. De túlélem. Apám szerint kemény koponyám van – kopogtattam meg az említette testrészt.

- Valahogy sejtettem – jegyezte meg szinte csak magának.

Kezdtem egész jól lenni. Ha nem néztem rá „kikerültem a hatása alól” és minden rendben volt. De egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá újra és újra. Szinte vonzotta a tekintetem. Azok az arany szemek… mintha átláttak volna rajtam, és ettől a hideg kirázott, de valamiért mégis képtelen voltam nem rájuk nézni amikor csak tehettem.

- Jó reggelt diákok! – érkezett meg a tanár is, ezzel véget vetve ismerkedésünknek, és belekezdett az unalmas tananyag levezetésébe.

5. fejezet

Hát... no comment!

Majd ti eldöntitek milyen. :)

Jó olvasást :)

5. fejezet

"Őszintén szólva, inkább azért kritizáljanak, hogy dominálok, mintsem azért, hogy lassú vagyok"

{Bella} 

- Kész a házid? – kérdeztem Alisontól.

- Neked kész? – kérdezett vissza.

- Már egy ideje.

- Helyes akkor add ide, lemásolom és már az enyém is kész lesz.

- Hú de ötletes – forgattam meg a szemem és lementem a konyhába.

Charlie a nappaliban ült, épp egy baseball meccset nézett. Fél szemmel odasandítottam útban a konya felé, de a másik pillanatban már a padlót láttam közeledni. Reflexszerűen nyújtottam magam elé a kezem ezzel tompítva az esést.

Charlie meghallotta a puffanást és a nyögést, ahogyan próbáltam feltápászkodni.

- Bella jól vagy? – sietett a segítségemre. Végignéztem magamon. Voltam már rosszabbul is.

Kerestem, hogy miben botolhattam meg, és hamar rá is találtam. Egy táska vállpántjai tekeredtek a bokámra. Jobban megfigyelve láttam, hogy húgom táskája.

Charlie a karomnál fogva segített felállni.

- Megütötted magad? – aggodalmaskodott.

- Túlélem. De legalább tudom Alisonnak miért nincs kész a házija.

Elmosolyodott a bajsza alatt és visszament nézni a meccset.

Megnéztem a kaját. Még nem volt egészen kész, de már nem sok kellett. A mosogatóban volt pár piszkos pohár meg tányér, azokat elmostam és kicsit összedobtam a cuccokat.

- Bella? – szólt kintről Charlie, majd lépteket hallottam.

- Igen, Apu? – kérdeztem.

- Billyék nemsokára itt lesznek, addig nem tennéd kicsit rendbe a… - elhallgatott mikor beért a konyhába, látva hogy már kitakarítottam.

- Már megcsináltam – létem mellé.

- Kész csoda vagy – karolt át ügyetlenül fél kézzel.

- Igyekszem – mosolyogtam. – Ez azt jelenti, hogy én vagyok a kedvenc iker? – incselkedtem.

Elmosolyodott, de nem felelt. Inkább visszaült a harmadik gyerekéhez; a televízióhoz.

- Unatkozok! – jött le a lépcsőn, Alison. – Mit lehet csinálni ebbe az unalmas házba?

- Nahát. Neked eleged lett a semmittevésből? – gúnyolódtam, de még mielőtt visszavághatott volna kopogtattak az ajtón.

- Kinyitom! – rohant az ajtó felé.

{Alison}

Szinte feltéptem az ajtót, reméltem, hogy valaki érdekes jön.

Egy barna bőrű, hosszú hajú és kicsit öreg tolószékes ember állt a küszöbön, mögötte pedig egy magas, szintén barna, de egész jóképű fiú.

- Hali – túrtam bele a hajamba zavartan. Itt áll előttem egy helyes fiú, én meg egy lepukkant pólóba és macinaciba feszítek. Ez remek!

- Nahát, hogy te, hogy megnőttél! – ámuldozott az öreg.

Nahát, ki hitte volna, hogy tizenhárom év alatt nőni fogok? – ironizáltam.

- Maga is… egész jó színben van. – Ha eddig nem égett le a pofám, akkor most biztosan, de már késő, kimondtam. Jesszusom hiszen tolószékes hogy lehetek ilyen hülye?!

Nem jött rá reakció, de szerencsémre Charlie kimentett:

- Billy, Jacob! Örülök, hogy itt vagytok. Gyertek be, ne ácsorogjatok odakint.

Egy mozdulattal arrébb pördültem az útból, és eldöntöttem, hogy mostantól befogom. Bella arcán fancsali vigyor terült szét, amitől legszívesebben behúztam volna neki egyet…

Megvolt a jópofizás, a részvétnyilvánítás, a viszontlátás öröme és minden sekélyes dolog, ami csak lehetett. Fel akartam menni a szobámba, de nem lehetett ugyanis ez „illetlenség”. Egyetlen jó az volt, hogy nem egyedül szenvedtem. Úgy láttam Jacob sem élvezi különösebben ezt a kis jamboree-t.

- Öhm… - szóltam közbe, mikor épp egy régi horgász emléket idéztek fel. Minden szem rám szegeződött. – Jacob mi lenne, ha megmutatnád, hogyan működik ez a kocsi? – vetettem fel az ötletet.

- Persze, ezer örömmel – mosolygott rám, és elindultunk kifelé, csakhogy az ajtóban Charlie közbeszólt.

- Bella te nem mész?

- Úgyis én fogok vezetni – ellenkeztem. – Különben is Bella imádja a horgász-sztorikat. – Az említett szemei szikrákat szórtak felém, de nem izgatott különösebben.

- Nem a legújabb sportkocsi, de még működik – lépett mellé Jacob és megütögette a motorháztetőt.

- Meddig? Két napig? – csipkelődtem.

Egy kopott, fakóvörös furgon volt. Úgy kb. második világháborús darabnak nézett ki. Egyáltalán nem tetszett, és kicsit gáz is lesz ezzel mutatkoznom. Banyek, nem telne egy iskolabuszra?!

- Azért nem olyan rossz. Sokat bütyköltem és most… egész tűrhető. – Bárhogyan is próbálta jobb színben feltűntetni ez a kocsi egy vén tragacs.

- Ha belerúgok a lökhárítójába, leszakad?

- Fogd fel úgy, hogy legalább nincs a tetején sziréna.

- És ahogy elnézem motorháztető se lesz sokáig – kopogtattam meg. Úgy kongott mintha felnyögött volna.

- Mi lenne, ha nem csak a hibáit vennéd észre?

Nahát! Nem vagyok én olyan figyelmetlen. Bár ezt nem a kocsira értem. Abban semmit nem találtam, amit ne kellene lecserélni.

- Tudod én mit vettem észre? – kezdtem és közelebb léptem Jacoboz, szépen lassan, nyomatékosítva ezzel a szavaimat. – Túlságosan is jó színben akarod feltűntetni ezt a halom ócskavasat. Ebből én azt szűröm le, hogy nem szeretnéd, ha egyszer csak azt mondanánk: bocsi, de inkább maradunk a gyaloglásnál. – Mikor elé értem megálltam. – És vajon miért nem szeretnéd? – Hatásszünetet tartottam, majd kicsit felháborodottan folytattam. – Mert önző érdekek vezérelnek miszerint ránk sózod ezt a vackot, míg rád otthon vár egy olyan autó, ami nyolcvan fölé is tud gyorsulni. Igazam van?

Pár másodpercet várt. Kicsit meg volt szeppenve, de nem tudtam eldönteni, hogy a beszédemtől vagy a közelségemtől.

- Na jó, lebuktam. Nem tagadom, örülök, hogy végre megszabadulok ettől az… izétől. – Elmosolyodtunk a szóhasználatra. – Én jobbszeretem a motorokat. Van is egy csak ahhoz még kellene pár dolog.

Erre egyből felkaptam a fejem. Motor! A legutóbbi californiai barátommal mindig a tenger közelében motoroztunk. Annyira romantikus volt. És alapból mindig is vonzódtam a motorokhoz, csak vezetni nem tudtam.

- Te motorozol?

- Igen, de még nincs kész. Miért te is?

- Áh, én nem. Vagyis egyedül nem. Vagyis igen, csak nem szabadna. Mármint szeretnék, de nem lehet – magyarázkodtam össze vissza, próbáltam igazzá tenni a mondatot. – Mindig is akartam egy saját motort, de apa miatt nem lehet. Tudod rendőr volt és rengeteg ilyen balesetet látott már.  Nem szeretne, egyszer engem látni egy fára tekeredve.

Eszembejutott mennyit morgott mindig mikor egy motoros elszáguldott mellettünk. Szinte megtiltotta, hogy mi valaha is motorra üljünk Bellával.

Az utolsó fiúmat is szívből gyűlölte azért, mert motorozott. Persze hitegettem, hogy én nem ülök fel soha, de amiről nem tudott az nem fájt neki. Bellát pedig egy egyszerű fenyegetéssel elintéztem.

- Már nem sok kell hozzá, hogy kész legyen. És van egy haverom, aki olcsón eladna egy másikat. Ha akarod, azt megveheted, és szívesen tanítgatlak.

Nahát. Ez felért egy randirahívással? Végül is… miért ne?

- Rendben. És mikor kezdenénk? De figyelmeztetlek, nehéz eset vagyok!

- Valahogy megbirkózunk vele – mosolyodott el. – Mit szólnál a most hétvégéhez?

- Rendben. Azt hiszem ráérek – A mosolya még szélesebb lett mint eddig volt, én pedig majd’ elájultam tőle.






És a végre hagytam az első díjamat amit köszönök Nessie-nek :)

Küldöm minden kedves olvasómnak :)

4. fejezet

Hali!

Ez a fejezet meg a pocseknal  is 100x rosszabb, de ne haragudjatok. Most is epp Nemetorszagból irok. Nekem ez a nyaralas. Szoval nem sok idom volt irni es mikor odajutottam nem nagyon volt idom kidolgozni, amit szeretnek. Es mivel a laptopomat sikeresen otthon hagyatm, igy muszaj vagyok a kozos gepet hasznalni, ami elott nem ulhetek egesz nap. 

Szoval legyszi ertsetek meg, es ne hagarudjatok. En igyekeztem, de ennyit sikeult kihoznom belole. :( Azert remelem meg kapok komikat :) A legutobbihoz erkezetteket nagyon koszonom *-* 11 te jo eg! :) 

ui.: Hala a baratnomnek a fejibe vannak ekezetek ;)

Jo olvasast :)

4. fejezet

"Mindig azt mondom: 'Örültem a szerencsének!' - olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség."

- Imádni fogod ezt a sulit, remekek az órák és a tanárok is elég rendesek. Az ebédlő is itt lesz mindjárt, ott majd bemutatlak a többieknek is rendben?

Észre sem vettem hogy végre befejezte a beszédet, csak mikor már egy ideje bámult mintha válaszra várna. Fogalmam sem volt mire is kellene válaszolnom, de azért bólogattam.

- Remek! Gyere, erre van. Nincs olyan messze. Egyébként imádni fogod a többieket, lehet, hogy még nem lesznek ott, de majd jönnek. Általában együtt megyünk csak ma segítenem kellett… - És csak beszélt és beszélt.

Az egész eddigi napot egyedül bolyongva a termeket keresve töltöttem, és nem is volt olyan rossz, mígnem az ebéd előtti utolsó órámon, Állampolgári ismereteken az egyik diáknak – név szerint Eric-nek - volt mersze ahhoz, hogy megszólítson. Amióta kicsengettek egyfolytában csak beszél és beszél. Egy kicsit figyeltem, de aztán elvesztettem a fonalat és inkább hagytam az egészet. Egészen eddig a pillanatig meg sem kellett mukkannom, csak hallgatnom őt, ezért is ért hirtelen, hogy felelnem kellett volna. Azért remélem nem valami baromságra bólogattam.

A gyomrom egyszer csak megkordult, és erről eszembe jutott, hogy ideje lenne enni.

- Mond csak Eric, nem tudod, merre van az ebédlő? – kérdeztem.

- Pont az ebédlőbe tartunk. Tudod már mondtam. – Úgy nézett rám, mint egy hülyére, de azért mosolyt erőltetett magára, hogy ne legyen illetlen.

- Valóban! El is felejtettem – tettem úgy, mint akinek most ugrik be.

Kellemetlenül éreztem magam, és mint egy idióta. Lehet, hogy kicsit sokat beszél, de azért mégis kezdeményezett, és megpróbált megismerni. Én meg, mint egy bunkó nem is figyelek.

Úgy tűnt Eric-et nem zavarta tapintatlanságom, ugyanis továbbra is folytatta a fecsegést. Hiába próbáltam figyelni valahogy megint csak elvesztettem a fonalat, s azt fontolgattam vajon vesz-e levegőt.

Egy pillanatra megállt a szívem mikor hirtelen egy kezet éreztem a szám előtt, egy másikat pedig a vállamon, melyek hátrafelé húztak és meggátoltak a segítségkérésben. Elkezdtem kapálózni, mint egy idióta. Próbáltam szabadulni.

- Nyugi már te nem normális! Ki akarna elrabolni a suliban? – hallottam magam mögül Alison hangját. Hatalmas megkönnyebbülés hullám sörpört végig rajtam.

- Muszáj a hátam mögött settenkedned?! – háborodtam fel.

- Ki hitte volna, hogy így parázol? Egyébként vicces volt. De mindegy gyere kajoljunk.

- De én… - mutattam magam mögé, ahol Eric már majdnem eltűnt a folyosó végén. Úgy tűnt még mindig nem vette észre, hogy eltűntem. Viszont nagy tapintatlanság lenne csak úgy eltűnnöm, minden szó nélkül, miközben ő még mindig azt hiszi, ott sétálok mögötte.

- Nem úgy néz ki, mint aki nagyon hiányolna – mutatott rá.

- Végül is, majd találkozunk az ebédlőben… – gondolkodtam hangosan.

- Gyerünk már! – rángatta a karom türelmetlenül, épp az ellenkező irányba, mint Eric-kel mentünk. Reméltem, hogy tudja merre vezet, kicsit gáz lenne eltévedni. – Valahol itt láttam… - töprengett.

- Tudod te egyáltalán, hogy merre megyünk? – kérdeztem már a második kör után, amit ugyanazon a folyosón tettünk meg.

- Majd megtudom. Ó nézd, majd ők megmondják –mutatott maga elé egy csoportra. – Hé öö Jessica? – kiáltott utána, de úgy hangzott mintha csak tippelné a nevet.

A csoportból egy lány hátrafordult.

- És tényleg volt köztük egy Jessica – lepődött meg Alison.

- Nem is ismered?

- Asszem láttam már.

- Igen? – kérdezte Jessica, minket figyelve.

- Szia. Nem tudod, merre van az ebédlő? Újak vagyunk, és nem nagyon tudjuk, mit hol találunk. – Hihetetlen. Alison úgy beszélt mintha ezer éve ismernék egymást, nem pedig most találkoztak volna. Ez az, amire én sose lennék képes. Én mindig is szégyenlős voltam. Ha valakit a barátomnak tekintettem még attól sem mertem mindent megkérdezni.

- De, persze gyertek csak, mi is épp oda tartottunk – mosolygott a lány, és intett, hogy kövessük. – Egyébként ők itt, Mike, Angela, Ben, Tyler és Annie – mutatott rájuk sorban miközben a nevüket mondta, ők pedig intettek mikor rájuk került a sor.  

- Sziasztok – köszöntem.

- Ja, hali. – Húgom kevésbé illedelmes volt.

Az ebédlő nem volt valami nagy, de erre számíthattam volna, hisz az iskola sem döntött rekordokat. Viszont amilyen kicsi volt annyira meg is volt telve. Majdnem minden asztalnál ültek, kivéve egyet ahol valaki egyedül hajlott az aszta fölé.

Sodródtam a csoporttal Alison oldalán, egyenesen a magányos diák felé. Ahogy egyre közelebb értünk én annál vörösebb lettem és annál kellemetlenebbül éreztem magam. Az a magányos diák Eric volt. Ha én nem lógtam volna el, akkor most nem lenne egyedül. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fog letolni, amiért elszöktem, kicsit se lenne jó első nap egy balhé.

- Szevasz Eric! – vágta fejbe hátulról az egyik fiú a kis csoportunkból - azt hiszem Tyler a neve.

- Sziasztok – nézett fel. A szemében mintha megkönnyebbülést láttam volna.

Próbáltam magam meghúzni, ahogy csak tudtam.

- Bella, látom idetaláltál. – Ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. Már így is elég kellemetlenül éreztem magam és fogalmam sincs miért, de elkezdtem magyarázkodni.

- Ne haragudj Eric, hogy így eltűntem de Alisonnak kellett segítenem és elfelejtettem szólni neked… Tényleg sajnálom nem akartalak csak úgy faképnél hagyni – szavaltam egy szuszra.

- Bella nyugi. Nem haragszom – nevetett.

Ha eddig nem lettem volna elég vörös, akkor most azt kárpótoltam. Mindenki engem nézett, és valószínűleg a bagázs fele nem nézi ki belőlem, hogy ki van mind a négy kerekem.

Egy fiú lépett az asztalunkhoz – ha jól emlékszem Ben – és lerakott elénk két doboz pizzát.

- Jó étvágyat.

- Na végre kaja! – kapott érte Mike.

- Azért hagyj másnak is – szólt rá Jessica.

Én is elvettem egy szeletet, mert már majd kilyukadt a gyomrom.

- Elképesztő hogy mennyire hasonlítotok – jegyezte meg Ben, köztem és Alison között váltogatva pillantását. – Szinte semmi különbség nincs rajtatok.

- De egy van – szólalt meg Alison. – Nekem van egy fura szív alakú anyajegyem, a bordám alatt. És a stílusunk sem egyforma.

Alison mindig is büszke volt arra, hogy van valamije, ami nekem nincs. Utálta, hogy egyformák vagyunk ezért mindig azon volt, hogy egyedi lehessen. Az orvosok szerint ritka, hogy egy anyajegynek szabályos formája van, és ennek húgom még jobban örült. Így nem csak olyanja van, ami nekem nincs, hanem olyanja, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg.

- Biztos gyönyörű lehet az az anyajegy. Esetleg nincs kedved egyszer privátba megmutatni? – flörtölt vele Tyler.

- Nem hinném.

- Egy próbát megért – vont vállat a fiú. – De ha meggondolnád, magad csak szólj – kacsintott rá. Alison egy szemforgatással elintézte.

Alison Swan

Finom volt a pizza, már a második szeletet ettem, mikor beugrott a föci óra és az a helyes fiú.

- Hé ööö – hirtelen nem ugrott be mi is a neve a mellettem ülő lánynak.

- Angela – emlékeztetett mosolyogva.

- Jah tényleg – nevettem én is. – Mond csak, azok kik? – böktem az asztaluk felé, amit már eléggé szemügyre vettem.

- Oh, ők Cullenék. Eléggé maguknak valók. Nem nagyon beszélnek senkivel – magyarázta.

- Valóban? Hmm mesélj még – kértem.

Ő pedig készségesen elmesélt mindent, amit csak tudott. A többiek amint meghallották mi a téma rögtön belemagyaráztak.

Megtudtam, hogy mind örökbefogadottak és, hogy az apjuk a kórházban dolgozik. Erről egyből az jutott az eszembe, hogy Bella száz százalék, hogy találkozni fog a Dokival amilyen szerencsétlen.

Aztán azt is megtudtam, hogy nem ellenzik a „családom belüli kapcsolatot”. És azt is, hogy akivel én föcire járok az Edward Cullen. És, hogy nem is ő a legizmosabb a családban. A teremben úgy tűnt, mint egy izomkolosszus, most viszont két bátyja mellett – főleg Emmett mellett – úgy néz ki, mint valami nyurga kis fogpiszkáló.

Mást is meséltek még, de ennyi volt, ami érdekelt. Az agyam csak azt képes megjegyezni, ami érdekel, ezért rosszabbak a jegyeim, mint másoknak. Na meg azért, mert lusta vagyok tanulni, de ez mellékes…

Valahogy felkeltette a figyelmem ez a fura család. Holnap megszólítom Edwardot az tuti!