Olvastok még?

Sziasztok! 


Tudom eltűntem, de most kezdtem a középsulit és rengeteget kell tanulni. Főleg angolt, mivel 0. évfolyamra mentem. 3 különböző tanár, és ez így olyan mintha 3 különböző órára készülnél. És ez csak az angol. A többit már meg se merem említeni. 
Na szóval a lényeg az hogy szeretném tudni olvasnátok-e még ha jönne a friss, vagy hagyjam a fenébe? 
Kommentbe írjátok le vagy legalább egy tetszik pipát nyomjatok. 


Ha lesz még kinek akkor a jövőhéten biztosan összevakarok egy frisset. 
Előtte viszont lesz egy emlékeztető bejegyzés mivel már én magam sem emlékszem mi történt eddig a töriben. 


Még egyszer bocsi hogy így eltűntem :(
Várom a komijaitokat! :D


Pusz: Selly

Új név :)

Sziasztok!
Korábban is volt már róla szó hogy nem nagyon szeretném megtartani a Sunny blogos nevet. Bár kicsit hasonlít a Kittyhez. :) De találtam egy olyat ami nekem nagyon tetszik és az is hasonlít a Kittyre :) Az ötlet egy Selena Gomez szám hallgatása közben jött és mivel imádom a csajt (sőt barátnőm szerint ha úgy van megcsinálva a hajam meg a sminkem akkor hasonlítok is rá) ezért ezt választottam.
Ha nektek is tetszik /vagy nem/ írjátok meg nekem :) Kíváncsi vagyok mit gondoltok, bár tudom ez nem olyan nagy dolog.
Tehát az új nevem: Selly lesz ^^


ui: Mivel már a blog is az enyém így a facebookos oldalt is úgy kezelhetem már ahogy akarom. Tehát néha ki fogok írni pár dolgot is aminek van és aminek nincs köze a törihez :) Pl valamiről a véleményetek stb. De ez csakúgy fog működni ha bátran hozzászóltok a témához, esetleg épp ti hoztok fel egyet. Szóval tessék nyugodtan lájkolgatni és hozzászólni (akár megosztani)!


Puszi: Selly


uui.: Ezt a nevet még nekem is meg kell szoknom xD


uuui.: Az előző fejihez még várom a komikat :)

12. fejezet

Sziasztok! 
Itt a 12. fejezet! Nagyon nyomi lett, ráadásul pont ilyen kis semmit mondó de... ez van. Most ilyenre sikerült. 
Komikat kérek! Ha nem tetszett azt is írd le légyszi :)

12. fejezet

"Hasznosítsd, amit tudsz, és ez segít majd tisztázni, amit még nem ismersz."

Bella Swan:

Már vagy százszor eldöntöttem magamban, hogy indulok, de valahogy sehogy sem akaródzott kilépni az esőbe. Így csak bámultam kifelé. A suli már majdnem teljesen kiürült. Csak néha hallottam pár csoszogó lábat, ami vízhangzott a folyosón. Egy ideje már semmi változás nem volt odakint sem. Minden csendes és nyugodt. Csak esik és esik. A szemem megakadt egy pocsolyán úszó levélen. A levél csillogott a nedvességtől. Teljesen belefeledkeztem a csendesen ringatózó zöld levélkébe, mikor egy árnyat láttam elsuhanni a körülötte lévő vízben. Megijedtem, de mikor körülnéztem semmit sem láttam. Minden nyugodt volt.

Lehet, hogy kezdek bedilizni. Az őrülteknél is így kezdődhet. Először egy árny, majd beképzelnek maguk köré embereket, végül négy fal között végzik kényszerzubbonyban és azon kapják magukat, hogy már csak az orvosok látogatják őket. A gyógyszerektől még jobban bediliznek és talán öngyilkosságra is vetemednek.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen erre a gondolatra. De furcsamódon el tudom magam képzelni a sárga szivacsfalak között.

- Bella? Te mit keresel még itt? – Ezt a hangot megismerném száz közül is. Ilyen tiszta csilingelő hangja csak egy valakinek lehet.

- Alice, szia. Én csak… várom, hogy elálljon az eső – feleltem.

- Ja tényleg, Alison elvitte a kocsid. De én pont most indulok haza, ha akarod elvihetlek – ajánlotta mosolyogva és meglengette a kocsija kulcsát.

Ezzel az életemet mentette meg! Megúsztam az esőt, a gyaloglást és a megfázást.

- Azt megköszönném – viszonoztam a mosolyát, aztán gyorsan hozzátettem. – Persze csak ha nem vagyok terhedre.

- Dehogyis! Gyere nyugodtan.

A kocsiban hideg volt, de ez nem volt meglepő. Viszont olyan finom édes illat volt, amiből ha valaki parfümöt gyártana milliárdos lenne.

Alice elfordította a kulcsot és a megszokott dübörgés helyett a motor lágy dorombolása hallatszott. Belefúrtam magam a kényelmes bőrülésekbe, a kabátomba pedig még jobban belebújtam.

- Kicsit hideg van itt – jegyezte meg látva a vacogásom. Nem úgy tűnt mintha ő is fázna. Vékony divatos dzseki volt rajta, ami annyira volt vastag, mint egy egyszerű póló.

- Eléggé – értettem egyet.

- Na és… - próbált társalogni. – Sikerült megértetned a bioszt?

El is felejtettem! A jegyzetei még mindig nálam vannak. És, hogy megértettem-e…?

- Hát fogjuk rá. Ha dogát írnánk, a hármas meglenne.

Lenyúltam a lábamhoz ahol a táskám hevert és két könyv közül – azért tettem oda, hogy össze ne gyűrődjön – kivettem a füzetét.

- Itt a füzeted és… köszi hogy ideadtad.

- Nagyon szívesen – Elvette és elrakta a hátsó ülésre. – Remélem el tudtad olvasni az írásom. – A tündéri vigyor ismét szétterült az arcán.

Még hogy nem tudtam elolvasni. Igazából látva az ő füzetét el is szégyelltem magam. Eddig azt hittem szépen vezetem az enyémet, de az övéhez képest olyan volt, mint egy három éves kisgyerek firkakönyve. Az írásom is még olvashatatlanabbnak tűnt, mint általában.

- Persze, ez volt a legkisebb gond – A fertőző mosoly rám is kezdett rámragadni. Kedves ez a lány.

- Volt nagyobb is?

- Hát például hogy megértsem mi is áll benne.

- Ez egy nehéz anyagrész, de meg lehet érteni. Ne csak a füzetből tanulj, hanem olvass utána a könyvből is. Abban van egy két dolog, amit a tanár sem mond el pedig sokkal érthetőbb, ahogyan ott leírják – tanácsolta.

- Oké, kösz. Majd átnézem.

Pár percig csend volt. Mindketten ültünk nyugodtan. Alice a vezetésre figyelt én pedig nyugodtan bámultam ki az esős útra. A szemmel követtem a kis patakot, ami az út szélén keletkezett és elkísért az utunkon. Már nem is fáztam, a kabátom - amit a minap szóltak le - kellemesen felmelegített. Kicsit illetlen dolog volt, hogy szinte majdnem feküdtem az autóban, nyakig belebújva a kabátomba, de annyira kényelmes volt, hogy nem bírtam felkelni.

A vízesés elhaladt egy ismerős kocsifelhajtó előtt. Elsőre fel sem tűnt, hogy most nem megyünk utána. Olyan finom halk ez az autó, hogy észre sem vettem mikor megérkeztünk és leállt a motor.

Nehezen feltápászkodtam. A kényelmesen felmelegített zugomból felülve ismét éreztem a hideg bőrülést.

- Még egyszer köszi, hogy elhoztál – hálálkodtam.

- Igazán nincs mit.

Felvettem a lába alól a táskámat és már nyitottam volna az ajtót mikor Alice megszólalt.

- Egyébként – kezdte. Levettem a kezem az ajtóról és szembe fordultam vele. – Ne haragudj a bátyámra, hogy olyan gorombán otthagyott minket.

Ez meglepett. Nem is emlékeztem rá, hogy elment volna. Vagyis valami rémlik, de túlságosan izgultam a füzet miatt, úgyhogy nem nagyon figyeltem. Így hát mivel akkor nem tartottam lényegesnek a későbbiekben sem szemteltem neki nagyobb figyelmet. Ha Alice most nem hozza az eszembe talán soha nem jutott volna eszembe, hogy mikor odamentem ketten álltak emellett a gyönyörű autó mellett.

- Nem haragszom – zavartan elnevettem magam. – Igazából nem is emlékeztem rá hogy ő is ott volt.

- Akadt egy fontos dolga – magyarázkodott - Csak azért mondom, hogy ne hidd őt bunkónak, és ne haragudj rá.

- Semmi rosszat nem gondoltam róla. – És ezt teljesen őszintén mondtam.

- Oké – megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.

- Holnap találkozunk – szálltam ki a kocsiból.

Mikor elhajtott még intett, én pedig kedvesen visszaintettem, majd rohantam be a házba az eső elől.  

Egyedül voltam. Charlie még az őrsön Alisonról meg fogalmam sincs. A szobámban letettem a táskát és megfogadva Alice tanácsát elővettem a bioloógia könyvet. Megkerestem azt a leckét ahol most tartunk és elkezdtem olvasni. Közben azt az almát majszoltam, amit még tegnap este hoztam fel magamnak csak elfelejtettem megenni. Mélyen belemerültem az olvasásba. Az agyam felszívott minden egyes szót és valóban a könyvben leírtak kitöltötték a hézagokat. Így már mindent értettem és sokkal könnyebben ment a házi is.

Épp egy feladat közepén jártam mikor hallottam, hogy a mi vén tragacsunk leparkol a ház előtt. Szóval lőttek a nyugalmamnak. Pár perc és Alison tönkreteszi a napomat. Vagy talán én az övét.

Hallgatóztam mennyi időm van még hátra.

A kocsiajtó nyikorogva kinyílik, majd becsapódik. Csend. A bejárati ajtó nyílik, csukódik. Talpak dübörögnek a lépcsőn. A szobaajtó kicsapódik.

- Ah, te itthon vagy – pöffentette.

- Én is örülök neked – fintorogtam.

- Ezzel egyedül vagy. – Ledobta magát az ágyra és a párnáját a mellkasára téve átölelte.  

- Merre jártál? – faggattam.

- La Push-ban.

La Push? Az a rezervátumban van. De minek ment ő oda? Kicsi korunk óta nem voltunk ott. Emlékszem Charlie mindig otthagyott minket Billy gyerekeivel, míg ők horgásztak.

- És, hogy kerültél oda?

- Hallottál már te olyan fiúról, aki fűzöget, aztán vonyít egy farkas és hirtelen tök hideg lesz? – tért ki a válasz elől ezzel a meglepő kérdéssel, amiből egy szót sem értettem.

- Oké ez így nem megy – ültem fel az ágyban vele szemben. - Mond el az egészet, hogy tiszta legyen.

- Csak kocsikáztam nyugodtan. Nem tudtam merre megyek, csak úgy mentem aztán egyszer csak bumm! Átmentem valamin. Kiszálltam, és láttam, hogy nem valami, hanem valaki. Méghozzá éppen Jacob.

- Jacob? Mármint Jacob Black?

- Nem, majd Jacob White szerinted mégis hány Jacob van, akit mindketten ismerünk?

Megforgattam a szemem, de nem szóltam semmit.

- Na, szóval elmentem hozzá, beszélgettünk minden tök jó volt, aztán hirtelen felüvölt egy farkas.

- Farkas? – lepődtem meg.

- Igen, én totál beijedtem, de ő nem. Még meg is nyugtatott, hogy nem fognak bántani. Mintha ezt ő döntené el. Aztán meg azt mondta el kell mennem. Te érted ezt? El! Ki a farkasok közé! Képes lett volna kidobni! Hát ez kész!

- Azta! Nem tudhatod mi állt ennek a hátterében. Lehet, hogy ez valami indián dolog. Lehet, hogy a farkasok a törzs szent állatai.

Úgy nézett rám, mint egy idiótára.

- Szent állatok? Bella az ég szerelmére ne légy már ilyen hülye! Ezek vadállatok semmi több! De tudod mit? Hagyjuk a témát!

Ezt bírom Alisonban. Az ember próbál kedves lenni, segíteni neki ő meg még szemétkedik. Az utolsó mondata volt a legértelmesebb. Tényleg hagyjuk és kész.

Ismét nekiálltam a leckéhez ő meg csinált, amit akart. Engem nem érdekelt. 

Közlendő :$

Sziasztok Sunny vagyok!
Ez az utolsó bejegyzés, amit még én írok a blogba. Ne ijedjetek meg nem fogom törölni. Vagyis törölném de van nekem egy barátnőm aki lebeszélt róla.
Ez nem azt jelenti hogy ÉN folytatni fogom. Bevallom ez a blog egy múló szeszély volt. Egy ideig még jó, de meg lehet unni. És én meguntam. Igazából nem is az én ötletem volt. Az egész történetet közösen írtuk barátnőmmel, de ez az ő története. Az ő agyában született meg. Én csak leírtam. És az írásnál el is fogytak a teendőim. A dizit, a fejlécet, a szavazásokat, a linkcseréket, a díjakat, a facebook-os oldalt mind mind Kitty kezelte, amiért én nagyon hálás vagyok neki.
Néhányan bizonyára ismerősnek találjátok a nevét, bár gondolom sok ilyen blogger név van. Hogy ki ő meséljen ő maga.
Én ezzel búcsúzom, és kérlek ne haragudjatok rám.
Viszlát :)




Hát sziasztok! Kitty vagyok. Ahogy Sunny említette talán ismerhettek a régebbi blogjaimról. Volt egy saját történetem, amit nem sok mindenki olvasott a Lizzy Stewart élete, aztán egy Nessie-Jake a Forever and after, majd egy Waverly Place-Twilight keverék a Wizard and Werewolf, és végül egy Tanya-Edward Bella-Jake sztori a You belong to me. Négy blog és mind egyszerre. Ezzért is hagytam abba. Nem bírtam az iramot, és sürgetett a határidő. Ez az amit én utálok. Egy idő után már nem azért írtam mert szerettem, hanem azért mer féltem, hogy elveszítem azt a pár olvasómat a sok késéssel.
Örültem, hogy ezt az ötletemet nem nekem kell megírnom. Bár tény, hogy ott ültem felette a fejezetek írásánál, és segítettem meg mindent kezeltem a blogon, én tettem fel a fejiket stb. azért mégis kevesebb volt a teher. Aztán az én butus lusta barátnőcském egyszercsak bejelenti hogy unja. Na nekem itt volt végem. Ez az eddigi legjobb blog ötletem már mindent kitaláltam és erre piff, vége. Ezt nem hagyhattam, és ezen össze is vesztünk. Végül úgy döntöttem, hogy ha neki nem kell akkor megpróbálom én átvenni. Remélhetőleg fel se fog tűnni nektek, hogy más az író, mivel mint már említettem együtt írtuk a fejezeteket.
Az is eszembe jutott, hogy mi lenne ha nem is szólnék csak folytatnám tovább, de úgy gondoltam tartozom ennyivel nektek, hogy elmondom az igazságot. De hogy ne legyen annyira feltűnő maradok a Sunny blogos névnél. Vagy ne...? Nem tudom. :) Ez majd elválik.
Egyébként ha van valami kérdésetek még, vagy csak beszélgetni szeretnétek bejelölhettek facebook-on is. Írjátok meg komiba vagy mail-be és meg tudjuk beszélni. Így nyilvánosságba nem akarom kitenni, mert félek a zaklatástól (volt már rá példa).
Huh hát azt hiszem ennyi :)
Remélem nem haragszotok ezért se rám se Sunny-ra és továbbra is hű olvasók és komizók maradtok.
Hamarosan hozom a friss fejit :)

11. fejezet

Nos itt a friss. Bocsi hogy késett és hogy ilyen rövid, de most tényleg nincs sok időm a blogra. 9 nap van a suliig és ez a szám egyre kevesebb lesz. Minden percét ki kell élvezni és én meg is teszem! Itthon se vagyok egész nap. A fejiket is félálomban írom késő este úgyhogy... olyanok amilyenek. De mind1 itt van és az a fő :D 

Jó olvasást :) 

11. fejezet

"A kötelesség alól, nem lehet kibújni... még egy számunkra fontos személy miatt sem."

Alison Swan:

Hamar odaéretünk Jacobék házához, vagy csak számomra repült az idő? Fogalmam sincs. Remekül éreztem magam. Olyan jó Jacobbal beszélni. Bármennyire is rossz kedved van, csak ránézel a mosolyára, és a szád szinte magától felfelé gördül.

- Itt vagyunk – Már ugrott is ki a kocsiból. Követtem a példáját, és – bár számíthattam volna rá, hogy mi fog fogadni – meglepődtem. Valahol tudat alatt mindig azt várom, ha elmegyek valahova, hogy hatalmas épületeket és felhőkarcolókat látok. Már annyira megszoktam őket, hogy valahányszor megpillantok egy fát meglepődök, és beletelik néhány másodpercbe mire eljut az agyamig, hogy hol is vagyok. Jacobék háza nem volt nagy, és a sok növénytől még kisebbnek tűnt. Egy kis faházikó tompa vörös festékkel, és keskeny ablakokkal, mely engem inkább emlékeztetett egy istállóra, mint egy házra.

A kocsim orránál találkoztunk. Jacob a házuk ablakát kémlelte. Arra nézve én semmit sem láttam. Minden teljesen nyugodt volt. Jacob a szája elé tette a mutatóujját, majd halkan odasúgta.

- Apám nem tud a mocikról. Gyerünk hátra a garázsba.

Követtem, mint egy kiskutya, át a sűrű fákon. Ez egy jó kis menedék, odaérve semmit sem lehetett látni a házból, és gondolom ez fordítva is igaz. Néha nekem is jól jönne egy ilyen.

Nem volt valami nagy, épphogy elfért benne két motor. De várjunk csak…

- Kettő van? – lepődtem meg, de nagyon örültem neki.

- Hatalmas mázlim volt! A haverom Embry hatalmasat zakózott vele és kicsit összetörte. Mivel nem nagyon ért hozzá, így elhozta nekem, én meg beadtam neki, hogy ezt már nem lehet megjavítani. De igazából csak pár új alkatrész kell és jobb lesz, mint újkorában.

- Hmm cseles – dícsértem. – És csak úgy lenyúltad?

- Jobb ez így – legyintett. – Embry úgyis el akarta adni, nekem meg pont szükségem volt rá, így gondoltam nem lesz belőle nagy baj. Csak kicsit át kell alakítani, hogy fel ne ismerje véletlenül.

- És meddig tart a javítás? – kérdeztem.

- Még kell egy-két dolog – vakarta meg a fejét. - De azokat, ha szerencsések vagyunk, megtaláljuk a szeméttelepen.

- A szemétben fogunk turkálni? – Ez nem volt kedvemre való. Főleg, hogy zsíros, büdös, rozsdás alkatrészeket kellett keresni. Nem vagyok finnyás, de ez sok lenne.

- Nyugi, azt majd én elintézem – Látta rajtam mennyire nehezemre esne, és gondolom nem szívesen hallgatná a nyafogásom.

- És akkor most mit csinálunk? – ültem le egy farönkre és félrebillentett fejjel vártam a válaszát.

- Mihez van kedved? – kérdezett vissza, és nekidőlt az egyik motor ülésének.

Hmm, ez jó kérdés. Nem is gondolkodtam. Azt hittem motorozni fogunk. Én már arra készültem fel, hiszem azt mondta… Hé!

- Várjunk csak, én most kapcsolok te nem azt mondtad, hogy kész vannak a mocik? – vontam kérdőre.

Az arca elvörösödött és zavartan lesütötte a szemét.

- Ha azt mondtam volna, hogy nincs kész akkor is eljöttél volna? – motyogta.

Nem értettem. Az agyam nem, de a vér az arcomba futott kipirítva azt, és a szívem egy fokkal gyorsabban vert. Eljöttem volna? Valószínűleg igen, mivel nem volt semmi programom. De ha lett volna eljöttem volna? Ha nem hazudik a motorról most itt ülnék?

- Igen – feleltem, de az agyam még mindig nem tudta. Ez csak úgy kicsúszott, viszont meglepően őszinte volt.

Újra felnézett és rám mosolygott. Örült, hogy ezt válaszoltam, én meg örültem, hogy örült a válaszomnak.

A távolban farkasüvöltés hangzott el. Ijedtemben rögtön a kijárat felé kaptam a szemem, majd vissza Jacobra. Farkasok! Nekem senki nem mondta, hogy itt farkasok is vannak! És ha közelebb jönnek? Ha megtámadnak? Merre tudnánk menekülni? Be vagyunk zárva! Talán már be is kerítettek! Lehet, hogy itt lihegnek az ajtó előtt!

Jacob kemény tekintettel bámult ki az erdőbe. A szemébe semmi ijedtség nem volt. Inkább mintha próbálná megérteni, mit üvölt a farkas. Aztán visszanézett rám, és mintha most jönne rá, hogy én is itt vagyok.

- Nyugi nem jön közelebb – mondta a szememben tükröződő félelem láttán.

- Honnan tudod? Talán beszéled a nyelvüket? – Én teljesen ki voltam készülve. Egy vadállat van nem is olyan messze innen!

- Úgy is mondhatjuk – mosolyodott el. De ez most nem volt ragályos. Egy csöppet sem!

- Jobb lesz, ha most mész – Állt fel és a kezemért nyúlt.

- Kiküldenél egyenesen a karmaik közé? – pánikoltam.

- Nem fognak bántani – forgatta meg a szemét. Hah, minta tudná! Ezek vadállatok! Nem gondolkodnak, csak cselekszenek! Simán nekitámadnak a tragacsomnak! És én mit csinálnék egyedül? Ülök csendben, míg el nem mennek? Azt már nem! Én innen nem mozdulok!

- Hazaviszlek rendben? – Még mindig teljesen nyugodt volt. Egyáltalán nem félt attól, ami odakint várt ránk.

- Nem – Azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem merek.

- Alison! Nekem mennem kell. – Olyan komoly pillantással nézett rám, hogy ledöbbentem. Komoly volt, és egy kis düh is vegyült bele. De nem tudtam eldönteni nekem szól-e.

- Hova kell ilyen hirtelen rohannod? Talán a farkasok hívnak? – ideges zavart nevetés hagyta el a számat.

Nem felelt csak levágott egy fintort. Az a kis hamis mosoly lehervadt az arcomról.

- Mi az talán te vagy Maugli? Farkasokkal élsz?

- Ne légy már hülye, nem a farkasokhoz megyek! Nem rohanok a halálba. Csak épp most jutott eszembe hogy megígértem Embrynek hogy találkozunk.

- Szóval le akarsz rázni – következtettem. Ezt nem hiszem el! Előbb hazudott csak azért, hogy eljöjjek, most meg kidobna?

- Én nem csak… - mentegetőzött volna, ha nem szakítom félbe.

- Tudod mit? Felejtsd el. Már itt se vagyok! – Felkeltem és dühösen kiviharoztam a garázsból, át a fákon egészen a kocsimig. Onnan még visszanéztem, de semmit nem láttam.

Szép! Egy szóval nem mondta, hogy várjak. Oké talán nem vártam volna, de attól még utánamszólhatott volna.

Ez annyira feldühített, hogy még a farkasoktól való félelmemet is elfelejtettem. Bepattantam, gázt adtam és már ott sem voltam.

10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 10. fejezetet :) 

Remélem tetszeni fog nektek :)

Várom a véleményeteket komiban :)


(nem tudom miért tölti ki feketével, bocsi :/ )

10. fejezet

"A kényszerítő vágyak és késztetések cselekvésre ösztönöznek, s ezeket nehéz magunkban elnyomni"

Az óráknak vége, és fogalmam sincs, hogy fogok hazajutni. Alison elvitte a kocsit. Charlie-t nem hívhatom, biztos nagyon elfoglalt és nem akarom, hogy valami baj legyen az őrsön azért, mert mulaszt. A másik meg hogy nem is tudom mivel felhívni.

Az üvegablakon át bámultam kifelé. Nem akartam kilépni a szakadó esőbe, de még kevésbé akartam hazasétálni. Pedig úgy tűnik nincs más lehetőség. Vagy itt maradok és megvárom a holnapot vagy marad a séta. Egyik sem túl csábító…

Így hát álltam az ablakban és néztem, ahogyan az esőcseppek versenyt futva egymással, legördülnek az ablakon. A szívem mélyén reméltem, hogy legalább egy kicsit csillapodik az égszakadás, de tudtam, hogy erre az esély egy a millióhoz.

Ilyenkor lenne jó, ha millió barátom lenne. Most csak szólnék az egyiknek és már otthon is lennék. Vagy az se lenne rossz, ha saját kocsim lehetne. Ha csak annyival több pénzünk lenne, hogy még egy ennél is öregebbet vegyünk… Nem panaszkodnék, csak örülnék, hogy van. De sajnos nincs… És, ha lenne is feleslegben egy kevés azt az új ágyra költenénk, mivel így mindhármunknak pocsékak az éjszakái. Alison és én bárhogy próbáljuk, nem férünk meg egymástól. Charlie pedig már a börtönnel fenyeget minket minden este. Végülis csendháborításért bevihetne…

Az eső még jobban rákezdett, egy hatalmas villám és dörgés előjeleként.

Ezzel kilőttem a gyaloglást, mint opciót. Nem szeretném, ha egy villám sütne agyon. Sosem képzeltem még el a halálom, de ha megtettem volna biztosan nem így. És máshogy sem… Nem szeretném eltervezni a halálom. Sehogyan sem. Ha egyszer megtörténik, az legyen számomra meglepetés – bár utálom a maglepetéseket, de az még az én fura eszemmel is különös lenne ha szeretném a halálom.

- Alison! – szólt valaki mögülem, majd pár pillanat múlva egy kezet éreztem a vállamon. – Hol voltál? Oh – lepődött meg mikor megfordultam és rájött, hogy nem az vagyok, akinek hisz. – Bocs… azt hittem ő vagy.

- Tudom… sokan összekevernek minket – nyögtem ki. Ez a lány Alison barátnője volt. Neki már sikerült az első héten találnia egy jó barátnőt, akivel a szüneteket töltheti. Bevallom emiatt féltékeny voltam rá.

- Azért nem… mármint Alisont nem tudnám elképzelni ilyen kabátban – elhallgatott mikor rájött, hogy ez talán sértő lehet számomra.

Valóban az volt. Elszégyelltem magam. Soha nem hittem volna, hogy bárkinek baja lehet a kabátommal. Igaz, nem a legújabb divat és nem is a legnőiesebb, de kényelmes és meleg. Én pedig ezt tartottam szem előtt mikor kiválasztottam.

- Jajj nem úgy értem nagyon pofás kis darab és biztos nagyon kénylelmes is! – próbált javítani a helyzeten. Nem sok sikerrel. – Én most megyek – mutatott el a válla felett aztán már csak a hátát láttam.

Az ablaküveg tükörképében jobban szemügyre vettem a kabátom. Régi barna darab. Kicsit kopott is. Már évek óta hordom és eddig remekül bevált. Soha nem gondoltam még arra, hogy lehet valaki, aki annyira megnézi, hogy véleményt nyilvánítson róla. Sőt soha nem hittem, hogy valaki egyáltalán ránéz. De úgy tűnik tévedtem. Bármennyire is láthatatlan vagy, megnézik mi van rajtad. Lehet, hogy az egész suli ezen csámcsog? Hogy mennyire ronda a kabátom? Ebbe bele se akartam gondolni. Nem tett jót a kis önbizalmamnak, amit pár perce tiportak semmivé.

Edward Cullen:

A parkoló már majdnem teljesen kiürült, csak pár autó maradt ott, köztük az enyém is. A többiek nem nagyon örültek neki, hogy esőbe gyalog kell hazamenniük, de nem volt választásuk. Vámpírsebességgel se perc alatt otthon vannak. De miért is kellett nekik gyalog menni? Fogalmam sincs. Valamiért nem tudtam mozdulni ebből az erdőből. Amióta Alison Swan elment itt ragadtam és bámultam a bejárati ajtót. Néztem, ahogyan a diákok csengőszókor elárasztják a parkolót és beszállnak az autójukba. Végignéztem a kis dugót, ami abból keletkezett, hogy mindenki egyszerre akart kihajtani. Néha jókat lehet derülni az emberi türelmetlenségen. Viszont ami eddig fel sem tűnt, hogy a pillantásom folyton a bejárati ajtó felé irányult. Nem azért, hogy azt figyeljem Mike Newton mikor ér ki, hanem egy bizonyos személy érdekelt. Egész idáig ő járt a fejemben. Annyira lefoglalta a gondolataimat hogy Alison ócska kis fenyegetése is semminek tűnt. Pedig ilyenkor kellene cselekedni, mikor már kezd sejteni valamit. De most nem ment. Nem tudtam arra gondolni. És bár szégyen kimondani ezekben a pillanatokban a családom épsége sem foglalkoztatott. Annyival lerendeztem, hogy hét vámpír egy kamaszlány ellen, ami felettébb furcsa mivel általában hosszú elméleteket bonyolítok le a fejemben, majd megbeszéljük a családdal is. De most valahogy nem érdekel. Eltörpül amellett, ami beteríti az egész agyam.

Újra a bejárat felé pillantok, de ő még mindig nincs ott. Igazából miért is várom? Hogy megöljem? Megtenném? Fogalmam sincs. Talán csak nézném, ahogyan elsétál előttem, ki az iskola területéről. Vagy félrehívnám. Lenne bátorságom hozzá? Vagy még inkább önuralmam? Az elmúlt évek során tökélyre fejlesztettem az önkontrollt. Még azt is kibírtam, ha mellettem egy ember elvágta az ujját és egy kicsit vérzett. Persze jelentkeztek a vámpír tünetek, de bírtam. Carlisle büszke volt rám. Évtizedek óta nem ittam egyetlen csepp embervért sem. És erre jön ő és mindent felborít. Előhozza azt a szörnyeteg Edwardot, akit hosszú évek során sikerült csaknem teljesen elnyomnom. Már semmi hatalma nem volt… egészen idáig. Sokszor próbált már újra előtörni belőlem, de mindig megakadályoztam. Ilyen még nem történt velem mióta megfogadtam, hogy jó útra térek és leállok az embervérrel. De az az illat… ilyen még egy a világon nincs. Bármit megadnék érte, csakhogy érezzem, amint végigfolyik a torkomon, enyhítve ezzel az égést.

Elég! – parancsoltam az agyamnak és a testemnek. Semmit sem használt. Túl messzire mentek a gondolataim. A szám úszott a méregtől, a torkom lángolt és az egész testem megmerevedett. Alig bírtam ki hogy ne guggoljak le támadóállásba. Kényszerítettem tiltakozó testem a hátrálásra. Nem szabad őrültséget csinálnom!

Beljebb az erdőben már nem éreztem emberi illatot, csakis az ázott növényzetet és az illatos páfrányokat. Ez segített kitisztítani a gondolataim, és csillapítani a szörnyeteget. De mielőtt teljesen eltűnt volna még hagyott nekem egy üzenetet miszerint visszatér. És efelől szemernyi kétségem sem volt. Mikor újra a közelemben lesz ő, a szörnyeget is felszínre tör.

Ennek ellenére mégis késztetést éreztem arra, hogy odamenjek. Hogy megismerjem. De ez nem vérszomjas késztetés volt. Ez csak kíváncsiság. Az ő gondolatait sem hallom. Ebből eredve is beszélgetni akarok vele. Ki akarom deríteni, hogy miért. Alisont most jobb, ha kerülöm, így már csak ő marad, aki ellen tud állni a képességemnek.

Csend volt körülöttem. Csak az esőcseppeket hallottam, amint halkan landolnak a növényeken, majd a leveleken keresztül folytatják útjukat, míg el nem érik végső céljukat, a talajt. Ennek a csendnek nyugtatóan kellett volna hatnia rám, de ezzel szemben inkább feszültebb lettem tőle. Mi van, ha ez idő alatt, míg én itt bujkálok, ő hazamegy? Akkor holnapig nem is látom. Viszont ha elémegyek lehet, hogy én leszek az utolsó, aki látja. Egyik sem túl kecsegtető ajánlat. Az  lenne a legjobb, ha hazamennék és megbeszélném ezt az egészet Carlisle-val.

De nem akarok hazamenni. Látni akarom őt! Tudom, hogy nem szabadna, de muszáj látnom!

Szinte észre se vettem, de már megint az erdő szélén voltam, egy erős faágon és a bejárati ajtót figyeltem. Beleszívtam a levegőbe. Éreztem az emberek illatát, de ez most kicsit sem csábított. Az összes eltörpült az övé mellett – amit nem éreztem sehol. Ez azt jelenti, hogy még mindig bent van. Nem késtem el.

Igazából fogalmam sincs melyik lett volna jobb, ha már hazafelé tart, vagy ha bent marad. Talán jobb, ha marad. Ha kint lenne, mondjuk egy kihalt utcán, nem biztos, hogy tudnám magam türtőztetni.

És ott van! Tényleg ő az! Ott áll az ajtóban. De miért nem indul még haza? Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban! Ez annyira idegesítő!

Az ablakon legördülő esőcseppeket követi a szemével. De még mindig nem indul. Most hátrafordul. Jobban figyelek, hogy halljam, ha esetleg beszélne.

Roxy Baker volt mellette, és véletlenül leszólta Bella kabátját, mire ő lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Miért nem vágott vissza? Eltűrte, hogy megsértsék, pedig látszólag rosszul esett neki.

De nem lepődnék meg, ha holnap másik kabátba jönne. Mások ezt tennék.

Roxy elment, Bella pedig újra az ablakot tüntette ki figyelmével.

Az őrületbe kerget! Miért nem látok bele a fejébe?! Hogyan képes így elrejteni minden gondolatát?

A hangmasszába egy újabb hang csatlakozott, de sajnálatomra nem Belláé. Alice másodperceken belül ideér.

- Esme aggódik miattad –mondta, mikor felmászott a mellettem lévő ágra.

- Jól vagyok – vágtam oda.

Alice egy pillanatra megszeppent, de látta rajtam, hogy most nem vagyok a legjobb formámban.

- Edward ez nem normális! Egy faágról kukkolsz, egy lányt, akit meg akarsz ölni!

Igaza van. Ez már beteges, de akkor sem bírok leállni. Amíg itt van előttem addig nem. Amíg észrevétlenül tudom figyelni addig nem.

- A kulcsokat! – nyújtotta a kezét Alice.

Értetlenül néztem rá. Minek neki a kulcs?

Az elméjében megjelent egy emlék. Alison elviszi, a kocsit Bella pedig azon aggódik, hogy hogyan jut haza. Szememmel a parkolót pásztáztam keresve az öreg furgont, de nem találtam. Szóval ezért nem ment még haza. Nem volt mivel. Szó nélkül odaadtam a kulcsokat. Veszélyes lenne Bellának egyedül hazagyalogolnia. És most nem csak magamra gondolok…

fejléc :)

Sziasztok! 

Mivel nem sok véleményt kaptam az új fejlécről (ami nekem nem a kedvencem) így csináltam egy másikat, amit feltettem a blog Facebook oldalára :) Szeretném ha leírnátok a véleményeteket :) 

Előre is köszi ^^

Na mind1 lecseréltem :P

És a friss... hát nem tudom... belekezdtem de valahogy nem nagyon megy... meg 1000 kifogásom van hogy miért nem érek rá, pl. házfelújítás meg most jöttem össze egy tök helyes fiúval... :$ 
De ígérem amint tudom hozom ;)


Ja és köszönöm a komikat az előző fejihez :) 
De azért ha valaki még szeretne írhat ;)