16. fejezet

Sziasztok!

Végre itt a 16. fejezet :) 

Bee kedvéért egy kicsit hosszabb lett :)

Komikat lécci ^^

Jó olvasást!

16. fejezet

„Ha csak egy percig is boldog vagy ne félj, valaki úgyis keresztbetesz."

Alison Swan:

La push partján sétáltunk. Mellettünk ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott, sötétszürkén hullámzott a felhők alatt. A lábunk alatt színes kavicsok csikorogtak. Szokás szerint a nap a sűrű felhők mögé rejtőzött, de szerencsére nem esett. A tengert kisebb nagyobb sziklák szegélyezték. Körülöttünk különböző méretű uszadékfák voltak. Némelyik a vízen himbálózott és volt, amit már a hullámok partra vetettek. Az óceánnal szemben sűrű erdő zöldellett, a fák lombkoronájából időnként madarak szálltak fel. Csend volt. Mást nem lehetett hallani csak a hullámok békés ringatózását és a sirályok kiáltását.

- Gyönyörű ez a hely – szólaltam meg a hosszú hallgatás után.

- Szeretek itt lenni.

Kiskorunkban párszor voltunk itt, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá.

Jacob megfogta a kezem és egy szikla tövében lévő fához terelt. A fa nem volt kidőlve az egyik nagy ága mégis a földet súrolta, ülőhegyet kínálva nekünk.

Ez az álomba illő táj majdnem el is terelte a figyelmem arról, miért jöttünk ide.

- Szóval… Mit akartál? – próbáltam morcosnak tűnni, hogy tudja, igenis haragszom rá.

- Csak bocsánatot kérni. Tényleg eléggé bunkó voltam.

- Ennyi? Legalább próbáld meg kimagyarázni magad – javasoltam.

Az arcán egy fintor futott át. Majd elkomorult. Türelmesen vártam. Ahhoz kétség sem fér, hogy bunkón viselkedett, és reméltem, hogy jó oka volt rá.

- Beismertem, hogy egy idióta vagyok. Minek ezt túlmagyarázni?

Felhorkantam.

- Nem kell túlmagyarázni. Csak kíváncsi lennék mi okod volt rá. Ennyit megérdemlek nem?

Megvakargatta rövid fekete haját.

- Megérdemelnéd persze csak… - habozott, kereste a megfelelő szavakat. – Nem mondhatom el.

- Talán titok?

- Olyasmi. Csakhogy ez a titok nem csak az enyém.

- Nem mondom el senkinek – ígértem.

- Alison! – közelebb húzódott hozzám és két forró keze közé fogta az arcomat, majd mélyen a szemembe nézett. – Értsd meg, hogy nem lehet. Ez nem csak az én titkom.

- Akkor kié? Mond el a tiedet, a többieké nem érdekel – alkudoztam. Utáltam ha tudtam, hogy van valami, amiről nem tudtam.

Láttam rajta, hogy kezdi beadni a derekát. El akarta mondani. Nem akarta titkolni. De akkor miért nem mondja?!

A kezem az arcomon lévő kezére tettem.

- Bízhatsz bennem – suttogtam.

Azt reméltem így elmondja, de arcvonásai nem változtak. Ráncolt homlokát az enyémhez érintette.

- Nem tehetem! – ellenkezett. Elhúzta a fejét, a kezét is elvette az arcomról én azonban nem akartam elengedni. A kezét továbbra is fogtam és nem engedtem.

Jake felült a fa egyik vastagabb ágára. A kezét nem vette ki az enyémből.

Tanácstalanul sóhajtottam, közben a kavicsokat néztem. Mardosott a kíváncsiság, de úgy láttam nem szedhetem ki belőle, és nem is akartam túl erőszakos lenni.

A pillantásom a fekete motorra tévedt amit Jake egy fának döntve hagyott.

- Kész vannak a motorok?

- Igen. Napokon át dolgoztam rajtuk, hogy minél előbb kész legyenek.

- Klassz. Akkor valamikor bejárathatnánk őket – javasoltam.

- Az még ráér. – Leugrott az ágról, egyenesen előttem landolt. - Most inkább sétáljunk. Olyan szép idő van.

Valóban, kellemes időnk volt, és mintegy varázsszóra a nap is kibújt a felhők takarásából. A monoton sötétségbe belehasított a fény, olyan hirtelen, hogy bántotta a szemem. A szürke óceán most gyönyörű kék színre váltott, bár csak hunyorogva tudtam ránézni ugyanis a víz felszínéről olyan erősen csillant meg a fény, akár egy hatalmas reflektor. A kavicsok színei is sokkal élénkebbek lettek.

Felálltam a fáról és az óceán felé fordultam. Elképedve néztem, hogyan jár táncot a napfény a hullámos felszínén. Már a szemem is alkalmazkodott az erős fényhez, így még jobban szemügyre vehettem. A víz fölött egyre több sirály gyülekezett a zsákmányát fürkészve.

A kezem körül egy másikat éreztem. Jacob forró ujjai összefonódtak az enyéimmel. Meleg borzongás futott végig a gerincemen. Felnéztem Jacobra. Ő is épp engem nézett. A testünkkel is egymás felé fordultunk, és Jake megfogta a másik kezem is.

- Örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta.

- Örülök, hogy elhoztál ide.

Mindketten elmosolyodtunk. Az arcunk egyre közelebb ért egymáshoz. A szemem szépen lassan lehunytam. Az orrunk hegye súrolta egymást, az ajkunk alig pár milliméterre volt egymásétól, már szinte súrolták egymást és…

- Jake?!

Mintha villám csapott volna közénk úgy ugrottunk szét.

- Hát ez remek – morgott Jacob.

A távolban két barna bőrű rövid hajú izmos, magas fiú közeledett. 

- Csak nem megzavartunk valamit? – kérdezte az egyik kaján vigyorral a képén majd oldalba bökte a másikat.

- Jake becsajozott, Jake becsajozott… - énekelték egyszerre, mint két óvodás.

- Kuss már, barmok! – förmedt rájuk Jacob.

- Igaz! Hogyan viselkedünk mi a hölgy előtt? – tettetett meglepődöttséget az egyik. – Oda az esélyünk, hogy talán mi is kapjunk egy csókicácskát!

Már csak azzal is felhúztak, hogy félbeszakadt az el nem kezdett csókunk, és még ez a majomkodás is…

- Ahhoz azért ki is kell nézni valahogy – vágtam oda.

- Úúúúh haver ez off! – bokszolt a vállába a másik.

Jacob nem szólt csak egy hatalmas terült szét az arcán. Nem tudtam, hogy annak örül-e hogy ezek szerint őt jóképűnek tartom, vagy annah, hogy beszóltam a haverjának. Talán mindkettő…

- Ohh nem vagyok az eseted…? Pedig világbajnok csókmester vagyok – ütött büszkén a mellkasára a sértett. – Ugye Embry?

A srác a nyakába ugrott, mire az Embry nevű undorodva próbált szabadulni.

- Fúj, ember tűnj innen! – förmedt rá Embry, majd menekülni kezdett.

- Hová mész szerelmem?! – Azzal a másik is utána futott.

Jacobbal röhögve néztük, ahogyan egyre távolodnak. Félúton a csókkirály még egyszer utolérte áldozatát és rávetette magát. Mindketten a földre estek, majd Embry feltápászkodott és befutott az erdőbe, amit egy éles szakító hang követett. De amikor a másik is utána ment még furcsábbat vettem észre. Újra hallottam a szakadó hangot, majd az egyik nagy bokor mögött egy… nem az nem lehet! Egy farok volt! Mint egy farkasnak!

- Idióták! – motyogta Jake. – Ne is figyelj rájuk.

Jelenleg nem tudtam nem rájuk figyelni. És ha a farkas elkapta őket? Nem… akkor hallottam volna kiáltást. De mégis hogyan…? Egy farkas! Ilyen közel?!

- Sétálunk? – fogta meg újra a kezem Jacob. Ez kizökkentett hirtelen pánikomból. Felnéztem rá, de teljes nyugodtságot láttam az arcán. Ettől én is lehiggadtam. Biztosan csak képzelődtem… vagy egy fadarab volt.

- Sétáljunk – ült ki az arcomra egy ideges mosoly.