4. fejezet

Hali!

Ez a fejezet meg a pocseknal  is 100x rosszabb, de ne haragudjatok. Most is epp Nemetorszagból irok. Nekem ez a nyaralas. Szoval nem sok idom volt irni es mikor odajutottam nem nagyon volt idom kidolgozni, amit szeretnek. Es mivel a laptopomat sikeresen otthon hagyatm, igy muszaj vagyok a kozos gepet hasznalni, ami elott nem ulhetek egesz nap. 

Szoval legyszi ertsetek meg, es ne hagarudjatok. En igyekeztem, de ennyit sikeult kihoznom belole. :( Azert remelem meg kapok komikat :) A legutobbihoz erkezetteket nagyon koszonom *-* 11 te jo eg! :) 

ui.: Hala a baratnomnek a fejibe vannak ekezetek ;)

Jo olvasast :)

4. fejezet

"Mindig azt mondom: 'Örültem a szerencsének!' - olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség."

- Imádni fogod ezt a sulit, remekek az órák és a tanárok is elég rendesek. Az ebédlő is itt lesz mindjárt, ott majd bemutatlak a többieknek is rendben?

Észre sem vettem hogy végre befejezte a beszédet, csak mikor már egy ideje bámult mintha válaszra várna. Fogalmam sem volt mire is kellene válaszolnom, de azért bólogattam.

- Remek! Gyere, erre van. Nincs olyan messze. Egyébként imádni fogod a többieket, lehet, hogy még nem lesznek ott, de majd jönnek. Általában együtt megyünk csak ma segítenem kellett… - És csak beszélt és beszélt.

Az egész eddigi napot egyedül bolyongva a termeket keresve töltöttem, és nem is volt olyan rossz, mígnem az ebéd előtti utolsó órámon, Állampolgári ismereteken az egyik diáknak – név szerint Eric-nek - volt mersze ahhoz, hogy megszólítson. Amióta kicsengettek egyfolytában csak beszél és beszél. Egy kicsit figyeltem, de aztán elvesztettem a fonalat és inkább hagytam az egészet. Egészen eddig a pillanatig meg sem kellett mukkannom, csak hallgatnom őt, ezért is ért hirtelen, hogy felelnem kellett volna. Azért remélem nem valami baromságra bólogattam.

A gyomrom egyszer csak megkordult, és erről eszembe jutott, hogy ideje lenne enni.

- Mond csak Eric, nem tudod, merre van az ebédlő? – kérdeztem.

- Pont az ebédlőbe tartunk. Tudod már mondtam. – Úgy nézett rám, mint egy hülyére, de azért mosolyt erőltetett magára, hogy ne legyen illetlen.

- Valóban! El is felejtettem – tettem úgy, mint akinek most ugrik be.

Kellemetlenül éreztem magam, és mint egy idióta. Lehet, hogy kicsit sokat beszél, de azért mégis kezdeményezett, és megpróbált megismerni. Én meg, mint egy bunkó nem is figyelek.

Úgy tűnt Eric-et nem zavarta tapintatlanságom, ugyanis továbbra is folytatta a fecsegést. Hiába próbáltam figyelni valahogy megint csak elvesztettem a fonalat, s azt fontolgattam vajon vesz-e levegőt.

Egy pillanatra megállt a szívem mikor hirtelen egy kezet éreztem a szám előtt, egy másikat pedig a vállamon, melyek hátrafelé húztak és meggátoltak a segítségkérésben. Elkezdtem kapálózni, mint egy idióta. Próbáltam szabadulni.

- Nyugi már te nem normális! Ki akarna elrabolni a suliban? – hallottam magam mögül Alison hangját. Hatalmas megkönnyebbülés hullám sörpört végig rajtam.

- Muszáj a hátam mögött settenkedned?! – háborodtam fel.

- Ki hitte volna, hogy így parázol? Egyébként vicces volt. De mindegy gyere kajoljunk.

- De én… - mutattam magam mögé, ahol Eric már majdnem eltűnt a folyosó végén. Úgy tűnt még mindig nem vette észre, hogy eltűntem. Viszont nagy tapintatlanság lenne csak úgy eltűnnöm, minden szó nélkül, miközben ő még mindig azt hiszi, ott sétálok mögötte.

- Nem úgy néz ki, mint aki nagyon hiányolna – mutatott rá.

- Végül is, majd találkozunk az ebédlőben… – gondolkodtam hangosan.

- Gyerünk már! – rángatta a karom türelmetlenül, épp az ellenkező irányba, mint Eric-kel mentünk. Reméltem, hogy tudja merre vezet, kicsit gáz lenne eltévedni. – Valahol itt láttam… - töprengett.

- Tudod te egyáltalán, hogy merre megyünk? – kérdeztem már a második kör után, amit ugyanazon a folyosón tettünk meg.

- Majd megtudom. Ó nézd, majd ők megmondják –mutatott maga elé egy csoportra. – Hé öö Jessica? – kiáltott utána, de úgy hangzott mintha csak tippelné a nevet.

A csoportból egy lány hátrafordult.

- És tényleg volt köztük egy Jessica – lepődött meg Alison.

- Nem is ismered?

- Asszem láttam már.

- Igen? – kérdezte Jessica, minket figyelve.

- Szia. Nem tudod, merre van az ebédlő? Újak vagyunk, és nem nagyon tudjuk, mit hol találunk. – Hihetetlen. Alison úgy beszélt mintha ezer éve ismernék egymást, nem pedig most találkoztak volna. Ez az, amire én sose lennék képes. Én mindig is szégyenlős voltam. Ha valakit a barátomnak tekintettem még attól sem mertem mindent megkérdezni.

- De, persze gyertek csak, mi is épp oda tartottunk – mosolygott a lány, és intett, hogy kövessük. – Egyébként ők itt, Mike, Angela, Ben, Tyler és Annie – mutatott rájuk sorban miközben a nevüket mondta, ők pedig intettek mikor rájuk került a sor.  

- Sziasztok – köszöntem.

- Ja, hali. – Húgom kevésbé illedelmes volt.

Az ebédlő nem volt valami nagy, de erre számíthattam volna, hisz az iskola sem döntött rekordokat. Viszont amilyen kicsi volt annyira meg is volt telve. Majdnem minden asztalnál ültek, kivéve egyet ahol valaki egyedül hajlott az aszta fölé.

Sodródtam a csoporttal Alison oldalán, egyenesen a magányos diák felé. Ahogy egyre közelebb értünk én annál vörösebb lettem és annál kellemetlenebbül éreztem magam. Az a magányos diák Eric volt. Ha én nem lógtam volna el, akkor most nem lenne egyedül. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fog letolni, amiért elszöktem, kicsit se lenne jó első nap egy balhé.

- Szevasz Eric! – vágta fejbe hátulról az egyik fiú a kis csoportunkból - azt hiszem Tyler a neve.

- Sziasztok – nézett fel. A szemében mintha megkönnyebbülést láttam volna.

Próbáltam magam meghúzni, ahogy csak tudtam.

- Bella, látom idetaláltál. – Ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. Már így is elég kellemetlenül éreztem magam és fogalmam sincs miért, de elkezdtem magyarázkodni.

- Ne haragudj Eric, hogy így eltűntem de Alisonnak kellett segítenem és elfelejtettem szólni neked… Tényleg sajnálom nem akartalak csak úgy faképnél hagyni – szavaltam egy szuszra.

- Bella nyugi. Nem haragszom – nevetett.

Ha eddig nem lettem volna elég vörös, akkor most azt kárpótoltam. Mindenki engem nézett, és valószínűleg a bagázs fele nem nézi ki belőlem, hogy ki van mind a négy kerekem.

Egy fiú lépett az asztalunkhoz – ha jól emlékszem Ben – és lerakott elénk két doboz pizzát.

- Jó étvágyat.

- Na végre kaja! – kapott érte Mike.

- Azért hagyj másnak is – szólt rá Jessica.

Én is elvettem egy szeletet, mert már majd kilyukadt a gyomrom.

- Elképesztő hogy mennyire hasonlítotok – jegyezte meg Ben, köztem és Alison között váltogatva pillantását. – Szinte semmi különbség nincs rajtatok.

- De egy van – szólalt meg Alison. – Nekem van egy fura szív alakú anyajegyem, a bordám alatt. És a stílusunk sem egyforma.

Alison mindig is büszke volt arra, hogy van valamije, ami nekem nincs. Utálta, hogy egyformák vagyunk ezért mindig azon volt, hogy egyedi lehessen. Az orvosok szerint ritka, hogy egy anyajegynek szabályos formája van, és ennek húgom még jobban örült. Így nem csak olyanja van, ami nekem nincs, hanem olyanja, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg.

- Biztos gyönyörű lehet az az anyajegy. Esetleg nincs kedved egyszer privátba megmutatni? – flörtölt vele Tyler.

- Nem hinném.

- Egy próbát megért – vont vállat a fiú. – De ha meggondolnád, magad csak szólj – kacsintott rá. Alison egy szemforgatással elintézte.

Alison Swan

Finom volt a pizza, már a második szeletet ettem, mikor beugrott a föci óra és az a helyes fiú.

- Hé ööö – hirtelen nem ugrott be mi is a neve a mellettem ülő lánynak.

- Angela – emlékeztetett mosolyogva.

- Jah tényleg – nevettem én is. – Mond csak, azok kik? – böktem az asztaluk felé, amit már eléggé szemügyre vettem.

- Oh, ők Cullenék. Eléggé maguknak valók. Nem nagyon beszélnek senkivel – magyarázta.

- Valóban? Hmm mesélj még – kértem.

Ő pedig készségesen elmesélt mindent, amit csak tudott. A többiek amint meghallották mi a téma rögtön belemagyaráztak.

Megtudtam, hogy mind örökbefogadottak és, hogy az apjuk a kórházban dolgozik. Erről egyből az jutott az eszembe, hogy Bella száz százalék, hogy találkozni fog a Dokival amilyen szerencsétlen.

Aztán azt is megtudtam, hogy nem ellenzik a „családom belüli kapcsolatot”. És azt is, hogy akivel én föcire járok az Edward Cullen. És, hogy nem is ő a legizmosabb a családban. A teremben úgy tűnt, mint egy izomkolosszus, most viszont két bátyja mellett – főleg Emmett mellett – úgy néz ki, mint valami nyurga kis fogpiszkáló.

Mást is meséltek még, de ennyi volt, ami érdekelt. Az agyam csak azt képes megjegyezni, ami érdekel, ezért rosszabbak a jegyeim, mint másoknak. Na meg azért, mert lusta vagyok tanulni, de ez mellékes…

Valahogy felkeltette a figyelmem ez a fura család. Holnap megszólítom Edwardot az tuti!