Visszatértem :D + 18. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom hónapokig eltűntem, de van mentségem.

Megbuktam matekból!!! Ügyes vagyok mi? Pikkelt rám a tanár és el se magyarázott semmit, csak csináljad! Ő tudja hogy kell, úgyhogy neked is tudnod kell! -.-

Szóval majdnem minden délutánomat matektanárnál töltöm, és a géphasználatot is korlátozták.

Deee a jó hír, hogy kaptunk új tanárt akinél 3-as lett a dogám (1 ponton múlt a 4-es - juhúú ilyen szerencsés is csak én lehetek)

A másik jó hír (ami titeket inkább érint) hogy csináltam új dizit :)

Na de nem untatlak titeket :) Sikerült összehoznom egy fejezetet és remélem nem haragszotok hogy ennyit hiányoztam :/

Aki már nem emlékezte az olvasson vissza egy kicsit :D

És lécci írjátok le a véleményeteket az új diziről és a fejiről is :)

Köszi :)

Jó olvasást :)

Selly

18. fejezet

"A titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek"

Bella Swan:

Reggel mikor felkeltem reflexszerűen megfordultam, remélve nem vagyok egyedül az ágyban.  Utáltam Alisonnal aludni, de most mégis bármit megadtam volna azért, hogy itt szuszogjon mellettem és morogjon, hogy nem akar felkelni.

Az ágy azonban üres volt…

Mély levegőt vettem és remegő gyomorral mentem le a konyhába.

- Apa? – lepődtem meg. – Te nem dolgozol?

Charlie ott ült az asztalnál, és üres tekintettel bámult maga elé. Mikor felnézett akkora karikák voltak a szeme alatt mintha egész éjjel nem aludt volna.

- Nem jött haza… - Az előbbi kérdésemet eleresztette a füle mellett.

Nagyot nyeltem. Ez az egész pont olyan, mint régen. Mikor apával egész estéket virrasztottunk végig Alisonra várva. Ugyanilyen aggódó tekintettel vártuk, hogy hazaérjen végre, vagy épp a rendőrség telefonját. Igen, párszor megesett, hogy egy-egy buli után bevitték őket…

- Hívtad Billy-t?

- Nem veszi fel a telefont.

- Akkor… Miért nem mész el érte?

- Még nem lehet – felelte. – Azt mondtam a munkahelyemen, hogy beteg vagyok. Ha meglátnak az az állásomba is kerülhet. Várnom kell addig, amíg tiszta nem lesz a levegő.

Láttam rajta, hogy az idegei a tetőn táncoltak, így nekem kellett cselekednem.

- Merre laknak Billy-ék?

Charlie felnézett. Tűnődve. Úgy láttam egy kicsit azon is izgul, hogy talán én is ott maradok, de aztán beugrott neki hogy én a „jó” lánya vagyok és a lehető legegyszerűbben elmondta az útirányt.

Felsiettem a szobámba, felöltöztem, rendbehoztam magam és kocsiba pattantam.

Mikorra megérkeztem már egészen hozzászokott a fülem a motor bömböléséhez, és az ablaktörlő nyikorgásához.

Kipattantam a kocsiból s mivel nem hoztam magammal esernyőt gyorsan felszaladtam a kis házikó ajtajához, nehogy elázzak.

Bentről neszezést hallottam - ezek szerint itthon vannak. Kopogtattam. Semmi válasz, bentről susogásokat hallottam. Újra kopogtattam. Megint semmi. Elnéztem az ablakhoz. Egy alakot láttam elmenni előtte. Kezdett kicsit dühíteni, hogy nem nyitnak ajtót, pedig nyilvánvaló, hogy van valaki odabent. A harmadik kísérletem miszerint jól nevelten kopogok, mielőtt berontanék már kicsit erőteljesebbre sikerült. Bele is sajdult a kezem, de bevált. Az ajtó kinyílt.

- Szervusz, Bella.

- Szia Billy. Alisont keresem.

- Gyere be. – Kitárta az ajtót és félregurult a székével.

Alig tettem pár lépést bent, de máris az aprócska nappali másik végében voltam.

- Bent vannak a szobában – mutatott az egyik ajtóra.

Alison Swan:

Kezdtem magamhoz térni. Első gondolatom az volt, hogy hol vagyok, aztán mit egy robbanás törtek fel az emlékek. Jake, a farkasok, az ember, és… Jacob… halott. A szememet szúrták a könnyek, önkéntelenül is sikítottam, és kapálóztam. Erős karok szorítását éreztem magam körül. Egyszerre próbáltak lefogni és megnyugtatni.

- Alison! Alison nyugi! Mindent megmagyarázok… - hangzott az ígéret egy hangon, ami már nem szólhat. Meghaltam? Ez lenne a halál? Abbahagytam a mocorgást, egy pillanatra lefagytam, míg ez átfutott az agyamon. Jacobra néztem kerek szemekkel. Nem igazán meglepődtem, vagy megijedtem… ez az érzés valahogy a kettőnek a furcsa keveréke volt. De semmiképpen sem jó. Még mindig potyogtak a könnyeim, amíg körbenéztem. Egy kis szobában voltam. Az ágy szinte minden helyet beterített, a falat se festették át egy ideje, és egy kis lámpa pislogott az asztalon.

Nem tudtam megszólalni. Rengeteg kérdésem lett volna -, de egyszerűen nem találtam a hangomat. Jacobot néztem. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ő az. A saját szememmel láttam, ahogyan beszalad az erdőbe ahol a farkasok csatáztak. És mikor utánamentem… már nem volt sehol… A szívem összeszorult, ahogyan újra eszembe jutott. Egy újabb adag krokodilkönny zúdult végig az arcomon.

Jacob két forró keze közé fogta az arcom, s szinte kényszerített, hogy nézzek a szemébe.

- Alison… Minden oké?

Hogy oké-e? Valószínűleg meghaltunk és azt kérdezi minden oké-e? Bár… itt vagyok egy meleg kis szobában, Jacobbal. Azt hiszem ez a halál egyik jobb módja. Apától még szívesen elbúcsúztam volna és… talán még Bellától is.

- Alison! – Enyhén megrázta a vállam. Ekkor jöttem rá, hogy talán válaszra vár. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a hangom, kiszáradt torkom mélyén.

- Jake… - sóhajtottam.

Jacob szeme felcsillant, s szorosan mellkasára vont.

- Ah, hál’ istennek hogy jól vagy! Már kezdtem azt hinni, hogy bediliztél! Nézd, sajnálom hogy ez történt, én nem akartam hogy így tudd meg… - félbehagyta a mondatot, mikor meglátta az értetlen arcomat. Kb. így nézhetek matekórán is. De talán még a matekból is többet értek, mint ebből… Ha meghaltam hogyan dilizhetek be? És mit tudtam meg? Hogy milyen a mennyország? Nos, a magam részéről másnak képzeltem… Talán kicsit fehérebbnek. Vagy teljesen fehérnek. Tele angyalokkal.

- Fehérebbnek hittem – motyogtam gondolataimat.

- Micsodát? – Jacobon látszott, hogy komolyan fontolóra vette nem bolondultam-e meg mégis.

- A mennyországot.

- Mennyország? – Elmosolyodott. - Alison! Életben vagyunk – simított végig az arcomon.

Életben? Az nem lehet! Hiszen… azok a nagy farkasok! És Jake nem volt sehol mikor odaértem…! A fejem kavargott a sok gondolattól, amik sehogy sem függtek össze.  A valóság ellent mondott az emlékeimnek.

- De a farkasok… - dadogtam értetlenül.

- Túléltük mindketten. A farkasok biztosan csak egy kicsit összekaptak.

Ízlelgettem a magyarázatát. Én valahogy teljesen másra emlékeztem. Üvöltések, dulakodás, és Jacob, ahogyan eltűnik alakja a fák sűrűjében, a kiáltása, ami s szívem szakította ketté, az emberféleség, akinek látszólag természetfeletti ereje volt és aki nem élte túl a farkasokkal való találkozást. Bárhogy is néztem nekem ez többnek tűnt, mint egy kis összecsapás!

- Jacob ne nézz már hülyének! Tudom mit láttam! Az igazat akarom hallani!

Ahogy újra és újra átfuttattam az agyamon a történteket egyre nagyobb baromságnak tűnt Jake magyarázata. Ez kellőképpen feldühített. Miért nem mondja el mi történt valójában? Ennyire sem bízik bennem? Ha már nyakig belekevert akkor egy kis őszinteséget azért megérdemelnék!

- Ez az igazság! Honnan kéne tudnom, hogy mi történt ott? – Ő is dühösebb lett, de úgy éreztem ez nem nekem szól. Folytattam a vitát. Elhatároztam, hogy nem állok le, amíg nem hallom az igazat!

- Talán onnan, hogy odamentél! – nyújtottam ez az utolsó szót gúnyosan.

- Csak megnéztem, hogy mi van!

- És mi volt? Min kaptak össze a farkasok? 

- Honnan kéne tudnom? Nem látok a fejükbe!

Hah, most megfogtam! Biztossá vált számomra hogy egy szava se igaz. Csakhogy nem olyan könnyű engem palira venni!

- Talán onnan, hogy megnézted! Belekavarodsz a saját hazugságaidba!

Felpattant az ágyról dühösen fújt egyet és a fejét fogta.

- Jake… Miért nem mondod el az igazat? – A hangom most lágy és kedves volt. Leálltam a vitával látván a mérgét.

- Mert nem lehet! Egyszerűen nem mondhatom el! Bármenyire is szeretném, nem tehetem! – kiáltotta a plafonba.

A dühe nem csillapodott, én pedig egyre erősebben éreztem, hogy ez tényleg nem nekem szól. Sokkal inkább a titoknak, vagy annak, aki miatt nem mondhatja el a titkot.

Bevillant egy beszélgetés, ami bár ma volt, távolinak tűnt, mint az égbolt. Amikor arra voltam kíváncsi miért kellett elmennem mikor a garázsba voltunk. Akkor is egy farkasüvöltés szakította félbe a találkánkat. És a magyarázat is az volt, hogy nem mondhatja el, mert ez nem csak az ő titka.

Akárhogy is néztem a farkasok és a hatalmas titok között szoros összefüggés van. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mi…

Jacob visszaült mellém az ágyra.

- Ne haragudj – simította meg a karom. Részemről egy pillanatig se haragudtam. Most minden gondolatomat elfoglalja, hogy mi az összefüggés, ami talán a titok nyitja lehet. Á hol van ilyenkor Bella? Ő amilyen okos egyből rájönne! Talán ha lenne egy kicsit több dolog, amiből kiindulhatnék…

- És mi lenne, ha nem is mondanád el a titkot? Csak… - kerestem a megfelelő szavakat. – Csak megpróbálnál rávezetni?

Ezen eltöprengett. Ha beleegyezik már csak az a kérdés veszem-e a lapot, és rájövök-e. Remélhetőleg igen.

- Hmm… ez működhet. De… - itt elhallgatott, a fejét lehajtotta.

- De? – követeltem a fojtatást.

- Félek, teljesen más lenne a véleményed rólam, ha ez kiderülne. Talán még félnél is.

Ahogy a szemembe nézett láttam rajta, hogy komolyan aggódik.

- Király! Még eggyel több tudnivaló. Félnék tőled – mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy bármi is legyen az, én soha nem fogok félni tőle. Főleg amíg ilyen kis cuki a pofija. Elmosolyodott ő is. Az aggodalom pedig egyre csak tűnt el az arcáról.

- Mi lenne, ha a mesélnél kicsit a legendáinkról? – Türelmesen és érdeklődve vártam, hogy folytassa. – Az öregek úgy tartják, a mi törzsünk a farkasoktól származik. A farkasgén öröklődik, és akik ezt hordozzák azok képesek átváltozni amikor csak akarnak.

- Szóval az őseitek kedvükre változhattak át farkassá, amikor csak akartak?

- Igen.

- És ez a gén öröklődik?

- Állítólag.

- Szóval a törzsetekbe vannak emberek… akik még most is képesek átváltozni ha úgy akarják?

Bólintott. Még mindig nem értek semmit. Mi köze Jacobnak ahhoz, hogy néhány ember át tud változni farkassá…?

És ekkor koppant valami hatalmas abba az üres fejembe. A szemem kikerekedett, ahogy egyre jobban állt össze a kép. Ez nem legenda! És Jacob hordozza a gént! A hatalmas farkas… Jacob volt…!