15. fejezet

Sziasztok! 

Végre volt időm a frissre! :D

Nem lett a legeseménydúsabb de ígérem hamarosan jönnek az izgalmak is :) 

Örülnék pár kritikának ;)

Jó olvasást! :)

"Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. Előbb utóbb szembe kell nézni velük."

Alice Cullen:

Nem tudtam Bellára figyelni. Lehet, hogy modortalanság és talán meg is bántom vele, de nem tehetek róla. A fejem szétszakad. Minden erőmet arra fordítottam, hogy Edwardot láthassam. A látomások homályosak voltak, és bárhogy próbáltam nem bírtam élesíteni.

- Miss Cullen! – Tompán hallottam a tanár hangját. – Hahó!

Felemeltem a fejem. Minden szempár rám szegeződött. Úgy tűnik kicsit elbambulhattam.

- Örülök, hogy megtisztel végre a figyelmével – gúnyolódott a tanár.

- Elnézést tanár úr – néztem fel.

A tanár dühös arcvonásai átváltoztak aggódóvá, amit egy látomás követett. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban és el akart küldeni az iskolaorvoshoz.

Talán nem ártott volna. Nyugalomra van szükségem.

- Jól érzed magad? – jött a várt kérdés.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem, és próbáltam a hangom is gyengíteni.

- Bella, kísérd le légy szíves Alice-t a nővérhez.

Bella? Nem, nem kell kíséret! Én most egyenesen haza akarok menni, és ha kíséretem van semmi esélyem ellógni. Egy ésszerű tervhez most nem volt erőm, így inkább úgy döntöttem a legjobb az egyenes út.

- Nem szükséges Tanár úr, szerintem hazamegyek. Otthon majd megvizsgálnak – céloztam orvos apámra.

- Rendben, menj csak.

- Köszönöm.

Gyorsan összekapkodtam a könyveimet, belegyűrtem a táskámba és amint kiértem a teremből egy szempillantás alatt a kocsimban találtam magam. Az úton úgy vezettem akár egy őrült. Minél előbb otthon szerettem volna lenni. Csendben és nyugalomban. Bár lehet, jobban járnék, ha megállnék és megcéloznám az erdőt. Otthon úgyis minden percben Esme zaklatna, hogy láttam-e Edwardot. Szegénykém… Majd’ belehal Edward elvesztésébe. Magam részéről kezd dühíteni! Legalább egy levelet írhatna vagy hozhatna valami tiszta döntést! Lehetne egy kicsit nagyobb tekintettel a családjára!

Egyre közelebb értem a házhoz. Az otthon lévők már hallhatták az autómat. És ahogy a felhajtóra értem beigazolódott a sejtésem.

- Alice! Láttad őt? Hazajön? – Fogadott Esme reményteli izgatottságal.

- Nem, egyelőre semmi.

- Akkor mi a baj lányom? Hamar hazajöttél.

- Csak… időre van szükségem – sóhajtottam lehajtott fejjel. – És csendre – tettem hozzá nyomatékosabban.

- Persze, menj csak fel a szobádba. Igyekszünk úgy tenni mintha nem is léteznénk.

Bólintottam és emberi gyorsasággal felszökelltem a lépcsőn. Csak Carlisle és Esme volt otthon. Carlisle hallhatta a lenti kérésemet, mert az utolsó zaj a bejárat ajtó csapódása volt. Esme még a magassarkúját is levette. Mindketten úgy mozogtak a házban, mint a szellemek – amiért én roppant hálás voltam.

Leültem az ablakom párkányára, összegömbölyödtem, fejemet a térdemre hajtottam és csak bámultam kifelé. Kezemben ott volt Edward egyik inge. Carlisle szerint, ha van nálam valami, ami az övé akkor talán könnyebben megtalálnom. Mintha ez ilyen könnyen menne. Ha nem hoz semmilyen döntést esélyem sincs arra, hogy megtaláljam, bárhogy próbálkozok. Ezért kell nagyon figyelnem. Ha csak egy apró kis döntés is kipattan a fejéből, azt észre kell vennem!

Szippantottam egy mélyet az ingből és figyeltem. Próbáltam a sok homályos masszából, ami a fejemben kavargott egy képet kirajzolni – nem sok sikerrel. Edwardot csak az ösztönei hajtják, semmi több. Csak teltek a percek… talán az órák is, de semmi. Egyszerűen képtelen vagyok kitisztítani a fejemben lévő képeket. Aztán egyszer csak…

- Carisle! – sikítottam ösztönösen. Apám a pillanat tört része alatt mellettem termett. Nem akart megzavarni, de hogy tudassa velem jelenlétét kezét a vállamra tette.

- Egyedül van… - kommentáltam a látomásom. – Havat látok, és… hegyeket. Edward keresztülfut a hegyeken...  Mintha menekülne valami elől, de nem látok semmi veszélyt… Egyre gyorsabb… Ugrik… Leugrik a szikláról... – Magam mellett hallom, ahogy Esme visszafolytja a lélegzetét és talán egy sikítást próbál elnyomni. Carlisle keze megrezzen a vállamon. – Egy szakadékban landol… A lába kifordult… - Én is megrezzenek, ahogyan látom magam előtt bátyám gyötrődő arcát és kifacsarodott lábát. – Visszateszi a csontot a helyére…  És fut tovább… - A szenvedést, ami az arcán volt inkább nem említettem. Nem akartam ennél is nagyobb fájdalmat okozni szüleinknek.

A látomás eltűnt. Felnéztem a többiekre. Az arcukon aggodalom tükröződött. Carlisle Esme mellé lépett és nyugtatóan átkarolta a vállát.

- Vajon hol járhat? – tűnődött Carlisle. – Rengeteg sziklás hegység van a földön…

- Fogalmam sincs – sóhajtottam.

Alison Swan:

Kicsöngettek az utolsó óráról is. Arnold Peters nagy örömére. Még most sem sikerült lesöpörnie azt a sok papírgalacsint, amit a nyakába dobáltam. De egyszer minden jónak vége szakad. Felkaptam a táskám és a terem előtt vártam Roxyt.

- Kikészítetted Arnoldot? – kérdezte.

- A padja alatt kész galacsin hegy van. És mi van Lisával?

Nem is kellett felelnie. Lisa épp ellenkező irányba ment, mint mi. Ha szemmel ölni lehetne Roxy már nem élne. El sem tudtam képzelni mit csinálhatott vele, amivel ennyire feldühítette.

- Figyeld a hátát – ragadta meg a karom és megfordított. Mindketten gonosz nevetésben törtünk ki – és nem csak mi, mindenki, aki mellett elment. Lisa hátára egy papír volt ragasztva, amin nagy betűkkel ez állt: Szűzen fogok meghalni.

Ezt nem volt nehéz elképzelni tekintve ahogy ez a lány kinéz. A fogai aprócskák és ezért ki se látszanak a fogszabályzója alól. A haja bongyor és bozontos. A ruháit a nagyanyjától örökölte. Pattanásos a feje, amiket szépen kiemel az óriási négyzet alakú szemüvege. Ráadásul mindig begörnyedve jár. Szegényt kezdem sajnálni. Roxy százszor rosszabb, mint én. Az ő tréfái… a lényeg hogy Lisa összetenné a két kezét, ha Arnold helyébe léphetne.

- Akkora egy dög vagy!

- Kösz a bókot… De tudom – nevetett gonoszan. – Na, húzzunk haza.

A parkolóban nyüzsögtek a diákok. Alig találtam meg az én autómat. Bella már bent ült, engem várt.

- Akkor holnap – köszöntem el, de Roxy visszarántott. – Mi bajod van?

- Húú de szexi – bámult előre. – És az a motor…

- Ki…?

Nem hittem a szememnek. Egy hét telt el a vitánk óta! Egy hét! Még csak nem is telefonált, nem is üzent erre most egyszer csak betoppan egy motorral és azt hiszi minden oké lesz?!

(emlékeztető: a múltkori vita az volt mikor a farkasok hívták Jacobot és neki ezért le kellett ráznia Alisont)

Nem akartam odamenni, úgy tettem mintha észre se venném. Kikaptam a kezem Roxy szorításából és gyors, dühös léptekkel elindultam a kocsimhoz.     

- Alison! – kiáltott utánam az a bizonyos személy.

Felé se fordultam. A magasba tartottam az öklömet kinyújtott középsőujjal egyenesen neki címezve.

- Csak beszélni szeretnék veled. – próbálkozott.

Ugrottam egy nagyot ijedtemben mikor rájöttem közelebb van, mint hittem.

- Én viszont nem akarok beszélni – vágtam rá. Igyekeztem minél jobban kimutatni, hogy haragszom rá.

- Kérlek.

- Azt hiszed, ha így mosolyogsz, majd elolvadok és kimagyarázhatod magad? – Idegesített, hogy a képembe vigyorog! Mintha tudná, hogy úgyis megbocsátok, és előre örül neki hogy milyen könnyű dolga volt.

- Nem, csak szeretném, ha adnál még egy esélyt.

Ahogy belenéztem azokba a szép mélyen ülő szemekbe nem tudtam nemet mondani. A düh elszállt, amin magam is meglepődtem. De úgy láttam őszintén sajnálja a múltkor történteket.

- De ez az utolsó! – Jacob arcán szétterült a megszokott hatalmas vigyor.  A kocsihoz mentem és bedobtam Bellának a kulcsot.

- Mond meg apának, hogy majd később megyek.

- Hova mész? – hajolt ki az ablakon. Ezt nem kellett volna hagynom. Jacobról egyenesen a hatalmas fekete motorra esett a pillantása.

- El. De ha akár egy szót is szólsz apának a mociról kicsinállak! – fenyegettem meg.

Nem felet, csak a szemét forgatta majd visszabújt a kocsiba. Remélem nem fog köpni. Ha apának a fülébe jut a motor Jacob többé a közelembe sem jöhet.

- Szóval, - fordultam Jake felé. – Hová is megyünk?

- Gyerünk a partra.

- Gyerünk – egyeztem bele.