6. fejezet

Sziasztok!

Ez a feji kicsit rövid lett, de ez van. Hajnali fél 3 van és kezdek fáradni, szóval ennyi telik tőlem. 

Egyébként köszönöm a 7 komit :D Már azt hittem leragadunk a 4-nél :) (de persze örülök hogy nem így van) 

Jó olvasást! :D

6. fejezet

"Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség."

{Alison}

A matekóra unalmasabb volt, mint valaha. Már telefirkáltam a füzetem mindenféle hülyeséggel. A többség értelmetlen vonalakból és satírokból állt, de ki lehetett venni pár csillag, és peace jelet is, meg számokat és egy szívet is felfedeztem. Ez fura, nem szoktam szíveket rajzolgatni. Semmi okom sincs, hogy gagyi kis szívecskéket írogassak. Egyszerűen megoldottam a gondot – egy pacával több vagy kevesebb, már nem számít így addig satíroztam, míg a pozitív „cuki” kis szívecskéből vészjósló negatív fekete folt lett.

Mellettem Bella lázasan jegyzetelt. Elképesztő micsoda stréber tud lenni. Az viszont még rosszabb, hogy tőlem is elvárná. Persze engem a világon semmivel sem tudna rávenni, hogy magoljak.

A szív helyén keletkezett fekete foltot sötétítettem még tovább, de furcsamód minél sötétebb lett annál üresebbnek éreztem magam. Hiányzott a szív. Ez így túl… sötét volt nekem. Mintha ezzel kiöltem volna minden boldogságot a füzetből.

- Miss Swan! – A tanár hangjára automatikusan felkaptam a fejem, és ezzel nem voltam egyedül.

- Igen? – szóltunk egyszerre Bellával. Na igen, a testvériség átka; ugyanaz a vezetéknév.

A tanár kicsit elmosolyodott saját butaságán.

- Momentán Alisonra gondoltam. Maga figyel egyáltalán?

Persze hogy rám gondolt, ha lecseszni kell – puffogtam gondolatban.

- Figyelek tanár úr – erőltettem magamra egy mosolyt, de még a hülye is kihallotta a hangomból a szarkazmust.

- Nos, akkor mi a válasz az egyenletre? – nyaggatott tovább.

Jó észbevésni: Ha cinikus vagy egy tanárral, nem áll meg egy figyelmeztetésnél hanem a táblánál szivat.

- Még nem értem a végére – próbáltam kimenteni magam.

- Ez esetben itt a remek alkalom, hogy befejezze és gondolatmenetét megossza az osztállyal is.

Na persze, mintha tudnám, miről van szó. Most ezek függvények vagy algebra? A matekkönyvem ki se nyitottam mióta ide járok.

Ki kellett találnom valamit és kinyögtem az elsőt, ami eszembe jutott.

- Nem akarok felvágni. Hagyjuk kibontakozni a többieket is.

- Szerintem nem fognak neheztelni. – Én viszont már az első pillanattól kezdve neheztelek magára.

- Öhm… - Épp kezdtem volna egy csomó hülyeséget összehordani, mikor Bella egy hirtelen mozdulattal lelökte a cuccomat a padról egyenesen kettőnk közé.

- Nagyon sajnálom – mentegetőzött, és felszedte majd elém rakta.

- Szóval én úgy számoltam, hogy… - hunyorítva bámultam a táblát, de semmi olyat nem találtam, amit értettem volna.  – hogy… őőőő…

Egy figyelmeztető rúgást éreztem a bokámon. Fél szemmel Bellára pillantottam – akitől származott – ő pedig az előttem lévő cuccok felé bökött, amiket az előbb vett fel a földről.

Lenéztem és a firkás füzetem helyén egy másik füzet volt, ami szintén tele volt írva, csak számokkal. Ez Bella füzete! Benne a megoldással.

- Nem lehetne inkább, hogy megnézze a füzetem? – kérdeztem, tudván hogy Belláé száz százalékig hibátlan.

- Miért is ne. Mutassa – nyújtotta a kezét.

Felálltam a padból, kezemben a füzettel és elsétáltam oda, ahol jó régen nem jártam. A táblához a tanár mellé. A kezébe adtam, és hálát adtam annak, hogy spirálfüzeteket vettünk, így könnyedén kihajtottam és nem látszott Bella neve.

A tanár miközben vizsgálta mormogott pár „hmm”-t és hasonlókat.

- Hibátlan. El sem hiszem, de teljesen tökéletes! – ámuldozott, olyan volt mintha magát is győzködnie kellene, hogy ez valóban így van.

- Igyekeztem – mosolyogtam. Bár tudtam, hogy nem az én érdemem, de akkor is büszkeség töltött el, ami ellen nem tehettem.

Visszaültem a helyemre és örömmel néztem, ahogyan a tanár beírja a nem megérdemelt ötösömet. Charlie el sem fogja hinni! Az Általános óta nem volt ötösöm. Akkor is csak alsó tagozatba.

Bella kivette a kezemből a füzetét, és egy amolyan „elegem-van-már-hogy-mindíg-nekem-kell-kimentenem-téged” pillantást vetett felém. Nem törődtem vele, most örültem az ötösömnek. De amint újra elém került a saját fekete firkás füzetem, újra elszállt az öröm.

Egy összegyűrt papírlap landolt a padon, ami hátulról érkezett. Kíváncsian bámultam rá, majd hátrafordultam, hogy vajon kitől érkezett. Egy szőke hajú lány ült kettővel mögöttem a legutolsó padban egyedül, vigyorral az arcán.

Kicsomagoltam a lapot, amin csak annyi állt: „láttam”.

Elmosolyodtam és újra hátranéztem. Féloldalasan kinyújtottam rá a nyelvem. Válaszul nevetve rámkacsintott.

Visszafordultam a padba. Talán félnem kellene, hogy beárul, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon foglalkozik a tanárral. A laza ruháiról úgy tűnt olyasmi karakter lehet, mint én.

A csengőszó után felálltam és minden szó nélkül továbbmentem. Magam mögött még fél füllel elkaptam, ahogy Bella azt motyogja „szívesen”. Tudtam, hogy elfelejtek valamit! De már nem megyek vissza egy köszönömért.

- Hé! – szólt valaki. Nem voltam benne biztos, hogy nekem szól, de reflexből hátranéztem, ahogyan mások is. Végül kisült, hogy mégis nekem szól. A lány, akitől a levelet kaptam mellém lépett.

- Mázlid, hogy tesód rendes.

- Ő már csak ilyen. Ahol tud, segít.

- Ah – horkant fel. - De nem bírom az ilyeneket.

- Most gondolj bele, hogy egy szobában alszotok.

- Csak jobb lehet, mint az öcsém. Nyolc éves, de még mindig túrja az orrát. Kicsit guszta mikor épp reggeliznél.

Akaratom ellenére magam elé képzeltem, és megborzongtam.

- Te nyertél – ismertem el.

Elnevette magát, és elindultunk a folyosón kifelé, az udvarig, ahol leültünk. A betonjárda melletti, pontosan erre hivatott padokhoz asztalokkal, ahol pihenni, esetleg házit írni, beszélgetni lehetett. Felültünk az asztalra a padon pedig inkább a lábunkat pihentettük.

- Egyébként Roxy vagyok – mondta miután megvitattuk kinek rosszabb a testvére. Bárhogyan is próbáltam érvelni be kellet látnom, hogy az öccséhez képest Bella kész főnyeremény.

- Alison – mutatkoztam be én is.

Egész jófej csajnak tűnik. A stílusa is hasonló laza, mint az enyém. Nem szeret tanulni, sokat alszik, és benne van a bulikba. Sokkal jobban kijövök vele, mint azokkal a kis stréberekkel, akikkel tegnap voltunk.

- Milyen órád lesz? – kérdeztem.

- Ömm… asszem töri. Neked?

- Föci – feleltem majd hozzátettem – Edward Cullennel.

- Ah, mázlista! Olyan jóképű – harapott bele az alsó ajkába.

- Nekem is feltűnt már de… valahogy… nem tudom, olyan furcsa egy fazon.

Helyes pasi, de van benne valami, valami amiről fogalmam sincs hogy mi. Csak, mintha lenne valami vészjelzőm, ami egyből megszólal, ha a közelébe vagyok.

- Furcsa, nem furcsa. Tök mindegy. Jól néz ki. És ha itt lenne, most Steve azt mondaná: Vízszintesbe ez nem számít.

Elmosolyodtam, de aztán megint eszembejutott ez a fura érzés.

- Mennünk kellene, mindjárt csengőszó – állt fel. – Aztán ne fogd vissza magad Cullennel! – kacsintott rám, majd hátat fordított és ment az órájára.

Persze! Majd pont arra mászok rá, akitől kiráz a hideg. Azért ennyire vakmerő nem vagyok. De egy biztos: ez a beszélgetés sok mindent eldönt majd…

Felkaptam a táskám és indultam is, a kettes terembe. A tanár még nem volt bent, de akire most a legkíváncsibb voltam ott ült a helyén. Ledobtam a táskám a pad mellé, reméltem, hogy ezzel kicsit magamra vonom a figyelmét, de nem jössz össze. Meg sem rezzent, továbbra is a füzetét bámulta.

A fenébe! – káromkodtam magamban a kudarcomon. Erre mintha csak hallotta volna felkapta a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, fogva tartva a pillantásom. Próbáltam elszakadni, de nem ment. Úgy nézett mintha a próbálna átlátni rajtam, át a koponyámon, be egészen az agyamig. Hátborzongató volt.

- Szia – törte meg a csendet. Én még mindig a hatása alatt voltam, de nehezen kinyögtem egy „hali”-t.

- Nem ülsz le? – bökött a székem felé.

- D-de persze – dadogtam. Fel sem tudtam fogni! Olyan nyugodt és természetes volt mintha az előbb mi sem történt volna. Mintha nem játszott volna röntgengépet. Vagy talán ez csak számomra volt ennyire felkavaró?

- A nevem Edward Cullen. – A hangja nyugodt volt és selymes, mint egy könnyű melódia, melyet az ember szívesen hallgat meg többször is.

Ahogy újra belenéztem a szemébe meg sem tudtam mukkanni. Nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy szorosan behunyjam a szemem pár másodpercre és kiürítsem az agyam. Az sem érdekelt, hogy úgy nézhetek ki, mint ez idióta.

- Minden rendben? – kérdezte a bársonyos hang mellőlem. – Nem nézel ki valami jól.

Kinyitottam a szemem majd elmosolyodtam. Kezdtem olyan lenni, mint régen.

- Oh, ez kedves volt. – Végül is felvehetném úgy is, hogy ezzel a mondattal lecsúnyázott.

Elnevette magát.

- Nem úgy értettem. Nem úgy nézel ki, mint aki makkegészséges.

- Csak, egy kicsit fáj a fejem. De túlélem. Apám szerint kemény koponyám van – kopogtattam meg az említette testrészt.

- Valahogy sejtettem – jegyezte meg szinte csak magának.

Kezdtem egész jól lenni. Ha nem néztem rá „kikerültem a hatása alól” és minden rendben volt. De egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá újra és újra. Szinte vonzotta a tekintetem. Azok az arany szemek… mintha átláttak volna rajtam, és ettől a hideg kirázott, de valamiért mégis képtelen voltam nem rájuk nézni amikor csak tehettem.

- Jó reggelt diákok! – érkezett meg a tanár is, ezzel véget vetve ismerkedésünknek, és belekezdett az unalmas tananyag levezetésébe.