Prológus

Sziasztok!
Megnyitottam életem első blogját! :D 
Ez az ötlet egy furcsa álomból jött és "Twilightosítottam" 
A lényege hogy Bella és Alison ikrek, akiknek kiskorukban Bella szeme láttára megölték az édesanyjukat. Ennek az emléknek a hatására örökre elhagyták Forks városát! Vagy mégsem...?


ui.: Ez a prológus nagyon béna lett de alig várom hogy a közepén járjunk ahol a nagyobb események vannak :)
És nem is nagyon tudom hogy gondolkodik egy 4 éves xD 


Na de nem dumálok :) Lécci olvassátok és véleményezzétek. Mivel ez a legelső blogom tényleg örülnék pár kommentnek :D 




Prológus:

Már a repülőn ültünk. Mellettem apa ernyedten hajtotta hátra a fejét, a szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom. A húgom pedig semmitmondóan bámult ki az ablakon. Ez most nehéz mindnyájunknak. Soha nem hittem volna, hogy valaha is visszakényszerülünk oda, ahonnan még kisebb korunkban kellett eljönnünk. Nem is a kellett a jó szó. Önszántunkból hagytuk el azt a házat… az emlékek elűztek. Még ma is beleborzongok, valahányszor visszagondolok arra a napra…

(13 évvel korábban)

Épp a kis színezőmet színezgettem. Anya azt mondta már aludnom kellene, de én felkeltem, mert még nem voltam álmos. Apa nem volt otthon, hogy a helyemre zavarjon, mert ő vigyáz az emberekre. Vigyáz, hogy semmi baj ne legyen a koncerten ahova anya is megy majd.

Majdnem lebuktam, hogy még nem alszom, mert, ahogy kisosontam a lépcső alatti kis gardróbba, a nappalin át kellett mennem és anya meg is láthatott volna, de ügyes voltam.

Már csak a napocska volt hátra és kész lett volna a kép, de ekkor hangos zajt hallottam. Annyira megijedtem, hogy a ceruza is kiesett a kezemből.

- Maguk meg kicsodák? – hallottam anya hangját. Kíváncsi lettem kik jöttek ezért csendesen elkezdtem lopakodni a nappalihoz. De mikor az ajtót résnyire kinyitottam volna éles sikoltás, és egy hangos durranás kíséretében anya teste egyszer csak összecsuklott. Először azt hittem alszik, de aztán a fejéből vörös lé folyt ki. Nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy mit látok! Az ott vér!

Ahogy erre ráeszméltem önkéntelen sikítás tört fel a torkomból. Az ajtó, aminek a résén át láttam anyut, egyszer csak kicsapódott, engem hátradöntve. A szememből ekkor már patakban folytak a krokodilkönnyek. Magamban csak apuért könyörögtem. Apu egy hős! De hát akkor most miért nem ment meg?

- Arról nem volt szó, hogy lesz is itthon valaki! – emlékeztette az egyik.

- Már nincs is! A gyerekkel meg ne törődj, nem fog megenni – mondta az, akinél a pisztoly volt.

Én pedig csak kuporogtam ott a sarokban megsemmisülten, és szinte fel sem fogtam, hogy mi történt…