13. fejezet

Sziasztok! Tudom sokat késett és kárpótlásul sokkal jobbat kellett volna hoznom de már 2 napja nem aludtam úgyhogy ennyi tellett tőlem :/

Azért remélem még lesz aki elolvassa és írtok pár komit :)
Ja és kíváncsi vagyok mi a véleményetek az új diziről. Jobb mint a régi? :)


Jó olvasást! 

13. fejezet

"Az életben mindenért szenvedni kell."

Edward Cullen:

Követtem őket a fák sötétjébe burkolózva. Az ő közelében akartam maradni. Százszor olyan erősen koncentráltam, mint valaha. Nem létezik, hogy nincsenek gondolatai. Ez lehetetlen! Vannak… de remekül titkolja őket. Legalábbis a képességem elől. Az arca és a szeme mindent elárul róla. Az érzéseit, a hangulatát… Akár egy nyitott könyv.

Közelednek a házuk felé. Alice gyorsan vezet, de nem annyira mint általában. Könnyedén tudtam vele tartani a tempót. Bella némán bámul ki az ablakon maga mellé. Mélyen belebújt a kabátjába.

Én hülye! Be kellett volna kapcsolnom a fűtést, még mielőtt odaadom a kocsit! Még a végén megfázik és nem jöhet iskolába! Akkor mit csinálok? Hogyan fogom megfejteni, ha nem láthatom? Sokkal figyelmesebbnek kellene lennem!

Megérkeztek. Bella felül, de nem úgy néz ki, mint aki szívesen teszi. Megköszönte, hogy hazahozta, de még mielőtt kiszállt volna Alice megállította.

- Egyébként – kezdte. Bella visszafordult és kíváncsian hallgatta húgom mondandóját. - Ne haragudj a bátyámra, hogy olyan gorombán otthagyott minket.

Ez meglepett. Pedig általában nehéz meglepni, a képességem miatt, de most annyira lekötött Bella, hogy rajta kívül semmire sem tudok koncentrálni. De most, hogy említi… Tényleg bunkó dolog volt tőlem csak úgy lelépni. Carlisle és Esme nem erre neveltek. Viszont abban a pillanatban az utolsó dolog ami eszembejutott volna, az az illem. A torkom újra kaparni kezdett a gondolatra. Soha nem jelentett különösebb gondot az önuralom, egészen a mai napig.

A kocsi újra fékezett és én csak ekkor eszméltem rá, hogy itthon vagyunk. Alice kiszállt a kocsiból és rám se hederítve beszáguldott a házba. Az ajtót azonban nyitva hagyta. Nyilván hogy kiszellőzzön Bella illata.

Hozzám még nem ért el. A szél pont az ellenkező irányba fújta. Mélyen beszívtam a körülöttem lévő fák illatát, majd lassan kiengedtem. Pár lépést közelebb léptem az autóhoz. Olyan óvatosan mintha egy bomba felé közelednék éppen. Emberkorom óta nem lépkedtem ilyen csigatempóba. Minden lépésem után újabb nagy levegőt vettem.

Még mindig semmi. Az illatának nyoma sincs.

Koncentráltam.  Felkészítettem magam arra a sokkra, amit az illat fog okozni ha elér hozzám. Visszaemlékeztem arra mikor először éreztem. Az izmaim megfeszültek.

A szél még mindig nem fújta felém, de én már az orromban éreztem. A gondolataim túl messzire kalandoztak el. A testem görcsbe rándult. Hátrálni akartam, de nem bírtam. Ha most megmozdulok, egyenesen az ő házába szaladok és… NEM! Ez a gondolat felébresztett! Nem vagyok gyilkos! Nem fogom bántani! Erős vagyok! – győzködtem magam.

Kényszerítettem a testem, hogy még közelebb lépjek a kocsihoz, majd egy gyors mozdulattal beültem és magamra zártam az ajtókat. Nem vettem levegőt. Bár az agyam tele volt az illatával, nem bírtam volna a még erősebbet – vagyis nem mertem kipróbálni bírnám-e.

Ezt a tervet nem gondoltam át. De már nincs kiút… Talán meg tudom szokni az illatát. Hiszen egy idő után még a legkellemesebb illat is teljesen hétköznapivá tud válni.

A biztonság kedvéért a karom az arcom elé tettem, majd vettem egy mély levegőt. Ez bevált. Saját, és a vadiúj kabát elnyomta a lány illatát. Szinte nem is éreztem. Ebből felbátorodva még egy mélyet szippantottam a karomon át, de ekkor már nem csak a kabátot éreztem.

A szomjúság fellángolt az ereimben ahogyan a fenséges aromát megéreztem. A szám kiszáradt, a frissen termelődött méreg sem oszlatta el az érzést. A gyomrom összefacsarodott az éhségtől, amit a rám törő szomjúság okozott. Az izmaim megfeszültek és harcra készek voltak. A karom magam elé csaptam és megmarkoltam a kormányt. A fejem is nekidöntöttem és bármekkora kínt is okozott mélyeket lélegeztem. A kormánykerék eldeformálódott, ahogyan szorítottam. Kínomban a bal kezemmel az ülésből téptem ki egy nagy darabot, majd a szivacsot tovább szaggattam. A szememre ismét ráült a vörös köd. Alig láttam. Bal kezemmel még nagyobb károkat okoztam a kocsiban, ahogyan próbáltam kinyitni az ajtót. Az ujjaim sehogy sem találták azt a gombot, de nekem szabadulnom kellett, így a drasztikusabb módszer mellett döntöttem. Egy határozott mozdulattal megragadtam és kilöktem. A zár, hangos recsegéssel darabokra tört, én pedig kiestem az ajtón. Alig volt erőm. A testem feszült volt, kényszerítenem kellett a haladásra. Bevetettem magam az erdőbe. Az éhség annyira eluralkodott rajtam hogy minden lehetséges vérforrást észleltem. Még a hangyák szívdobogását is. Mint egy őrült dülöngéltem a fák sűrűjében.

Ennem kell! – csakis ez járt a fejemben.

Behunytam a szemem és minden érzékszervemmel arra összpontosítottam, hogy találjak valamit, ami igazán csillapítani tudja a szomjam. Kelet felől láthatatlan mancsok puffogtak a puha földön. Puskagolyót megszégyenítő gyorsasággal lőttem ki magam egyenesen a zsákmányom felé. Esélye sem volt menekülni, hátulról hirtelen ráugrottam és éles fogaim a nyakába vájtam. Az oroszlán kínjában felordított és vergődött. Az én kínomat viszont remekül enyhítette. Vére olyan volt égő torkomra akár egy balzsam. Még soha nem élveztem ennyire, ahogyan a friss vér szétáramlik az ereimben. De nem tudtam elfelejteni, hogy van egy lány, akinek a vére ízéhez képest ez olyan, mint valami emberi kaja.

Alice Cullen:

Odakint felmértem a károkat, amiket a bátyám hagyott. Nagyobbra számítottam. Egy új ajtón, ülésen és kormányon kívül másra nem lesz szükség a javításhoz. Rosi egy-kettőre megcsinálja.

Szörnyű volt nézni, ahogyan Edward szenved. Esme alig bírta, hogy ne rohanjon ki hozzá. De nem lehet! Ezt a csatát neki kell megvívnia megában.

Én addig nem aggódom, amíg a jövőben nem látom, hogy Bellát veszély fenyegetné. Ha teljesen tiszta lesz a kép, közbelépünk. De ez egyenlőre még túl homályos. Lehetséges, hogy vámpír létemre fáj a fejem? Mostanában egyre többször érzem ezt. Bella jövője egy hatalmas kérdőjel. Minden Edwardon múlik. Azon hogy mekkora önuralma van.

Egy új látomás villant be. Esme… eldöntötte, hogy elküldi Emmettet megkeresni Edwardot.

- Esme ne! – Nem kiabáltam, de a hangon határozott volt.

Nem jött válasz, és a látomás is eltűnt.

Most épp vadászik. De figyelnem kell… Jobban, mint eddig bármikor.