5. fejezet

Hát... no comment!

Majd ti eldöntitek milyen. :)

Jó olvasást :)

5. fejezet

"Őszintén szólva, inkább azért kritizáljanak, hogy dominálok, mintsem azért, hogy lassú vagyok"

{Bella} 

- Kész a házid? – kérdeztem Alisontól.

- Neked kész? – kérdezett vissza.

- Már egy ideje.

- Helyes akkor add ide, lemásolom és már az enyém is kész lesz.

- Hú de ötletes – forgattam meg a szemem és lementem a konyhába.

Charlie a nappaliban ült, épp egy baseball meccset nézett. Fél szemmel odasandítottam útban a konya felé, de a másik pillanatban már a padlót láttam közeledni. Reflexszerűen nyújtottam magam elé a kezem ezzel tompítva az esést.

Charlie meghallotta a puffanást és a nyögést, ahogyan próbáltam feltápászkodni.

- Bella jól vagy? – sietett a segítségemre. Végignéztem magamon. Voltam már rosszabbul is.

Kerestem, hogy miben botolhattam meg, és hamar rá is találtam. Egy táska vállpántjai tekeredtek a bokámra. Jobban megfigyelve láttam, hogy húgom táskája.

Charlie a karomnál fogva segített felállni.

- Megütötted magad? – aggodalmaskodott.

- Túlélem. De legalább tudom Alisonnak miért nincs kész a házija.

Elmosolyodott a bajsza alatt és visszament nézni a meccset.

Megnéztem a kaját. Még nem volt egészen kész, de már nem sok kellett. A mosogatóban volt pár piszkos pohár meg tányér, azokat elmostam és kicsit összedobtam a cuccokat.

- Bella? – szólt kintről Charlie, majd lépteket hallottam.

- Igen, Apu? – kérdeztem.

- Billyék nemsokára itt lesznek, addig nem tennéd kicsit rendbe a… - elhallgatott mikor beért a konyhába, látva hogy már kitakarítottam.

- Már megcsináltam – létem mellé.

- Kész csoda vagy – karolt át ügyetlenül fél kézzel.

- Igyekszem – mosolyogtam. – Ez azt jelenti, hogy én vagyok a kedvenc iker? – incselkedtem.

Elmosolyodott, de nem felelt. Inkább visszaült a harmadik gyerekéhez; a televízióhoz.

- Unatkozok! – jött le a lépcsőn, Alison. – Mit lehet csinálni ebbe az unalmas házba?

- Nahát. Neked eleged lett a semmittevésből? – gúnyolódtam, de még mielőtt visszavághatott volna kopogtattak az ajtón.

- Kinyitom! – rohant az ajtó felé.

{Alison}

Szinte feltéptem az ajtót, reméltem, hogy valaki érdekes jön.

Egy barna bőrű, hosszú hajú és kicsit öreg tolószékes ember állt a küszöbön, mögötte pedig egy magas, szintén barna, de egész jóképű fiú.

- Hali – túrtam bele a hajamba zavartan. Itt áll előttem egy helyes fiú, én meg egy lepukkant pólóba és macinaciba feszítek. Ez remek!

- Nahát, hogy te, hogy megnőttél! – ámuldozott az öreg.

Nahát, ki hitte volna, hogy tizenhárom év alatt nőni fogok? – ironizáltam.

- Maga is… egész jó színben van. – Ha eddig nem égett le a pofám, akkor most biztosan, de már késő, kimondtam. Jesszusom hiszen tolószékes hogy lehetek ilyen hülye?!

Nem jött rá reakció, de szerencsémre Charlie kimentett:

- Billy, Jacob! Örülök, hogy itt vagytok. Gyertek be, ne ácsorogjatok odakint.

Egy mozdulattal arrébb pördültem az útból, és eldöntöttem, hogy mostantól befogom. Bella arcán fancsali vigyor terült szét, amitől legszívesebben behúztam volna neki egyet…

Megvolt a jópofizás, a részvétnyilvánítás, a viszontlátás öröme és minden sekélyes dolog, ami csak lehetett. Fel akartam menni a szobámba, de nem lehetett ugyanis ez „illetlenség”. Egyetlen jó az volt, hogy nem egyedül szenvedtem. Úgy láttam Jacob sem élvezi különösebben ezt a kis jamboree-t.

- Öhm… - szóltam közbe, mikor épp egy régi horgász emléket idéztek fel. Minden szem rám szegeződött. – Jacob mi lenne, ha megmutatnád, hogyan működik ez a kocsi? – vetettem fel az ötletet.

- Persze, ezer örömmel – mosolygott rám, és elindultunk kifelé, csakhogy az ajtóban Charlie közbeszólt.

- Bella te nem mész?

- Úgyis én fogok vezetni – ellenkeztem. – Különben is Bella imádja a horgász-sztorikat. – Az említett szemei szikrákat szórtak felém, de nem izgatott különösebben.

- Nem a legújabb sportkocsi, de még működik – lépett mellé Jacob és megütögette a motorháztetőt.

- Meddig? Két napig? – csipkelődtem.

Egy kopott, fakóvörös furgon volt. Úgy kb. második világháborús darabnak nézett ki. Egyáltalán nem tetszett, és kicsit gáz is lesz ezzel mutatkoznom. Banyek, nem telne egy iskolabuszra?!

- Azért nem olyan rossz. Sokat bütyköltem és most… egész tűrhető. – Bárhogyan is próbálta jobb színben feltűntetni ez a kocsi egy vén tragacs.

- Ha belerúgok a lökhárítójába, leszakad?

- Fogd fel úgy, hogy legalább nincs a tetején sziréna.

- És ahogy elnézem motorháztető se lesz sokáig – kopogtattam meg. Úgy kongott mintha felnyögött volna.

- Mi lenne, ha nem csak a hibáit vennéd észre?

Nahát! Nem vagyok én olyan figyelmetlen. Bár ezt nem a kocsira értem. Abban semmit nem találtam, amit ne kellene lecserélni.

- Tudod én mit vettem észre? – kezdtem és közelebb léptem Jacoboz, szépen lassan, nyomatékosítva ezzel a szavaimat. – Túlságosan is jó színben akarod feltűntetni ezt a halom ócskavasat. Ebből én azt szűröm le, hogy nem szeretnéd, ha egyszer csak azt mondanánk: bocsi, de inkább maradunk a gyaloglásnál. – Mikor elé értem megálltam. – És vajon miért nem szeretnéd? – Hatásszünetet tartottam, majd kicsit felháborodottan folytattam. – Mert önző érdekek vezérelnek miszerint ránk sózod ezt a vackot, míg rád otthon vár egy olyan autó, ami nyolcvan fölé is tud gyorsulni. Igazam van?

Pár másodpercet várt. Kicsit meg volt szeppenve, de nem tudtam eldönteni, hogy a beszédemtől vagy a közelségemtől.

- Na jó, lebuktam. Nem tagadom, örülök, hogy végre megszabadulok ettől az… izétől. – Elmosolyodtunk a szóhasználatra. – Én jobbszeretem a motorokat. Van is egy csak ahhoz még kellene pár dolog.

Erre egyből felkaptam a fejem. Motor! A legutóbbi californiai barátommal mindig a tenger közelében motoroztunk. Annyira romantikus volt. És alapból mindig is vonzódtam a motorokhoz, csak vezetni nem tudtam.

- Te motorozol?

- Igen, de még nincs kész. Miért te is?

- Áh, én nem. Vagyis egyedül nem. Vagyis igen, csak nem szabadna. Mármint szeretnék, de nem lehet – magyarázkodtam össze vissza, próbáltam igazzá tenni a mondatot. – Mindig is akartam egy saját motort, de apa miatt nem lehet. Tudod rendőr volt és rengeteg ilyen balesetet látott már.  Nem szeretne, egyszer engem látni egy fára tekeredve.

Eszembejutott mennyit morgott mindig mikor egy motoros elszáguldott mellettünk. Szinte megtiltotta, hogy mi valaha is motorra üljünk Bellával.

Az utolsó fiúmat is szívből gyűlölte azért, mert motorozott. Persze hitegettem, hogy én nem ülök fel soha, de amiről nem tudott az nem fájt neki. Bellát pedig egy egyszerű fenyegetéssel elintéztem.

- Már nem sok kell hozzá, hogy kész legyen. És van egy haverom, aki olcsón eladna egy másikat. Ha akarod, azt megveheted, és szívesen tanítgatlak.

Nahát. Ez felért egy randirahívással? Végül is… miért ne?

- Rendben. És mikor kezdenénk? De figyelmeztetlek, nehéz eset vagyok!

- Valahogy megbirkózunk vele – mosolyodott el. – Mit szólnál a most hétvégéhez?

- Rendben. Azt hiszem ráérek – A mosolya még szélesebb lett mint eddig volt, én pedig majd’ elájultam tőle.






És a végre hagytam az első díjamat amit köszönök Nessie-nek :)

Küldöm minden kedves olvasómnak :)