17. fejezet

Sziasztok! 
Bocsi hogy késtem de itt a feji :D 
Ez most kicsit izgibb mint szokott :) Mikulás ajándéka nektek :)
Remélem tetszeni fog ^^  És köszönöm a komikat az előző fejihez :)


Jó olvasást! 

17. fejezet

"Van valaki aki valahogy mindig rosszkor van rossz helyen - Én!"

Alison Swan:

Egy darabig még sétálgattunk Jacobbal a parton, kézen fogva. A csókot már nem erőltettük. Egyikünk sem hozta szóba, azóta mióta megzavartak. És ez talán nem is baj. Bár az tény, hogy nagyon, nagyon kedvelem Jake-t azért nem kéne elsietni a dolgot. Előbb jobban meg szeretném ismerni.

- Lassan sötétedik – állapította meg. - Hazaviszlek.

Bólintottam.

Egy pillanatig még gyönyörködtem a gyönyörű naplementében. A lemenő nap utolsó sugarai ragyogó pirosasra festették a tengert, és a felhőket. Mesébe illő látvány volt, amitől nehezen búcsúztam el.

Visszacammogtunk a motorhoz. Jake felállította, majd felült, és engem is felsegített maga mögé. Szorosan átkaroltam hátulról és izmos hátába fúrtam a fejem.

- Jól ülsz?

- Tökéletesen – duruzsoltam.  

Jacob teste megrándult, ahogyan berúgta a motort. Viszont mikor gázt adott volna, újra félbeszakította kettőnk együttlétét egy farkasüvöltés. Ezúttal viszont nem olyan volt, mint eddig. A múltkor inkább olyan figyelmeztető volt. Tekintélyt parancsoló. Most meg… mintha baj lenne. Akár egy sziréna, ami hatalmas veszélyt jelez. Az üvöltés félbeszakadt, de nem úgy mintha a farkas befejezte volna. Olyan volt mintha levadászták volna. A vége átment nyüszítésbe majd semmivé lett. Azután egy hangos morgás. A fák lombkoronájának hajladozásából meg lehetett ítélni merre lehet. Ijedtemre nem is messze tőlünk. Épp csak annyira, hogy a fák törzse között ne lássuk.

Jacob teste megmerevedett. Az arca szinte megfagyott. Feszülten figyelte az eseményeket. Mintha várta volna a következő vonyítást, amivel a farkas jelzi, jól van. A várt üvöltés azonban elmaradt. Helyette morgás, nyüszítés és vad dulakodás hangja hallatszott.

Nekem jól jött volna egy másik bugyi. Szó szerint annyira megijedtem, hogy félni is elfelejtettem. Ezzel szemben érdekelt, hogy mi folyik ott. Talán két farkas összeblhézott egy darab húson? Vagy megtámadtak valakit? El sem tudtam képzelni mi folyhat ott, de abban biztos voltam, hogy vér folyik.

Jake lepattant a motorról, olyan szélsebesen, hogy kis híján hátrazuhantam.

- Alison! – két keze közé fogta az arcom és mélyen figyelmeztetően a szemembe nézett. – Itt kell maradnod! Érted? Bármi történjék is nem mozdulhatsz innen! Értetted?

- Mi? – csak ennyit bírtam kinyögni. Itt akar hagyni? Hova megy? Pont most kéne gyorsan gázt adni és elhúzni amilyen gyorsan csak lehet! Normális ez?!

- Csak maradj! Kérlek! Megígéred?

Újabb fájdalmas üvöltés hallatszott, amit egy éles reccsenő hang kísért. Mindketten arrafelé néztünk. A fák lombkoronáján tisztán látszott, ahogyan kiválik egy jókora darab, majd eldől még pár ágat magával rántva.

- Maradj! – parancsolta. Meg sem várva a válaszomat bevetette megát az erdő sűrűjébe.

- Jake! – kiáltottam utána kétségbeesetten.

Amint eltűnt a fák között újabb üvöltés hallatszott. De ez nem ugyanaz volt, mint az előbb. Ez egy másik hang. Magam is meglepődtem, hogy meg tudom különböztetni a farkas hangokat, de esküdni mertem volna rá, hogy ez nem ugyanaz, mint ez előbb. A szemem, akár a villám cikázott a fák között, egy magas barna bőrű fiút keresve – feleslegesen. Jacob nem mutatkozott. A dulakodás hangjai egyre erősödtek a szívem pedig egyre hevesebben vert. El sem tudtam képzelni mi történhet ott Jake-kel. Vagy hogy egyáltalán miért ment oda…

Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el. Nem tudtam mit tegyek. Megígértem, hogy itt maradok. De mi lesz akkor, ha a farkasok közelebb jönnek? Megint ugyanaz, mint a múltkor. Valósággal kiszolgáltat nekik.

Gondolataimat egy kiáltás szakította félbe, és ezzel együtt a szívemet is. Ezt a hangot tisztán felismertem.

Mit sem törődve az ígéretemmel vagy a veszéllyel bevetettem magam az erdőbe egyenesen a farkasok közé. Ez az előbbi kiáltás még sokkal fájdalmasabb volt, mint az korábbi farkasé. Ez egy ember volt. Méghozzá Jacob. Egyik felem örült, hogy legalább életben van, viszont a másik majd belehalt, hogy így kell hallania.    

A fák ágai belecsapódtak az arcomba és párszor meg is botlottam, a nagy rohanásban. Nem törődtem semmivel. Valami hajtott előre. Tudni akartam mi folyik ott! Mi ez a nagy tülekedés, és hogy Jacob hova tűnt. Hogy mi történt vele. Lehet, hogy bajban van. Megsérült. Vagy a farkasok már darabjaira tépték. És én? Mit tudnék tenni? Talán desszertnek jó leszek. Vagy ha mázlim van már jóllaktak és engem békén hagynak. De bármi is történjék, odamegyek!

A hangok és nyüszítések egyre közelebbről jöttek, innen tudtam, hogy jó felé megyek. A fák eltűntek előlem, és egy apró réten találtam magam. Valamikor gyönyörű lehetett, de most a zöldellő füvet nagy földkupacok és csúszásnyomok tarkították. A körülötte lévő fáknak hiányos volt a törzsük, az ágaikról nem is beszélve. A rétet egy óriási fatörzs felezte meg. Nyilván az, aminek a kidőlését még a partról is láttam. De amitől földbegyökerezett a lábam és pár másodpercre leállt a szívem, az a fa körül volt. Hirtelen nem is tudtam eldönteni mit látok. Úgy néztek ki, mint a farkasok. Ugyanúgy vicsorogtak és morogtak ugyanúgy néztek ki de… az képtelenség, hogy egy farkas ekkorára megnőjön! Hiszen ezek… nagyobbak, mint egy ló! Igaz hogy nem nézek sok természetfilmet, de abban biztos vagyok, hogy ekkorára nem nőhetnek! Lehet, hogy mutánsok vagy… nem tudom, de nem lehetnek farkasok!

Az egyik koromfekete volt a másik pedig vörösesbarna. És csak ekkor vettem észre, hogy nem csak hárman vagyunk. Egy ember is volt ott. Legalábbis azt hittem ember. Egészen addig, míg fel nem kapta a fekete „farkast” és át nem dobta a rét túloldalára.  Ennyi furcsa dolgot még életemben nem láttam.

A vörösesbarna farkas észrevett engem. Nem tudtam eldönteni mit látok a szemeiben. Ijedtség, düh, meglepődöttség? Azt hiszem mindhárom.

Az „ember” követte a tekintetét. Sötétvörös szeme megcsillant, és felém rontott. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig láttam. A vöröses farkas gyorsan reagált és mielőtt elkapott volna az ember kb. fél méterrel előttem félrelökte. A közelségétől és a hirtelen szellőből, amit magával hozott hátraestem, de nem volt erőm elszaladni. Ahhoz túlságosan sokkoltak az események. Az ember a rét másik oldalán landolt, messze tőlem. A fekete farkasról már majdnem el is feledkeztem, mikor kiugrott a fák közül és olyat tett, amitől sok álmatlan éjszakám lesz. Az ember reagálni sem tudott olyan hirtelen jött, és egyetlen gyors fogmozdulattal letépte az ember fejét. A vöröses farkas ment segíteni neki, és ha a feje nem lett volna elég, még a végtagjait is különválasztották a testétől és jó messze egymástól eldobálták, a négy égtáj felé. A fekete farkas csak ekkor vett észre engem. A fogai még feljebb csúsztak az álkapcsáról és rám vicsorgott. A szemeiben égett a tűz, és támadóállásba guggolt velem szemben.

Tudtam, hogy itt lesz a végem. Nagyot nyeltem és próbáltam beletörődni a sorsomba. Ha tudnék, sem lenne időm elfutni. Talán ezek életem utolsó gondolatai. Vajon mi lesz velem? Megtalálják a holttestemet? Megyek Jacob után? Ami őt illeti teljesen biztos voltam benne, hogy ezt nem élhette túl. Kellene egy utolsó mondat, csak a drámai hatás kedvéért. De nem jut eszembe semmi. A legutolsó hangos szavam az volt, hogy „Jake”. Ha most nem szólalok meg, akkor ez marad az utolsó szavam. Nem is rossz…

A vöröses farkas rámordult a feketére, ezzel kizökkenve azt. A fekete dühösen arrébb lökte a vörösest hatalmas fejével. A vörös azonban nem hagyta magát. Belekapott a másik nyakába. A fekete fülsüketítően morgott, amit a vörös viszonzott. Úgy tűnt mintha veszekednének. Néha egymás felé kaptak, de egyik se harapta meg a másikat.

A rét körül megrezzentek a fák és még vagy öt hatalmas farkas lépett ki az árnyékukból, a két vitázó közé.

Az én gyenge elmém eddig bírta. Most végleg feladta a szolgálatot. Ez nap túl sok volt. A szemem lecsukódott és éreztem, ahogyan a fejem koppan a nedves fűben…

Bella Swan

Későre járt már és Alsonnak hűlt helye. Charlie még nem ért haza, de bármelyik pillanatban megjöhet. Hogy fogom elmondani, hogy elhagytam a húgomat?!

A biztonság kedvéért a kedvencét fűztem: Hagymás- tejfölös húst Swan nagyi receptje alapján. Tele hassal jobban fogadja a rossz híreket, és talán elnézőbb lesz az éjjel betoppanó Alisonnal is.

Régebben sokszor előfordult, hogy Alison nem jött haza csak késő este vagy esetleg hajnalban, de az más volt. Akkor eléggé rossz társaságba keveredett. Drogoztak, ittak, buliztak. Apa semmit sem tehetett. Alison azzal fenyegetőzött, hogyha tiltani meri, akkor haza se fog jönni többet. Apa tudta, hogy nem Alison lenne az egyetlen, aki elszökött otthonról abban a bandában, így inkább hallgatott. Nem akarta elveszíteni a lányát.

A konyhaablakból láttam Charlie autójának fényszóróit. Kimentem a nappaliba hogy fogadjam őt.

- Szia Bells – köszönt mikor meglátott.

- Szia apu, milyen napod volt?

- Egész jó, nyugis. Most nem volt semmi balhé. – Beleszimatolt a levegőbe. – Hmm csak nem a nagyi receptje?

- De igen. Csak neked – mosolyogtam és betessékeltem a konyhába.

Ledobta magát a kis konyhaszékre, én meg kiszedtem neki egy tányérral a főztömből.

Úgy tűnik, eddig működik a terv. Szóba se hozta Alisont.

- Istenien néz ki – dicsérte mikor letettem elé az asztalra.

Szedtem egy adagot magamnak is és leültem vele szemben.

- Képzeld új lakók jöttek a városba. Johns-ék. Van egy veletek egy idős lányuk – újságolta.

A velünk egyidős lányból eszébe jutott, hogy neki ikerlányai vannak…

- Hol a húgod? Nem jön le enni? – ráncolta a homlokát.

Megdermedtem a tányérom fölött, és elkezdtem a villával piszkálni a húsomat.

- Ugye nem bandázik megint? – A kezéből kiesett villától megcsörrent a tányér. Nem is kellett látnom az arcát a hangjából kicsengett az aggodalom.

- Nem – nyugtattam meg. – Jó helyen van. – Gondolom… Remélem…

- Hol?!

- Azt… nem tudom. Talán a parton. – Ekkor jöttem rá, hogy jobban ki kellett volna faggatnom mielőtt elengedtem.

- A parton? Kivel?

Vajon ezt elmondhatom? Azt tiltotta meg, hogy a motorokról szóljak. Azt egy szóval sem mondta, hogy Jacob is titok. De akkor miért érzem magam spiclinek? 

- Jacob Blackkel.

- Jacobbal? De hát Billyéktől jövök! Azt mondta délután óta nem tud semmit Jake-ről!

- Én se tudok többet! – mentegetőztem. Charlie eléggé felbosszantotta magát. – Apa! Nyugodj meg! Alison jó helyen van! Hiszen ismered Blackéket már ezer éve! Biztos vagyok benne, hogy amint hazaérnek Billy azonnal hazaküldi Alisont.   

- Remélem is – morogta a bajsza alatt.

16. fejezet

Sziasztok!

Végre itt a 16. fejezet :) 

Bee kedvéért egy kicsit hosszabb lett :)

Komikat lécci ^^

Jó olvasást!

16. fejezet

„Ha csak egy percig is boldog vagy ne félj, valaki úgyis keresztbetesz."

Alison Swan:

La push partján sétáltunk. Mellettünk ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott, sötétszürkén hullámzott a felhők alatt. A lábunk alatt színes kavicsok csikorogtak. Szokás szerint a nap a sűrű felhők mögé rejtőzött, de szerencsére nem esett. A tengert kisebb nagyobb sziklák szegélyezték. Körülöttünk különböző méretű uszadékfák voltak. Némelyik a vízen himbálózott és volt, amit már a hullámok partra vetettek. Az óceánnal szemben sűrű erdő zöldellett, a fák lombkoronájából időnként madarak szálltak fel. Csend volt. Mást nem lehetett hallani csak a hullámok békés ringatózását és a sirályok kiáltását.

- Gyönyörű ez a hely – szólaltam meg a hosszú hallgatás után.

- Szeretek itt lenni.

Kiskorunkban párszor voltunk itt, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá.

Jacob megfogta a kezem és egy szikla tövében lévő fához terelt. A fa nem volt kidőlve az egyik nagy ága mégis a földet súrolta, ülőhegyet kínálva nekünk.

Ez az álomba illő táj majdnem el is terelte a figyelmem arról, miért jöttünk ide.

- Szóval… Mit akartál? – próbáltam morcosnak tűnni, hogy tudja, igenis haragszom rá.

- Csak bocsánatot kérni. Tényleg eléggé bunkó voltam.

- Ennyi? Legalább próbáld meg kimagyarázni magad – javasoltam.

Az arcán egy fintor futott át. Majd elkomorult. Türelmesen vártam. Ahhoz kétség sem fér, hogy bunkón viselkedett, és reméltem, hogy jó oka volt rá.

- Beismertem, hogy egy idióta vagyok. Minek ezt túlmagyarázni?

Felhorkantam.

- Nem kell túlmagyarázni. Csak kíváncsi lennék mi okod volt rá. Ennyit megérdemlek nem?

Megvakargatta rövid fekete haját.

- Megérdemelnéd persze csak… - habozott, kereste a megfelelő szavakat. – Nem mondhatom el.

- Talán titok?

- Olyasmi. Csakhogy ez a titok nem csak az enyém.

- Nem mondom el senkinek – ígértem.

- Alison! – közelebb húzódott hozzám és két forró keze közé fogta az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett. – Értsd meg, hogy nem lehet. Ez nem csak az én titkom.

- Akkor kié? Mond el a tiedet, a többieké nem érdekel – alkudoztam. Utáltam ha tudtam, hogy van valami, amiről nem tudtam.

Láttam rajta, hogy kezdi beadni a derekát. El akarta mondani. Nem akarta titkolni. De akkor miért nem mondja?!

A kezem az arcomon lévő kezére tettem.

- Bízhatsz bennem – suttogtam.

Azt reméltem így elmondja, de arcvonásai nem változtak. Ráncolt homlokát az enyémhez érintette.

- Nem tehetem! – ellenkezett. Elhúzta a fejét, a kezét is elvette az arcomról én azonban nem akartam elengedni. A kezét továbbra is fogtam és nem engedtem.

Jake felült a fa egyik vastagabb ágára. A kezét nem vette ki az enyémből.

Tanácstalanul sóhajtottam, közben a kavicsokat néztem. Mardosott a kíváncsiság, de úgy láttam nem szedhetem ki belőle, és nem is akartam túl erőszakos lenni.

A pillantásom a fekete motorra tévedt amit Jake egy fának döntve hagyott.

- Kész vannak a motorok?

- Igen. Napokon át dolgoztam rajtuk, hogy minél előbb kész legyenek.

- Klassz. Akkor valamikor bejárathatnánk őket – javasoltam.

- Az még ráér. – Leugrott az ágról, egyenesen előttem landolt. - Most inkább sétáljunk. Olyan szép idő van.

Valóban, kellemes időnk volt, és mintegy varázsszóra a nap is kibújt a felhők takarásából. A monoton sötétségbe belehasított a fény, olyan hirtelen, hogy bántotta a szemem. A szürke óceán most gyönyörű kék színre váltott, bár csak hunyorogva tudtam ránézni ugyanis a víz felszínéről olyan erősen csillant meg a fény, akár egy hatalmas reflektor. A kavicsok színei is sokkal élénkebbek lettek.

Felálltam a fáról és az óceán felé fordultam. Elképedve néztem, hogyan jár táncot a napfény a hullámos felszínén. Már a szemem is alkalmazkodott az erős fényhez, így még jobban szemügyre vehettem. A víz fölött egyre több sirály gyülekezett a zsákmányát fürkészve.

A kezem körül egy másikat éreztem. Jacob forró ujjai összefonódtak az enyéimmel. Meleg borzongás futott végig a gerincemen. Felnéztem Jacobra. Ő is épp engem nézett. A testünkkel is egymás felé fordultunk, és Jake megfogta a másik kezem is.

- Örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta.

- Örülök, hogy elhoztál ide.

Mindketten elmosolyodtunk. Az arcunk egyre közelebb ért egymáshoz. A szemem szépen lassan lehunytam. Az orrunk hegye súrolta egymást, az ajkunk alig pár milliméterre volt egymásétól, már szinte súrolták egymást és…

- Jake?!

Mintha villám csapott volna közénk úgy ugrottunk szét.

- Hát ez remek – morgott Jacob.

A távolban két barna bőrű rövid hajú izmos, magas fiú közeledett. 

- Csak nem megzavartunk valamit? – kérdezte az egyik kaján vigyorral a képén majd oldalba bökte a másikat.

- Jake becsajozott, Jake becsajozott… - énekelték egyszerre, mint két óvodás.

- Kuss már, barmok! – förmedt rájuk Jacob.

- Igaz! Hogyan viselkedünk mi a hölgy előtt? – tettetett meglepődöttséget az egyik. – Oda az esélyünk, hogy talán mi is kapjunk egy csókicácskát!

Már csak azzal is felhúztak, hogy félbeszakadt az el nem kezdett csókunk, és még ez a majomkodás is…

- Ahhoz azért ki is kell nézni valahogy – vágtam oda.

- Úúúúh haver ez off! – bokszolt a vállába a másik.

Jacob nem szólt csak egy hatalmas terült szét az arcán. Nem tudtam, hogy annak örül-e hogy ezek szerint őt jóképűnek tartom, vagy annah, hogy beszóltam a haverjának. Talán mindkettő…

- Ohh nem vagyok az eseted…? Pedig világbajnok csókmester vagyok – ütött büszkén a mellkasára a sértett. – Ugye Embry?

A srác a nyakába ugrott, mire az Embry nevű undorodva próbált szabadulni.

- Fúj, ember tűnj innen! – förmedt rá Embry, majd menekülni kezdett.

- Hová mész szerelmem?! – Azzal a másik is utána futott.

Jacobbal röhögve néztük, ahogyan egyre távolodnak. Félúton a csókkirály még egyszer utolérte áldozatát és rávetette magát. Mindketten a földre estek, majd Embry feltápászkodott és befutott az erdőbe, amit egy éles szakító hang követett. De amikor a másik is utána ment még furcsábbat vettem észre. Újra hallottam a szakadó hangot, majd az egyik nagy bokor mögött egy… nem az nem lehet! Egy farok volt! Mint egy farkasnak!

- Idióták! – motyogta Jake. – Ne is figyelj rájuk.

Jelenleg nem tudtam nem rájuk figyelni. És ha a farkas elkapta őket? Nem… akkor hallottam volna kiáltást. De mégis hogyan…? Egy farkas! Ilyen közel?!

- Sétálunk? – fogta meg újra a kezem Jacob. Ez kizökkentett hirtelen pánikomból. Felnéztem rá, de teljes nyugodtságot láttam az arcán. Ettől én is lehiggadtam. Biztosan csak képzelődtem… vagy egy fadarab volt.

- Sétáljunk – ült ki az arcomra egy ideges mosoly.  

Benne legyen a következő fejiben? :)

Sziasztok! 


Nos nem is tudom miért írom ki ezt a bejegyzést hiszen nyilvánvalóan egy emberen kívül senki sem olvassa a blogot. Egyetlen egy komit kaptam a legutóbbi (15.) fejezethez. :(


Mégis úgy gondoltam döntsetek ti a következő fejezethez. A kérdés a következő: Legyen csók? 
Hogy kik között az egyenlőre titok. Kommentbe írjátok le hogy legyen-e vagy ne (részemről mindkét lehetőséget meg tudnám oldani úgyhogy ez a ti döntésetek). És ha esetleg van valami amit még szívesen olvasnátok, esetleg van egy remek fordulatos ötletetek írjátok le azt is nyugodtan vagy küldjetek egy e-mailt. A cím nem változott maradt a sunny.blog@gmail.hu 


És még valami! Komihatárt nem fogok bevezetni mivel azt utálom, DE azért nem bánnám ha nem egy kicsit megerőltetnétek magatokat. Elég egy annyi hogy "jó" vagy "rossz" de legalább pár sort írjatok hogy ezzel én is fejlődhessek. Tudom mostanában sok volt a szünet de igyekszem pótolgatni, és örülnék ha látnám hogy megéri törni magam. 
Na ez most biztos egy tipikus "írói hisztinek" jött le de nem annak szántam. Csupán szeretném ha értékelnétek a munkámat. :/

                                                                                            Selly

15. fejezet

Sziasztok! 

Végre volt időm a frissre! :D

Nem lett a legeseménydúsabb de ígérem hamarosan jönnek az izgalmak is :) 

Örülnék pár kritikának ;)

Jó olvasást! :)

"Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. Előbb utóbb szembe kell nézni velük."

Alice Cullen:

Nem tudtam Bellára figyelni. Lehet, hogy modortalanság és talán meg is bántom vele, de nem tehetek róla. A fejem szétszakad. Minden erőmet arra fordítottam, hogy Edwardot láthassam. A látomások homályosak voltak, és bárhogy próbáltam nem bírtam élesíteni.

- Miss Cullen! – Tompán hallottam a tanár hangját. – Hahó!

Felemeltem a fejem. Minden szempár rám szegeződött. Úgy tűnik kicsit elbambulhattam.

- Örülök, hogy megtisztel végre a figyelmével – gúnyolódott a tanár.

- Elnézést tanár úr – néztem fel.

A tanár dühös arcvonásai átváltoztak aggódóvá, amit egy látomás követett. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban és el akart küldeni az iskolaorvoshoz.

Talán nem ártott volna. Nyugalomra van szükségem.

- Jól érzed magad? – jött a várt kérdés.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem, és próbáltam a hangom is gyengíteni.

- Bella, kísérd le légy szíves Alice-t a nővérhez.

Bella? Nem, nem kell kíséret! Én most egyenesen haza akarok menni, és ha kíséretem van semmi esélyem ellógni. Egy ésszerű tervhez most nem volt erőm, így inkább úgy döntöttem a legjobb az egyenes út.

- Nem szükséges Tanár úr, szerintem hazamegyek. Otthon majd megvizsgálnak – céloztam orvos apámra.

- Rendben, menj csak.

- Köszönöm.

Gyorsan összekapkodtam a könyveimet, belegyűrtem a táskámba és amint kiértem a teremből egy szempillantás alatt a kocsimban találtam magam. Az úton úgy vezettem akár egy őrült. Minél előbb otthon szerettem volna lenni. Csendben és nyugalomban. Bár lehet, jobban járnék, ha megállnék és megcéloznám az erdőt. Otthon úgyis minden percben Esme zaklatna, hogy láttam-e Edwardot. Szegénykém… Majd’ belehal Edward elvesztésébe. Magam részéről kezd dühíteni! Legalább egy levelet írhatna vagy hozhatna valami tiszta döntést! Lehetne egy kicsit nagyobb tekintettel a családjára!

Egyre közelebb értem a házhoz. Az otthon lévők már hallhatták az autómat. És ahogy a felhajtóra értem beigazolódott a sejtésem.

- Alice! Láttad őt? Hazajön? – Fogadott Esme reményteli izgatottságal.

- Nem, egyelőre semmi.

- Akkor mi a baj lányom? Hamar hazajöttél.

- Csak… időre van szükségem – sóhajtottam lehajtott fejjel. – És csendre – tettem hozzá nyomatékosabban.

- Persze, menj csak fel a szobádba. Igyekszünk úgy tenni mintha nem is léteznénk.

Bólintottam és emberi gyorsasággal felszökelltem a lépcsőn. Csak Carlisle és Esme volt otthon. Carlisle hallhatta a lenti kérésemet, mert az utolsó zaj a bejárat ajtó csapódása volt. Esme még a magassarkúját is levette. Mindketten úgy mozogtak a házban, mint a szellemek – amiért én roppant hálás voltam.

Leültem az ablakom párkányára, összegömbölyödtem, fejemet a térdemre hajtottam és csak bámultam kifelé. Kezemben ott volt Edward egyik inge. Carlisle szerint, ha van nálam valami, ami az övé akkor talán könnyebben megtalálnom. Mintha ez ilyen könnyen menne. Ha nem hoz semmilyen döntést esélyem sincs arra, hogy megtaláljam, bárhogy próbálkozok. Ezért kell nagyon figyelnem. Ha csak egy apró kis döntés is kipattan a fejéből, azt észre kell vennem!

Szippantottam egy mélyet az ingből és figyeltem. Próbáltam a sok homályos masszából, ami a fejemben kavargott egy képet kirajzolni – nem sok sikerrel. Edwardot csak az ösztönei hajtják, semmi több. Csak teltek a percek… talán az órák is, de semmi. Egyszerűen képtelen vagyok kitisztítani a fejemben lévő képeket. Aztán egyszer csak…

- Carisle! – sikítottam ösztönösen. Apám a pillanat tört része alatt mellettem termett. Nem akart megzavarni, de hogy tudassa velem jelenlétét kezét a vállamra tette.

- Egyedül van… - kommentáltam a látomásom. – Havat látok, és… hegyeket. Edward keresztülfut a hegyeken...  Mintha menekülne valami elől, de nem látok semmi veszélyt… Egyre gyorsabb… Ugrik… Leugrik a szikláról... – Magam mellett hallom, ahogy Esme visszafolytja a lélegzetét és talán egy sikítást próbál elnyomni. Carlisle keze megrezzen a vállamon. – Egy szakadékban landol… A lába kifordult… - Én is megrezzenek, ahogyan látom magam előtt bátyám gyötrődő arcát és kifacsarodott lábát. – Visszateszi a csontot a helyére…  És fut tovább… - A szenvedést, ami az arcán volt inkább nem említettem. Nem akartam ennél is nagyobb fájdalmat okozni szüleinknek.

A látomás eltűnt. Felnéztem a többiekre. Az arcukon aggodalom tükröződött. Carlisle Esme mellé lépett és nyugtatóan átkarolta a vállát.

- Vajon hol járhat? – tűnődött Carlisle. – Rengeteg sziklás hegység van a földön…

- Fogalmam sincs – sóhajtottam.

Alison Swan:

Kicsöngettek az utolsó óráról is. Arnold Peters nagy örömére. Még most sem sikerült lesöpörnie azt a sok papírgalacsint, amit a nyakába dobáltam. De egyszer minden jónak vége szakad. Felkaptam a táskám és a terem előtt vártam Roxyt.

- Kikészítetted Arnoldot? – kérdezte.

- A padja alatt kész galacsin hegy van. És mi van Lisával?

Nem is kellett felelnie. Lisa épp ellenkező irányba ment, mint mi. Ha szemmel ölni lehetne Roxy már nem élne. El sem tudtam képzelni mit csinálhatott vele, amivel ennyire feldühítette.

- Figyeld a hátát – ragadta meg a karom és megfordított. Mindketten gonosz nevetésben törtünk ki – és nem csak mi, mindenki, aki mellett elment. Lisa hátára egy papír volt ragasztva, amin nagy betűkkel ez állt: Szűzen fogok meghalni.

Ezt nem volt nehéz elképzelni tekintve ahogy ez a lány kinéz. A fogai aprócskák és ezért ki se látszanak a fogszabályzója alól. A haja bongyor és bozontos. A ruháit a nagyanyjától örökölte. Pattanásos a feje, amiket szépen kiemel az óriási négyzet alakú szemüvege. Ráadásul mindig begörnyedve jár. Szegényt kezdem sajnálni. Roxy százszor rosszabb, mint én. Az ő tréfái… a lényeg hogy Lisa összetenné a két kezét, ha Arnold helyébe léphetne.

- Akkora egy dög vagy!

- Kösz a bókot… De tudom – nevetett gonoszan. – Na, húzzunk haza.

A parkolóban nyüzsögtek a diákok. Alig találtam meg az én autómat. Bella már bent ült, engem várt.

- Akkor holnap – köszöntem el, de Roxy visszarántott. – Mi bajod van?

- Húú de szexi – bámult előre. – És az a motor…

- Ki…?

Nem hittem a szememnek. Egy hét telt el a vitánk óta! Egy hét! Még csak nem is telefonált, nem is üzent erre most egyszer csak betoppan egy motorral és azt hiszi minden oké lesz?!

(emlékeztető: a múltkori vita az volt mikor a farkasok hívták Jacobot és neki ezért le kellett ráznia Alisont)

Nem akartam odamenni, úgy tettem mintha észre se venném. Kikaptam a kezem Roxy szorításából és gyors, dühös léptekkel elindultam a kocsimhoz.     

- Alison! – kiáltott utánam az a bizonyos személy.

Felé se fordultam. A magasba tartottam az öklömet kinyújtott középsőujjal egyenesen neki címezve.

- Csak beszélni szeretnék veled. – próbálkozott.

Ugrottam egy nagyot ijedtemben mikor rájöttem közelebb van, mint hittem.

- Én viszont nem akarok beszélni – vágtam rá. Igyekeztem minél jobban kimutatni, hogy haragszom rá.

- Kérlek.

- Azt hiszed, ha így mosolyogsz, majd elolvadok és kimagyarázhatod magad? – Idegesített, hogy a képembe vigyorog! Mintha tudná, hogy úgyis megbocsátok, és előre örül neki hogy milyen könnyű dolga volt.

- Nem, csak szeretném, ha adnál még egy esélyt.

Ahogy belenéztem azokba a szép mélyen ülő szemekbe nem tudtam nemet mondani. A düh elszállt, amin magam is meglepődtem. De úgy láttam őszintén sajnálja a múltkor történteket.

- De ez az utolsó! – Jacob arcán szétterült a megszokott hatalmas vigyor.  A kocsihoz mentem és bedobtam Bellának a kulcsot.

- Mond meg apának, hogy majd később megyek.

- Hova mész? – hajolt ki az ablakon. Ezt nem kellett volna hagynom. Jacobról egyenesen a hatalmas fekete motorra esett a pillantása.

- El. De ha akár egy szót is szólsz apának a mociról kicsinállak! – fenyegettem meg.

Nem felet, csak a szemét forgatta majd visszabújt a kocsiba. Remélem nem fog köpni. Ha apának a fülébe jut a motor Jacob többé a közelembe sem jöhet.

- Szóval, - fordultam Jake felé. – Hová is megyünk?

- Gyerünk a partra.

- Gyerünk – egyeztem bele.

14. fejezet + szülinap :D

Sziasztok! Megint csak bocsi hogy eltűntem de a héten szinte minden nap dogát írtunk :S
Viszont ma van a szülnaipom így gondoltam ha csak egy icipici fejit is de hozok valamit :)
Szóval itt van :D 
Nem lett egy mestermű nem is mond sokat de ennyire volt időm :)
Kicsit ugrottam az időben, egész pontosabban egy hetet. 


Na nem húzom az időt, jó olvasást! :)

14. fejezet

"A kíváncsiság egyike a legrosszabb emberi tulajdonságoknak"

Bella Swan:

A mellettem lévő szék még mindig üres volt, pedig bármelyik percben jöhet a tanár. Alice-t nem úgy ismertem meg, mint aki elkésik. Pedig jött iskolába. Láttam az ebédlőben, és a folyosón is összefutottunk. Betegnek sem tűnt, bár nála ezt kicsit nehezebb megállapítani, tekintve, hogy még nálam is fehérebb a bőre.

Lehet, hogy ő is úgy el fog tűnni, mint a testvére? Edward Cullent már egy hete nem láttam. Az óta a nap óta, amikor Alice hazahozott. Ami furcsa, hogy azóta ő is kerül. Vagyis hozzámszól, de nem keresi a társaságom. Én pedig nem akarom ráerőltetni magam.

A teremben a diákok zajongtak, aztán kinyílt az ajtó és a hangzavart mintha elvágták volna. A diákok egyesével felálltak, mintha a tanár jött volna be. Aztán mikor rájöttek, hogy csak padtársam az kezdődött minden elölről, de azért egy fokot visszavettek a hangerőből.

Alice nem törődött a többiekkel. Gyors, de kecses léptekkel mellém ült, odanyögött egy „hello-t” és elővette a könyvét. Nem úgy nézett ki, mint aki nagyon beszélgetni akarna.

- Szia – köszöntem vissza én is. Rám se hederített.

A tanárnak már öt perce bent kellene lennie. Ha valaki nem megy el szólni, hogy nincs tanár az egész osztályt megbüntetik.

- Láttad ma már Mr. Bannert? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Nem. De szerintem hamarosan jön – felelte.

Vártam, hogy mondjon még valamit de semmi. Kinyitotta a könyvét és átolvasta az anyagot.

Fogalmam sem volt mit tehettem, amiért így megutált. Bár ennek az esélye nulla, még az is eszembejutott, hogy a testvére miatt haragszik rám. Hiszen aznap beszéltünk utoljára mikor Edward Cullen egyszer csak eltűnt. De ez nem lehet… Hiszen aznap délután vitt haza. A bátyja után. Ha haragudna hagyta volna hogy szétázzak.

- Valami rosszat tettem? – csúszott ki a számon.

Alice pillantásából azt vettem ki, hogy nem igazán érti mire gondolhatok.

- Csak mert… úgy érzem mintha kerülnél… - egészítettem ki magam.

A szeme kitágult, ahogy leesett neki.

- Ja, nem csak… mostanában kicsit sok a gondom. Ne haragudj ha elhanyagoltalak – nézett rám lágy, bocsánatkérő szemekkel.

- Nem haragszom csak… azt hittem én tettem valamit.

Nem felelt. Visszafordult a könyvéhez. Megfogta a halántékát mintha fájna a feje.

- Jól vagy?

- Persze… - Nem tűnt valami őszintének. A szeme alatti sötétebb karikák is az ellenkezője mellett szóltak.

- Lehet, hogy elkaptál valamit a bátyádtól – próbáltam társalogni, és ezzel részben nyomozni is. Kíváncsi voltam merre lehet Edward Cullen.

Ismét meglepettséget láttam az arcán.

- Ezt hogy érted?

Talán elő kéne vezetnem a mondandóimat. Nem pedig csak úgy kibökni, ami eszembe jut – jegyeztem meg magamnak.

- A bátyád sem jött a héten… Gondoltam beteg… És, te is betegnek látszol – magyarázkodtam közben úgy éreztem, porig alázom magam.

Alice a padot nézte. A szemöldöke megrándult, a szája szélét kis fintorra húzta.

- Edward nem beteg. – Tekintetével még mindig a padot tüntette ki. Vártam, hogy tovább mondja, de semmi. Ha nem beteg, akkor vajon miért lóg a suliból? Egyáltalán honnan veszem, hogy lóg? Lehet, hogy elutazott, vagy segít otthon… Na de egy egész hétig?!

- Talán elutazott? – találgattam. Kíváncsiságomnak nem tudtam parancsolni.

Alice tétovázott. Mintha nem tudná felejen-e vagy sem.

- Úgy is mondhatjuk – sóhajtotta. – De… ne haragudj, nem szeretnék erről beszélni.

- Persze, semmi gond! – hadartam gyorsan. Nem akartam, hogy megtudja, mennyire érdekelne ez a téma. De így talán pont elárultam magam.

- Tanár! – kiáltott fel valaki, aki most esett be az ajtón. Nyilván a többiek küldték felderítő útra. Mindenki felállt Mr. Banner pedig örült, hogy mindenki szép fegyelmezetten várja, még akkor is ha késett. 

13. fejezet

Sziasztok! Tudom sokat késett és kárpótlásul sokkal jobbat kellett volna hoznom de már 2 napja nem aludtam úgyhogy ennyi tellett tőlem :/

Azért remélem még lesz aki elolvassa és írtok pár komit :)
Ja és kíváncsi vagyok mi a véleményetek az új diziről. Jobb mint a régi? :)


Jó olvasást! 

13. fejezet

"Az életben mindenért szenvedni kell."

Edward Cullen:

Követtem őket a fák sötétjébe burkolózva. Az ő közelében akartam maradni. Százszor olyan erősen koncentráltam, mint valaha. Nem létezik, hogy nincsenek gondolatai. Ez lehetetlen! Vannak… de remekül titkolja őket. Legalábbis a képességem elől. Az arca és a szeme mindent elárul róla. Az érzéseit, a hangulatát… Akár egy nyitott könyv.

Közelednek a házuk felé. Alice gyorsan vezet, de nem annyira mint általában. Könnyedén tudtam vele tartani a tempót. Bella némán bámul ki az ablakon maga mellé. Mélyen belebújt a kabátjába.

Én hülye! Be kellett volna kapcsolnom a fűtést, még mielőtt odaadom a kocsit! Még a végén megfázik és nem jöhet iskolába! Akkor mit csinálok? Hogyan fogom megfejteni, ha nem láthatom? Sokkal figyelmesebbnek kellene lennem!

Megérkeztek. Bella felül, de nem úgy néz ki, mint aki szívesen teszi. Megköszönte, hogy hazahozta, de még mielőtt kiszállt volna Alice megállította.

- Egyébként – kezdte. Bella visszafordult és kíváncsian hallgatta húgom mondandóját. - Ne haragudj a bátyámra, hogy olyan gorombán otthagyott minket.

Ez meglepett. Pedig általában nehéz meglepni, a képességem miatt, de most annyira lekötött Bella, hogy rajta kívül semmire sem tudok koncentrálni. De most, hogy említi… Tényleg bunkó dolog volt tőlem csak úgy lelépni. Carlisle és Esme nem erre neveltek. Viszont abban a pillanatban az utolsó dolog ami eszembejutott volna, az az illem. A torkom újra kaparni kezdett a gondolatra. Soha nem jelentett különösebb gondot az önuralom, egészen a mai napig.

A kocsi újra fékezett és én csak ekkor eszméltem rá, hogy itthon vagyunk. Alice kiszállt a kocsiból és rám se hederítve beszáguldott a házba. Az ajtót azonban nyitva hagyta. Nyilván hogy kiszellőzzön Bella illata.

Hozzám még nem ért el. A szél pont az ellenkező irányba fújta. Mélyen beszívtam a körülöttem lévő fák illatát, majd lassan kiengedtem. Pár lépést közelebb léptem az autóhoz. Olyan óvatosan mintha egy bomba felé közelednék éppen. Emberkorom óta nem lépkedtem ilyen csigatempóba. Minden lépésem után újabb nagy levegőt vettem.

Még mindig semmi. Az illatának nyoma sincs.

Koncentráltam.  Felkészítettem magam arra a sokkra, amit az illat fog okozni ha elér hozzám. Visszaemlékeztem arra mikor először éreztem. Az izmaim megfeszültek.

A szél még mindig nem fújta felém, de én már az orromban éreztem. A gondolataim túl messzire kalandoztak el. A testem görcsbe rándult. Hátrálni akartam, de nem bírtam. Ha most megmozdulok, egyenesen az ő házába szaladok és… NEM! Ez a gondolat felébresztett! Nem vagyok gyilkos! Nem fogom bántani! Erős vagyok! – győzködtem magam.

Kényszerítettem a testem, hogy még közelebb lépjek a kocsihoz, majd egy gyors mozdulattal beültem és magamra zártam az ajtókat. Nem vettem levegőt. Bár az agyam tele volt az illatával, nem bírtam volna a még erősebbet – vagyis nem mertem kipróbálni bírnám-e.

Ezt a tervet nem gondoltam át. De már nincs kiút… Talán meg tudom szokni az illatát. Hiszen egy idő után még a legkellemesebb illat is teljesen hétköznapivá tud válni.

A biztonság kedvéért a karom az arcom elé tettem, majd vettem egy mély levegőt. Ez bevált. Saját, és a vadiúj kabát elnyomta a lány illatát. Szinte nem is éreztem. Ebből felbátorodva még egy mélyet szippantottam a karomon át, de ekkor már nem csak a kabátot éreztem.

A szomjúság fellángolt az ereimben ahogyan a fenséges aromát megéreztem. A szám kiszáradt, a frissen termelődött méreg sem oszlatta el az érzést. A gyomrom összefacsarodott az éhségtől, amit a rám törő szomjúság okozott. Az izmaim megfeszültek és harcra készek voltak. A karom magam elé csaptam és megmarkoltam a kormányt. A fejem is nekidöntöttem és bármekkora kínt is okozott mélyeket lélegeztem. A kormánykerék eldeformálódott, ahogyan szorítottam. Kínomban a bal kezemmel az ülésből téptem ki egy nagy darabot, majd a szivacsot tovább szaggattam. A szememre ismét ráült a vörös köd. Alig láttam. Bal kezemmel még nagyobb károkat okoztam a kocsiban, ahogyan próbáltam kinyitni az ajtót. Az ujjaim sehogy sem találták azt a gombot, de nekem szabadulnom kellett, így a drasztikusabb módszer mellett döntöttem. Egy határozott mozdulattal megragadtam és kilöktem. A zár, hangos recsegéssel darabokra tört, én pedig kiestem az ajtón. Alig volt erőm. A testem feszült volt, kényszerítenem kellett a haladásra. Bevetettem magam az erdőbe. Az éhség annyira eluralkodott rajtam hogy minden lehetséges vérforrást észleltem. Még a hangyák szívdobogását is. Mint egy őrült dülöngéltem a fák sűrűjében.

Ennem kell! – csakis ez járt a fejemben.

Behunytam a szemem és minden érzékszervemmel arra összpontosítottam, hogy találjak valamit, ami igazán csillapítani tudja a szomjam. Kelet felől láthatatlan mancsok puffogtak a puha földön. Puskagolyót megszégyenítő gyorsasággal lőttem ki magam egyenesen a zsákmányom felé. Esélye sem volt menekülni, hátulról hirtelen ráugrottam és éles fogaim a nyakába vájtam. Az oroszlán kínjában felordított és vergődött. Az én kínomat viszont remekül enyhítette. Vére olyan volt égő torkomra akár egy balzsam. Még soha nem élveztem ennyire, ahogyan a friss vér szétáramlik az ereimben. De nem tudtam elfelejteni, hogy van egy lány, akinek a vére ízéhez képest ez olyan, mint valami emberi kaja.

Alice Cullen:

Odakint felmértem a károkat, amiket a bátyám hagyott. Nagyobbra számítottam. Egy új ajtón, ülésen és kormányon kívül másra nem lesz szükség a javításhoz. Rosi egy-kettőre megcsinálja.

Szörnyű volt nézni, ahogyan Edward szenved. Esme alig bírta, hogy ne rohanjon ki hozzá. De nem lehet! Ezt a csatát neki kell megvívnia megában.

Én addig nem aggódom, amíg a jövőben nem látom, hogy Bellát veszély fenyegetné. Ha teljesen tiszta lesz a kép, közbelépünk. De ez egyenlőre még túl homályos. Lehetséges, hogy vámpír létemre fáj a fejem? Mostanában egyre többször érzem ezt. Bella jövője egy hatalmas kérdőjel. Minden Edwardon múlik. Azon hogy mekkora önuralma van.

Egy új látomás villant be. Esme… eldöntötte, hogy elküldi Emmettet megkeresni Edwardot.

- Esme ne! – Nem kiabáltam, de a hangon határozott volt.

Nem jött válasz, és a látomás is eltűnt.

Most épp vadászik. De figyelnem kell… Jobban, mint eddig bármikor. 

Emlékeztetőül...

Sziasztok! 
Ahogy ígértem itt a kis emlékeztető :)
(Eredetileg olyanra akartam mint a vámpírnaplók sorozat elején van, csak nem volt rá időm.
Bocs az esetleges helyesírási hibákért)


Szóval eddig röviden annyi volt hogy Alison elvitte a kocsit, ezért Bella nem tudott mivel hazamenni. Szzerencséjére jött Alice a megmentője és hazafuvarozta. Míg Bella várta hogy csillapodjon az eső, Edward odakintről egy faágról "kukkolta" és később is követte a két lányt a fák árnyékában. Alice Edward nevében is elnézést kért Bellától, amiért Edward a parkolóban olyan gorombán távozott. Bella nem is sejti hogy ennek az illetlenségnek köszönheti az életét. Vagy lehet hogy csak pár órával eltolta az elkerülhetetlent...?


Alison kocsikázni indult miután kicsit feldühítette magát Edward viselkedésén. Tudja hogy valami nincs rendben a fiúval, csak nem tud rájönni hogy vajon mi. A nagy gobdolkodásban teljesen elfeledkezett arról hogy éppen egy mozgó járműben ül, és elütötte a (véletlenül?) arra járó Jacobot. A fiúnak szerencsére semmi baja nem esett, sőt, olyannyira jól volt hogy elhívta Alisont motorozni. Azt viszont elfelejtette említeni hogy  még nincsenek egészem készen. De élvezték a közös munkát egészen addig míg a távolból farkasüvöltés nem hallatszott. Alison nem értette Jacob reakcióját aki meflepően nyugodt maradt holott nem is olyan messze egy vadállt üvöltött. Jacob kénytelen volt elküldeni a lányt. Alison persze ezért kicsit berágott, és valószínűleg egy darabig haragos is marad. Vagy mégsem...?
Otthon mindent elmesélt Bellának. Bella próbált segíteni de Alison nem az a fajta akivel mély beszélgetésekbe lehetne bonyolódni, így úgy döntöttek mindenkinek jobb ha hagyják ezt a "jó-testvérek-megbeszélik-a-bajukat" témát. 


Remélem sikerült visszaemlékezni, és felcsigázni titeket annyira hogy továbbra is hűséges olvasóim maradjatok. 
Köszönöm azt az 5 kommentet az mit kaptam az előző bejegyzéshez és a 20 tetszik piát :) 
Szeretném ha továbbra sem csökkene ezeknek a száma :)




ui. A friss... hát eléggé be vagyok táblázva de a fele már kész :D 
Lehet hogy csaj vasárnap jön, mivel szombaton szüreti bál lesz és én is benne vagyok a fő "attrakcióban" :D


uui: Az új fekivel új dizi is jönni fog :)
Ízelítőnek megmutatom a llendő fejlécet:

(Tudom béna, de ez van.Ezt csináltam az informatika prezentáció helyett xD)