9. fejezet

Nah itt a 9. fejezet! Ezt is megéltük xD 

Az eleje össze lett csapva de a vége egész jó :) Hoztam Jacobot *-*

Olvassátok és komizzatok :)

ui.: az idézet béna, most találtam ki :P

uui.: Ha valaki nem emlékezne az elején Edwarddal beszél Alison :)

Jó olvasást ^^

9. fejezet

"Egy rossz napnak még lehet jó a vége, csak rajtad áll, hogy miként próbálod jobbá tenni."

Alison szemszöge:

- Miért követtél? – kérdezte.

A szívem alig akart a helyén maradni, olyan váratlanul ért. Ha nem kapom a szám elé a kezem valószínűleg még a suliba is hallatszott volna a hangom. De amint megláttam ki az, nagy kő esett le a szívemről, ami még mindig hevesen vert, de szép lassan visszatért normál ritmusához.

- Mi a francért ijesztgetsz? – förmedtem rá.

- Nem állt szándékomban. – Az arcán lévő sunyi kis mosoly alapján azonban ez a mondat nem teljesen volt igaz.

- Na persze… - horkantam fel.

- De ha már a faggatózásnál tartunk… miért követtél? – ismételte meg a kérdést pár lépést felém közeledve.

Erre mit mondtahtnék? Gyanús vagy nekem ezért meglestem merre tartasz? Vagy kérdezzek vissza, hogy előlem minek menekült? Ezek azért eléggé hülyén vették volna ki magukat.

- Honnan veszed, hogy követtelek? – tértem ki a válaszadás elől.

- Californiában hogy mondják azt, ha valakinek a nyomában jársz? – Ezt nyilván költő kérdésnek szánta de csak azért is válaszoltam hogy bosszantsam.

- Kémkedésnek.

- Nos akkor ha nem tévedek te kémkedtél utánam.

- Talán igen… talán nem. Az is lehet, hogy a CIA-nak dolgozom. – Ezt persze mindketten tudtuk, hogy kamu. - Miért talán volna rá okom, hogy kémkedjek?

- Talán igen… talán nem.

Most komolyan lopja a szövegem? Ezt az eredetiséget! Rühellem, ha valaki ilyen sejtelmesen beszél! Mondja már ki mi van!

- Hé, az egyszavas válaszokban én vagyok a legjobb, és nem adtam rá engedélyt, hogy használd.

- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, holott már századszorra kérdezem – kezdett kicsit dühös lenni.

- Csak érdekelt miért menekülsz előlem! – Attól, hogy ő dühösebb lett rám is rámjött, de sikeresen elfojtottam - vagyis próbáltam.

Ezt a választ nagyon mulatságosnak találta, ugyanis elkezdett kacagni. Egy kicsit olyan volt mintha el se akarta volna hinni, hogy neki menekülnie kellene előlem. Így utólag viszont már megbántam, hogy kimondtam. Elvégre semmi oka nem lenne rá, hogy csak miattam hagyja ott a testvérét. Főleg hogy nem is ismerem annyira. De ha nem is ismerem, akkor mi a fenéért követtem? Már én magam sem értem az egészet… De azért még kíváncsi vagyok a válaszára.

- Te komolyan azt hiszed, hogy körülötted forog a világ? – Nem pont erre számítottam.

- Egyáltalán nem hiszem, hogy körülöttem forog a világ! – tiltakoztam. – Csupán furcsálltam, hogy pont mikor odaértem, te szépen hátraarcot fújtál, és eltűntél az erdőbe.

- És mi van, ha nem miattad „menekültem”? – Ez meglepett. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy Edward miattam hagyta ott Alice-t és Bellát. Hiszen pont akkor indult el mikor én odaértem… Pár másodperccel Bella után! De… ennek nincs semmi értelme. Bella miatt… Ő még a légynek sem tudna ártani. Nála kedvesebb lányt nem ismerek. Ha nem lenne olyan szégyenlős, akkor millió barátja lehetne. Kizárt, hogy miatta…

- De Bella… Mi bajod a nővéremmel? – háborodtam fel.

Az arca megrándult egy pillanatra, majd pár másodperc múltán újra uralkodni tudott vonásain.

- Semmi… ezt te úgyse értheted. És most kérlek szépen, menj vissza és hagyj engem magamra. – Ez inkább hangzott utasításnak, mint kérésnek.

- Valamit titkolsz – gyanúsítottam. – És én rá fogok jönni, hogy mi az.

Kemény tekintettel nézett rám, de én álltam. Ennyi nem elég ahhoz, hogy megijesszen és megtörjön. Tudom, hogy valami nincs rendben a sráccal, érzem. És addig nem nyugszok, amíg ki nem derítem.  

- Ne üsd bele az orrod mindenbe, a végén még bajod esik.

- Nem félek tőled. – Hogy még jobban alátámasszam előbbi állításom egy lépést közelebb léptem és a következő mondatot egyenesen az arcába mondtam, minden szótagot külön hangsúlyozva. – Ki fogom deríteni.

Nem vártam meg mit reagál csak elsétáltam mellette, csak a drámai hatás kedvéért nekiütköztem a vállának. Egyenesen a tragacsunk felé mentem, beültem a vezető ülésbe, bekapcsoltam a fűtést és hátrahajtottam a fejem. Gondolkodnom kell, vagy legalább lenyugodnom. Így utólag jelentkeznek az ottani elfojtott érzések. Bár keménynek tűntem azért a szívem mélyén reszkettem. Az a furcsa érzés egész beszélgetésünk alatt jelen volt.

„Ki fogom deríteni” de mégis hogyan? Az is lehet, hogy csak beképzelem. Lehet, hogy egy tök átlagos normális srác. Akkor mit derítek ki?

De nem lehet átlagos… Az erdőbe menekül, messze eldugottam él a várostól. És az a pillantás… mintha át akarna látni a fejemen.

És Bella…? Nem tudom kiverni a fejemből. Ha nem miattam ment el, akkor csakis Bella miatt lehetett. De miért? Mit tett Bella? Áh, ez nekem már sok!

Hátrahajtottam a fejem, behunytam a szemem, és kicsit kikapcsoltam az agyam. Próbáltam lazítani. Sikerült is volna, de ekkor hallottam egy hangot.

Kopp!

Ez volt a kezdet. Pár másodperc alatt több száz esőcsepp ért földet az ablakon.

Ennyit a relaxról! Ideje lenne indulni, mielőtt még észrevesz valaki és beköp, hogy semmi bajom. Végigtapogattam a zsebeim a kulcs után kutatva, míg végül megtaláltam a kabátoméban. Kicsit ügyetlenkedtem a behelyezéssel, de pár ügyetlen próbálkozás után sikerült és – bár kissé nehézkesen – elfordítottam a rozsdás zárban, aztán hallgattam, ahogyan a motor hangos köhögése bejárja a parkolóban uralkodó csendet. Szépen lassan kitolattam és elhagytam a suli környékét.

Fogalmam se volt merre menjek. Haza nem lehet, mert halálra unnám magam és félő, hogy Charlie otthon lesz. Így hát az első kanyarban elfordultam és bolyongtam az utakon. Már vagy kb. tizenöt mérföldnyire járhattam a várostól.  Az utat csaknem mindvégig pompás, sűrű, zöld erdők szegélyezték. A gyönyörű fák látványába úgy belefeledkeztem, hogy el is felejtettem az utat figyelni – ez nagy hiba volt. A kocsi megugrott alattam. A szemem egyből magam elé meresztettem és teljes erővel nyomtam a féket.

Uramisten, elütöttem valakit! A pánik eluralkodott rajtam. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de végül kiugrottam a kocsiból az esőbe megnézni mennyire súlyos a helyzet.

Még nem is láttam ki volt az áldozatom, de máris mentegetőztem:

- Jesszus ne haragudj, nem láttam, hogy jössz! Ugye jól vagy? Segíthetek?

Egy izmos barna hátat láttam csak. Mintha rázkódott volna. Ettől még jobban megijedtem. Ennyire súlyos? Hogyan hívjak segítséget? Nincs is mobilom!

- Nézd, én tényleg nagyon sajnálom! Hagy segítsek! Csak szólj, bármit megteszek! – És ezt ebben a pillanatban komolyan is gondoltam.

Mintha kuncogott volna. Vagy lehet, hogy hörög? Te jó ég ugye nem a torkán mentem át?!  

Hátrasimítottam a nedves hajam, majd lehajoltam mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, és hogy szembesüljek tettem következményeivel.

- Mindig is sejtettem, hogy ez a kocsi fog velem végezni – jegyezte meg halkan.

Ismeri a kocsit? Te jó ég elmondja apának! Nekem végem! Egy életre szobafogság! Lógok a suliból és még embert is gázolok! Ezért lehet, hogy bent tart az őrsön!

De várjunk csak… ismerős nekem ez a hang! Ez… nem lehet!

- Jacob te vagy?! - Felém fordult és tényleg ő volt az. Ettől még rosszabbul éreztem magam! Hogy tehettem ezt vele?! – Istenem, ne haragudj! Ugye semmi bajod?! Én tényleg nem akartam! Csak olyan szép volt a táj és egy pillanatra nem figyeltem…

- Nyugi! – szakított félbe. - Kutya bajom – mosolygott.

Hatalmas kő esett le a szívemről! Már azt hittem gyilkos vagyok.

- De… én éreztem, hogy átmegyek valamin.

- Alison! Jól vagyok! – nyugtatott meg és, hogy nyomatékosítsa is felállt és körbefordult előttem. – Látod?

Láttam bizony! A karja véres volt!

- Jacob a karod! – azonnal felugrottam és jobban szemügyre vettem. De legnagyobb meglepetésemre a vér alatt egy árva karcolás sem volt. Körbeforgattam a kezemben és kerestem a sebet, de sehol semmi. – Ez hogy lehet! Hiszen vérzel!

- Dehogy vérzek – kapta ki a karját a kezemből. Az eső már le is mosta róla, és alatta tényleg csak a sértetlen bőre volt.

- Nem vagyok vak! Láttam!

- Most pedig látod, hogy semmi bajom! – Az arcomat a két hatalmas tenyere közé vette és mélyen a szemembe nézett. – Jól vagyok.

Olyan gyönyörű szemei voltak! Amint belenéztem szinte el is felejtettem, hogy épp az előbb gázoltam el. Eléggé felfelé kellett néznem ahhoz, hogy lássam (így sokat pislogtam a szemembe hulló esőcseppek miatt). Eddig fel sem tűnt, hogy milyen magas. Lehet már vagy két méteres! Az arcom elpirult, de alapból égett a forró kezei alatt. Ez furcsa… az én kezem jéghideg.

De ebben a pillanatban nem akartam semmi rosszra gondolni. Csak az ő két szép szemére.

Mikor látta, hogy lenyugodtam és az ijedtség csillámai kialudtak a szememben elmosolyodott és gyengéden átölelt.

- Nem vagy gyilkos. Semmi bajom, ez pedig csak egy baleset volt. De szerencsére még idejében elugrottam – nyugtatgatott.

Olyan jól esett hozzábújni a meleg mellkasához. Én még a nagykabáton át is fáztam egy kicsit, ő meg egy szál sortban meg pólóban elvan.

- Jacob nem vagy te lázas? – kérdeztem, kibújtam az öleléséből és megfogtam a homlokát.

Mintha most kapcsolt volna, elengedett.

- Nem… semmi bajom csak… jól bírom a hideget. – Ez nem hangzott valami őszintének. – Egyébként emlékszel, még hogy motorozást ígértem? – terelte el a figyelmem.

Kimondta a varázsszót! Egy pillanat alatt elfelejtettem mindent! Olyan régen nem ültem motoron, pedig hogy imádom!

- Kész van? – az arcomon hatalmas vigyor terült el erre a gondolatra.

- Bizony ám! – mosolygott vissza.

- Akkor mire várunk még?! Gyerünk! – sürgettem, megfogtam a kezét és az autóm felé rohantam.

- A-a – kapta el a karom mikor be akartam szállni. – Én vezetek! – szögezte le. Ellenkeztem volna, de tekintve, hogy nem is ismerem az itteni környéket, és hogy esőbe nehezebb vezetni engedtem neki.